székek

   Az étterem székei mindig reggel, nyitás előtt beszélték meg az előző napot. A hely egy gyorsétterem volt és egy vendég legfeljebb fél óráig ült rajtuk, így egy nap rengeteg dolgot hallhattak a székek, amit muszáj volt a következő napon megosztaniuk egymással, különben végleg elfelejtették volna azt a sok – sokszor „folytatásos” – történetet, amit napközben megismerhettek.

„Végül megdugta ?” kérdezte a többit egy magányos szék és nagyon figyelt rá, hogy hangja mély közönyön kívül ne mutasson mást. Nem is kellett pontosítania, hogy ki kicsodát, úgy látszott, hogy a teremben mindenkit ugyanaz a két vendég érdekelt a legjobban.

„Honnan tudnánk ? Nagy volt a szerelem, az biztos…” mondta szinte egyszerre két egymás melletti szék, mert látták, hogy az összes többi feléjük fordul a kérdés hallatán. Még nevetve hozzátették: „itt, az étteremben biztos nem…”

A magányos szék zavartan csendben maradt, mert nem szeretett pletykafészeknek látszani, ugyanakkor tudta magáról, hogy szörnyen érdeklik az ilyen témák. Most inkább megvárta, hogy valaki más kérdezzen.

„Mi van a két öreggel ? Végül elvált a lányuk ?” kiabálta be egy különc zöld szék messzebbről.

„Neem,” válaszolta egy unott, rekedtes női hang, „még rétestészta van meg sírdoga.” Ezt egy olyan viharvert bárszék mondta, ami korábban egy füstös kocsmában szolgált és megártott a hangszálainak a sok füst, amit ott szívott, meg a sok bor, sör és rövidital, amit az évek alatt véletlenül ráöntöttek.

„Új történet van ?” kérdezte a közönyös hangú magányos szék, amikor kíváncsisága újra felülkerekedett sznobizmusán.

„Nálam … rajtam … rajtunk … volt két fiatal, akik autót akartak venni, ez érdekel valakit ?” dobta be egy kifogástalanul kárpitozott új szék, aki csak a múlt héten érkezett és nagyon szeretett volna bevágódni új munkatársainál, de rögtön érezte, hogy ezzel az unalmas sztorival nem lesz nagy sikere, hiába bólogatott mellette társa, akin a másik fiatal ült.

„Másról nem beszéltek ?” kérdezte a kocsmai bárszék, mert reszelős modora ellenére ő mindig szeretett segíteni az új kollégákon.

„Ők mit fogyasztottak ?” kérdezték mások távolabbról az új széket és társát.

„Csak egy kapucsínót…” mondta bánatosan az új szék.

„Ketten egyet ?” szúrta be aljasan valaki és erre az összes szék felröhögött az étteremben.

„Szolupcsay-t kinevezték, most ő a divízió vezető,” kiáltott fel szórakozottan és újra csaknem egyszerre a két egymás melletti szék, „a párocskánk után ő ült ide. Mi a pár után néztünk, mert a srác keze olyan bátran járt…. , Szolupcsay pedig még jöttében, hadarta el a kinevezést telefonon az apjának.”

A kocsmai bárszék merengve és mosolyogva bámult ki az étterem harmadik emeleti ablakán. Gondolataiban végigfutott az a milliónyi történet, súgva mondott szó, szemvillanás és kézérintés, aminek az évtizedek alatt tanúja volt. Közben szórakozottan megpróbált belesni a szemközti épület lakásaiba; persze semmit sem látott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy azt gondoljon az ablakok mögé, amit csak akar.

„… szerintem akkor megdugta,” bökte ki végül sóhajtva, de addigra már minden szék elhallgatott, mert a mozgólépcső körül elkezdtek lézengeni az első vendégek.

VM / 2014.12.30. / Bp

mozihős

   Egyszer két kitalált személy – két mozihős – leugrott a filmvászonról és nekivágott a pesti utcának. Azért döntöttek így, mert elegük lett abból, hogy a filmekben ők mindig szakadékokat ugranak át, álomgyönyörű fiatal nőkön (illetve azok védtelen rokonain) segítenek, vagy épp ugyanezeket rabolják el, háborúkat nyernek meg és veszítenek el, megmentik, vagy veszélybe sodorják az emberiséget… és sorolhatnánk itt a végtelenségig azt a rengeteg vakmerő tettet, amit egy mozihős naponta kénytelen véghez vinni. Ők végre jelentéktelen és kis horderejű dolgokat szerettek volna művelni; azt a hétköznapi és unalmas életet akarták élni, amiben az emberek boltba mennek, kenőmájast és vajat vásárolnak, csekket fizetnek be, sárga villamosra ülnek, hetente felhívják édesanyjukat, reggel munkába, este pedig onnan hazautaznak és eközben kirakatokat nézegetnek. A két mozihős – nevezzük őket egyszerűen Jónak és Rossznak – lassan, bámészkodva sétált a városban. Minden utcasarkot kiélveztek, néha még vissza is fordultak, hogy még egyszer kilépjenek egy-egy háztömb takarásából és újra meg újra egymásra nevessenek afeletti örömükben, hogy megint nem támadt rájuk senki a mellékutcából. Jó és Rossz a filmekben rendszerint esküdt ellenségeket alakítottak: Jó mindig jó volt és gáncstalan, Rossz pedig velejéig rossz. Jó mozivásznon zajló élete – karitatív cselekedetein túl – abból állt, hogy Rosszat üldözte, Rosszé pedig – megátalkodott aljasságain kívül – abból, hogy Jó elől menekült. De most minden másképp alakult. Az ellenségből baráttá vált páros beült a Körúton egy helyre, hogy két bárszéken, egy utcára néző ablak mellett könyökölve igyanak meg egy híg, gyorséttermi kávét. Jó hozzászokott, hogy becsületes, legális, ugyanakkor fiktív és csak filmvásznon zajló élete során mindenből a legjobbat kapja, ezért nem volt túlságosan megelégedve a kávé közepes minőségével. Rossz örült annak, hogy egyáltalán van néhány perce leülni és – bár a kávénak minden cseppjét igyekezett kiélvezni – máris azon töprengett, hogy ki, vagy mi szakad rá a következő pillanatban, ami miatt majd újra menekülnie kell. Nem kellett. Mert ez nem az az élet volt. Ebben az életben mindenki csalt egy kicsit, ezért senki sem firtatta, hogy miben csal a másik, legfeljebb csak azért, hogy később ő is megpróbálja ugyanazt. Ebben az életben az emberek csak akkor szerették a Gáncstalan Jókat, ha azok nem az ő levesükbe köpnek és amikor ez mégis megtörtént – mármint a „levesbeköpés” – akkor sem tettek az illető ellen semmit, hanem csak elfordultak tőle és valaki más homlokára ragasztották rá a „Gáncstalan Jó” matricát; mert így senkinek sem kellett kockázatot vállalnia. Rossz nem foglalkozott túl sokat Jóval, nem kísérte őt tekintetével a pulthoz és nem lett fültanúja a szóváltásnak sem, így nem láthatta azt sem, hogy végül Jót levegőnek nézik és senki sem reagál a szavaira. Rossz csak meglepődött, mert valaki odajött hozzá, letörlte az asztalát, megkérdezte tőle, hogy ízlik-e a kávé, majd néhány kedves szót ejtett vele az időjárásról, az emelkedő árakról és a meccseredményekről, egyszóval pont ugyanúgy viselkedett vele, ahogyan Jóval szoktak. Pedig Rossz semmit sem csinált, csak egyhelyben ült az ablaknál és félt.

VM / 2014.12.27. / Bp.

távol Bulgáriától

   Kis hatszögletű helyiség volt, amit azért építettek a büfé mellé, hogy télen a vendégek melegben várhassák meg az óra végét. Az ablakon csíkokat húzott a tetőről lecsurgó víz, Borzár ezen a csíkos üvegen keresztül figyelte a túlpartról induló hajót. A kis komp először hagyta, hogy a délnek rohanó víz magával ragadja, de egy percig sem sodródott, hanem ferdén keresztbe állt a folyónak és a következő pillanatban fekete füstpamacs jelezte a parton állók számára, hogy a naponta, sőt, óránként ismétlődő harc újra megkezdődött. Aztán a dörmögés is kiért, egészen a kosztól csíkos ablaküvegig, megtalálta a kereten a tömítés kis réseit és felmászott Borzár dobhártyájához, ő pedig nyugodtan hallgatta a kis dízel dalát. Nem gondolt semmire… mindent kicsukott tudatából, csak a hajót, meg a vizet bámulta…. már ott állt a fedélzeten; hideg szelet érzett a nyakán és a vállain, csupasz kezét zsebébe rejtette a tűhegyes esőcseppek elől. Fejét Dömös felé fordította, de érezte, hogy valaki az ő szavára vár. Megfordult, felnézett egy homályos műanyag lapra, ami valamikor átlátszó volt és Borzár jól emlékezett rá, hogy gyerekkorában még ő is sokszor látta mögötte a kormányos arcát. Most a nyugatról érkező apró szúrós vízcseppek mind a kis ablakon landoltak és rögtön jéggé is fagytak rajta, ezzel végképp esélytelenné téve, hogy bárki is a fülkébe lásson; Borzár csak tudta, hogy a plexi mögül valaki őrá néz. Ő pedig elegáns mozdulattal dél felé mutatott.

   Válaszul a dal újra dörmögéssé halkult, a motor vesztett fordulatából, a hajótest pedig lassan, szinte némán fordult az ár irányába. „Vizimacik”, ez volt ráfestve arra a valaha fehér zászlóra, amit majd’ két évtizede a hajó akkori gazdája a bárka orrába tűzött, a rákövetkező teleken pedig annyi rozsda gyűlt össze a rúd tövén, hogy az új tulajdonosok sem bajlódtak azzal, hogy kivegyék onnan: „még a végén elsüllyed az egész” gondolták. Most a Dömös felől fújó szél előre csapkodta a kopott vásznat és amikor az éppen a szentendrei ág közepére mutatott, a hajó nem fordult tovább és a kis dízel is újra dalra fakadt. Borzár úgy érezte, hogy lassan bottá fagy, ezért inkább levánszorgott a komp rakterébe, ahol a padokról meglepődött tekintetek néztek rá. „Hova megyünk ?” kérdezte félszegen egy diák, mert ő úgy tervezte napját, hogy előbb Maroson barátnője szüleinél ebédel, aztán a lánnyal együtt indulnak majd Budapest felé egy kicsit sétafikálni. Borzár leült a padra és kezeit a raktér közepéből kidudorodó vaslemezre tette, amit az alatta zakatoló motor már langyosra melegített. „ … hová ? Hát Bulgáriába, itt már nincs semmi érdekes”.

VM / 2014.12.22. / Nagymaros

ideát

   Hat előtt nincs tüntetés, kávé, nyitva tartás, és törvényalkotás sincs. Hat előtt csak eső van és hideg. Hat előtt csak a messze előtted bandukoló két piros fényt követed. Ők vezetnek, meg a melletted végeláthatatlanul futó fényes villamossín. Hat előtt nem látod a híd alatt vonuló folyót, csak két messzi partot látsz és úgy érzed, hogy közöttük feneketlen üresség húzódik. Hatalmas repedés a föld arcán, óriási fekete lyuk, ami mindent beszippant maga körül: az út aszfaltját, az éjjel-nappali üzletet, az előtte támolygó részeg embert, a villamost és az a benyomásod támad, hogy már a sínek is lefelé görbülnek és előbb utóbb azok is eltűnnek a hasadék mélyén. Beszippantotta a csillagokat, hiszen odafent egy sincs és maga felé vonzza az eső összes cseppjét. Nyilván a szél is azért fúj, mert azon a résen átszív a huzat isten tudja honnan, bele kellene ugrani ahhoz, hogy megtudd, vagy csak egyszerűen kint ácsorogni öt körül a Szabadság hídon és téged is beszippantana. Akkor Kínában, a Húsvét szigeten, Eldorádóban, vagy egyenesen Atlantiszon kötnél ki. Persze van, aki azt mondja, hogy ott biztosan jobb lenne, de ne higgy neki, mert odaát valószínűleg pont az ellenkezőjét hiszik… ha egyáltalán van olyan ország, hogy „Odaát”. Nekik biztosan nincs… nekik „Ideát” van.

VM / 2014.12.15. / Bp. Szabadság híd

Móni földje

   Móni földjén a keresztutca mélyéről énekel vissza rám a trolibusz és én mindig azt hiszem, hogy ő ott ül rajta. Kifejezetten uralkodnom kell magamon, hogy ne szaladjak a busz után, de tudom, hogy ha megtenném, a végén körbeszaladhatnám az egész kerületet és ő nem lenne rajta egyiken sem. Móni földjén általában alkonyat, vagy este van és különös vörös, sárga, vagy zöld csíkokat lopnak az utca képébe a jelzőlámpák fényei. Móni földjén ősz, vagy tavasz van, ráadásul valamiért mindig metsző hideg; ennek biztosan az az oka, hogy így sokkal jobban esik belépni Móni lépcsőházába, felmenni az elsőre azokon a fényesre és laposra kopott lépcsőkön és látni őt az ajtóban. Móni földje mindössze három utcából és néhány keresztutcából áll, de külön világ, érdekes világ… Sok ilyen van a városban és szinte mind ugyanazért érdekes, vagy szép, vagy rabulejtő, de erről nem akarok beszélni, mert azt szeretném, hogy ezek a helyek holnap is ugyanilyen szépek legyenek. De mind közül Móni földje a legszebb. Mert amikor leszállok, kiszállok vagy csak valamelyik végén besétálok, Móni ott áll mindenhol: a zebránál, a megállóban, a kapu előtt, rávilágít a lépcsőházból áradó sárga fény és ő épp a táskájában matat, vagy az üzletben a pénztárnál, én az utcáról látom őt, ő éppen fizet és egy perc múlva kijön és akkor majd rám néz a kapucnija alól és meg fogja kérdezni, hogy nem fázom-e így.

A legjobban akkor érzem magam, amikor írok, de mégjobban, amikor róla írok.

VM / 2014.12.12. / Bp.

kettő

   Télen Budapest jobb. Úgy értem, jobb, mint… mindegy minél, de jobb. Legalábbis, ha az ember Fehérvárra indul és fél hét körül csendben átcsavarog a városon, nem állja meg, hogy ne álljon meg valahol egy kávéra, hogy valahogy, valahol, valamilyen formában egy utolsó csókot ne harcoljon ki tőle - Budapesttől. Hideg, csöpögős, kellemetlen csók ez, mert valamiért mindig esik, vagy nemrég esett az eső és a víztől tükröződnek az utcák és az az érzésed, hogy mindenből kettő van körülötted: két villamos, két bolt, két ház és két megálló. A zebrán felül és alul is megy egy-egy idős hölgy – isten tudja, honnan került (kerültek) elő ilyen korán – és csoda, hogy annak, aki fejjel lefelé megy, nem esik ki semmi a szatyrából. Két trolibuszról szállt le és bemegy a két dohányboltba két omniáért. Együtt jönnek majd ki és egy pillanatra megállnak majd a színház üvegajtaja előtt. Akkor már négyen lesznek, mert az üvegajtó varázserejű – egyébként is, de színház esetén különösen. Sóhajtanak is majd a nénik, de azt már újra gyaloglás közben, amikor megint csak ketten lesznek, mert fáznak és mind a ketten sietnek valamilyen védett helyre. Elvágtat mögötted két villamos és beleremeg a kirakat mögötti bábu. Ő egyedül áll odabent, mert az üzletben nem esik az eső és a lába alatt a padló tele van szórva cipővel, sállal, labdával, sapkával, meg kesztyűvel – ja, és fel van szórva valamilyen fehér izével, amiről azt kellene hinned, hogy az hó. A hóról pedig arra kellene asszociálnod, hogy most tél van és azokban a cuccokban majd lehet nagyokat szánkózni, hógolyózni, meg csupa olyan dolgokat csinálni, mint a reklámokban, ahol a tökéletes fogsorú fiatal és jól kereső apukák hancúroznak fiatal, háromgyerekes, nádszálvékony (szintén hófehér fogsorú) feleségükkel. Valaki oldalt felköhög és észre veszed, hogy az az ember, aki az aluljáróban a földön szokott aludni a kutyájával, most itt táborozik egy átjáró szemöldökgerendája alatt, mert ott van egy harminc centis csík, ahova nem esik az eső… csak az, amit odafúj a szél. Lassan továbbállsz és amikor kilépsz a saroképület takarásából, belédkap a Blaha felől üvöltő szél; erről pedig azonnal arra asszociálsz, hogy tényleg tél van.

Igen, biztosan arra gondolsz, hogy "vajon mi nekem ebben a jó ?", én pedig, azt hiszem, nem is tudok rá válaszolni. Azért egyszer próbáld ki, hátha tetszeni fog...

VM / 2014.12.08. / Astoria

húsleves és krumplistészta

   Legelőször át kellett lépnie Csodaország határát, csak így juthatott el az iskola menzájára. Csodaország határát pedig egy hatalmas tölgyfa kapu védte. Ezt a nappali órákban gondosan kireteszelték, így az ajtó természetes szűrőként működhetett, mert a kellően bátortalan látogatókat már a kapu puszta súlya, illetve rettenetes nyekergése is megfordulásra késztette. A krumplistésztáig csak a bátrak juthattak el. Ő is ezek közé sorolta magát, így a kapu után neki is fel kellett mennie egy hosszú lépcsőn, ahol Szent Péter várta őt, ezúttal olyan barna műhelyköpenyben, aminek ceruzák és egy négyszínű toll volt a mellzsebébe dugva. A szent mindig „jónapot kívánok”-kal köszöntötte látogatóit, abban az esetben, ha azok ugyanezt mondták neki, amikor átlépték a második védvonalat, a lépcsőt és az aulát elválasztó üvegezett csapóajtót. Szent Péter – eredeti nevén Kovács Péter portás, akit a diákok azért emlegettek a szent nevén, mert a porta az előbb említett hosszú, felfelé vezető lépcső legtetején volt és az iskolába való bejutás lehetetlen volt az ő beleegyezése nélkül – varázserejű szemekkel bírt: már távolról látta a vendégeken, hogy mi járatban vannak és nem késlekedett eligazítani őket, amikor az általa őrzött csapóajtón beléptek. „Egyenesen a folyosó végén Uram” mondta hősünknek is, akinek így eszébe sem jutott, hogy az iskola végeláthatatlan útvesztőiben kezdjen barangolni és letűnt korok érettségi tablóit nézegetni. Pedig szívesen tette volna ezt. „Nem baj” gondolta, „hosszú még ez a folyosó és egy szent keze sem ér el minden egyes ösvény végéig, ha nem ebéd előtt, akkor majd ebéd után jól eltévedek itt.” És a folyosó végén – arcán Lucifer öntelt vigyorával – egyetlen lépéssel átlendült az utolsó védvonalon, az ebédlő tárva-nyitva hagyott ajtaján. Immár védtelenül hevertek előtte  a rántott húsok, a krumplifőzelékek virslivel, a húslevesek cérnametélttel és még megannyi finomság. Volt egy-egy diák, aki egy pillanatra eltűnődhetett, hogy „vajon ez az új kémiatanár ? Jó lenne, mert nem is tűnik olyan aljasnak, mint ahogyan meséltek róla”, de a pillanat végén ők is visszafordultak félbehagyott levesükhöz, a többi pedig figyelemre sem méltatta az új jövevényt.

„Húslevest és krumplistésztát legyen szíves” mondta a konyhából kileső szakácsnak; igyekezett elsőnek megszólalni, nehogy azok bármi kényelmetlent kérdezhessenek. „Uborkával ?” hangzott a válasz.

VM / 2014.12.05. / Székesfehérvár

sarokerkély

   A 68. szám első emeletén lakó idős hölgy már csaknem öt évtizede lakott abban a lakásban. Egész fiatalon költözött oda és – bár ezt akkor maga sem gondolta volna – sok politikai változást, forgalmi dugót, jégesőt, utcai csetepatét, villamospálya építést, forradalmat, és még három férjet is kihúzott az íves erkély ablakai mögül kifelé bámészkodva. Nagyobbik lányával alapvetően rosszban volt, a kisebbik pedig valahová Arábiába ment férjhez – mindig elfelejtette az ország nevét, de ez nem is volt fontos, mert számára az csak a +971 nevű ország volt – ezt a hívókódot őrizte a nagyszoba kisasztalán hagyott megsárgult papír. A lány minden alkalmat kihasznált, hogy hazarepüljön, de ezzel együtt az idős hölgy ideje nagy részét egyedül töltötte a lakásban. Azaz nem is teljesen egyedül, hiszen az ő ismerősei ott voltak minden nap – sőt, minden percben – az ablaküveg másik oldalán: taxisofőrök, járókelők, az időnként integető idős úr a 61. szám második emeletéről, a földszinti vasedény eladói, a hatos megállójában várakozó utasok…. és újabban a szomszédos lakást bérlő fiatal pár. „Jellegtelen kis nőcske” gondolta, amikor legelőször találkoztak a lépcsőházban, „de az a férfi….” – már rég nem érzett ilyet és most is hetekig rejtegette érzelmeit önmaga elől, de végül el kellett ismernie magának, hogy valami olyasmit érez, mint amikor régen valami olyasmi történt vele, amire már nem is igen emlékezett, hogy mi volt. „Ha csak tíz évvel lennék fiatalabb…” sóhajtott magában egy napon, amint levette a tűzről a délelőtti teát – ő délelőtt is teázott – „rögtön nem mosolyogna úgy az a kis céda”. Nem tudta eldönteni, hogy mikor kezdte el, csak azon kapta magát, hogy már csinálja: mindig akkor öntözgette a lépcsőházba kitett virágait, amikor a fiatalember elment vagy hazajött, mindig akkor toppant be a zöldségeshez, amikor amaz futás után egy almát vett magának éppen ugyanott, rendszeresen le vagy föl lépkedett a ház lépcsőin, amikor a fiatalok lerohantak, hogy a közeli parkban üssenek el egy kis időt, sőt, egyszer nem átallott egy közeli zebra kellős közepén összeesni, amikor új szomszédja éppen szembe jött vele, ezzel arra kényszerítve őt, hogy karjaiban egészen a járdáig vigye… bár legvadabb álmaiban a lakásig képzelte a fuvart, de végül nem így sikerült. Az összeesős trükk végül bevállt, mert a dologból ismeretség lett, bár az idős hölgy eredetileg nem pontosan így képzelte el az eredményt. A zebrán produkált jelenet után a fiatalok sohasem mulasztották el, hogy a hogyléte felől érdeklődjenek, sőt időnként becsöngettek hozzá, hogy megkérdezzék, hozzanak-e valamit a boltból, vagy bárhonnan, amerre járnak. Néhány hét alatt a szomszédok kapcsolata rendszeres közös teázássá fajult és az idős hölgy egy derűs tavaszi napon, amikor az ablak elé felnyúló kis fa rügyeit és az ágakon csiripelő madarakat figyelte, boldogan konstatálta, hogy majd’ másfél évtized szünet után újra rendszeres vendégei vannak. A „kis közönséges céda” tudatában már elegáns és kultúrált nővé avanzsált, sok olyan tulajdonságot fedezett fel benne, amit „azok a kis bolondok is megirigyelhetnének” – ilyenkor mindig a lányaira gondolt – és terveiben egyre élesebben rajzolódott ki egy újabb vad gondolat. Néhány hét múlva, amikor végre a lakás egyik fiókjában rálelt egy szakadozott cédulára és azon kibetűzte a megfakult írást, felkerekedett, hogy személyesen tegye tiszteletét azon a címen. Az ügyvéd a legkisebb meghökkenés nélkül, rezzenéstelen arccal írta meg a szükséges papírokat, hiszen maga is évtizedek óta praktizált a városban: sokszor már vendégei szeme állásából felismerte, hogy miért tették tiszteletüket nála. Az idős hölgy esetében sem volt ez másképp. Ő pedig néhány óra múlva boldogan tért vissza körúti lakásába és mosolyogva figyelgette az odalent nyüzsgő utcát. Boldog volt, hiszen újra nőnek érezhette magát… no nem azért, amire ilyen szavak után mindenki gondol, hanem azért, mert végre újra gondoskodhatott valakiről.

Egy év múlva jött el az a pillanat. Egyetlen taxisofőrnek sem tűnt fel, hogy az első emeleti ablakból hetek óta nem figyeli őket senki és azt sem vették észre, hogy a sarokerkély mögötti szobában már sohasem ég a villany. Délután volt, amikor az ügyvéd tiszteletét tette a házban – ő az ilyen dolgokról mindig személyesen szeretett beszámolni. A fiatalok akkor nyitottak be a lépcsőház ajtaján, amikor félórányi várakozás után már épp menni készült.

 

VM / 2014.11.28. / Bp

empty chair (léptek a gangon II.)

Az idegen már órák óta elment. Ő az ágyról bámulta a megüresedett széket, előbb az ágy szélén ülve, majd fekve – úgy, hogy fejét a mögötte lévő könyvespolc egyik oszlopának támasztotta – aztán elaludt. Később felébredt és a szék épp ugyanúgy állt vele szemben, mint néhány órája, amikor az idegen felállt róla és kisétált a kis lakás ajtaján. Semmiben sem volt már biztos, mert nem tudta eldönteni, hogy beszélgetése az idegennel még azelőtt történt, hogy elaludt volna, vagy már az is az álom része volt. Mindenesetre agya kifejezetten valós élményként kezelte a történteket és úgy érezte, hogy csak az évtizedek óta oly megszokott, őt körülvevő világból származó mindennapos élményei diktálják neki, hogy ne tekintse megtörténtnek a beszélgetést.

A szoba ablakai mögül tompán szűrődött be a lenti utca zaja, gyalogosok léptei, egy-egy elhaladó autó hangja. A gangon a szomszéd lakás két apró lakója szaladgált fel-alá, nevetgélésük minden lakásba behallatszott. Negyed órát tölthetett az ébredés óta az ágyon, amikor végre felállt és közelebb lépett a székhez. Óvatosan körbejárta, valamiféle nyomot próbált keresni rajta, olyasmit, ami az idegen létezését bizonyíthatná. Semmit sem talált. Se egy karcolás, vagy egy szál a ruhájából; leguggolt a szék mellé és egész közelről vizsgálgatta az ülőlapot, de csak tökéletesre lakkozott, tükörsima felületet látott, még hajszálnyi kopást sem fedezett fel. Hirtelen felkapta a fejét, mert a székről és a karmolásról az a néhány kellemetlen perc jutott eszébe, amit a mosdó csukott ajtaja mögött töltött, amikor az idegen megérkezett a lakásba. Szinte újra hallotta a csikorgást, amint a hívatlan vendég végighúzta a széket a parkettán. „Ha az az ember valóban itt járt, az biztosan nyomot hagyott a padlón”. Először csak lenézett, maga alá a parkettára, aztán lehasalt rá és kezével kezdte símogatni a felületét. Sohasem vitte túlzásba maga körül a takarítást és most is többhetes, összefüggő szűz por lepte el a padlót, ebbe szántott most bele ujjaival. A szék meg sem mozdult az utolsó söprés óta. Valamiféle nyugalom kezdett lassan gondolatai közé lopódzni. Újra érezni kezdte a padló hidegét, megint hallotta az utcán elhajtó autókat és kifejezetten örült amikor felfigyelt az épp eleredő eső halk kopogására az ablaküvegen. Előbb feltérdelt, aztán felállt, leverte ruhájáról a parkettáról rátapadt port. Elmosolyodott önmagán, mert észre vette, hogy még a cipője is rajta volt, semmit nem vett le magáról, amióta délután belépett az ajtón. Nagyot sóhajtott és kilépett a gangra. Épp csak behajtotta maga után a lakás ajtaját, amikor az odakint szaladgáló két gyermek közül az egyik egyenesen nekifutott. A kis test átkarolta a combjait és szórakozottan a nadrágjába fúrta a fejét. „Mi van ?” kérdezte kis szomszédját, „ilyen kevés feladatot kaptatok a suliban ?” Felemelte az apróságot és most egyenesen egymás szemébe vigyorogtak. A gyerek jobb kezével a lakásuk felé mutatott. „Apa azt mondja, hogy ne higgy annak, amit látsz, mert ez annál sokkal……” a kicsi itt elakadt, látszott az arcán, hogy egy olyan szót keres, amit ritkán használ. „Bonyolultabb ?” kérdezte emez elkomolyodó arccal, „és nekem kell rájönnöm ?” Kis barátja csak bólogatott és ő érezte a mocorgásán, hogy újra oda akar szaladni testvéréhez. Leengedte őt a földre, az pedig megint végigviharzott a gang kövén.

VM / 2014.11.21. / Székesfehérvár

léptek a gangon



 

   A harmadik héten, amikor egyik délután hazaért, különös érzés fogta el. „Déja vu”, gondolta először és majdnem hozzátette, hogy „ezt mondaná egy francia”, de számára oly sokmindenről kiderült már, hogy a franciák nem mondják, hogy végül csak azt dünnyögte maga elé: „olyan, mintha már…. de az lehetetlen, hiszen három hete sincs, hogy itt lakom, előtte pedig sohasem jártam itt.…” és ezzel el is illant fejéből a bolond gondolat. Lassan tett-vett a kis lakásban, kiélvezte nyugalma minden pillanatát, nem sietett sehová és nem is ösztökélte erre senki. Három perc múlva a fürdőszobában állt, a tükör előtt. Előbb némán figyelte a foncsor mögül rátekintő ismerős arcot, aztán halkan elkezdett beszélni hozzá. Már néhány perce válaszolgatott saját kérdéseire, amikor a liftet hallotta megállni a folyosó végén. Ekkor még nemigen figyelt rá, mert a lift naponta ezerszer áll meg ott, ezerszer nyílik és csukódik az ajtaja és ugyanennyiszer szállnak ki belőle zörgő, köhögő, néma, vagy beszélgető lakók. De most egyre erősödő lépések hangját hallotta és önkéntelenül félbehagyta legutolsó önmagához intézett kérdését; lassan hátrafordult és megpróbált átnézni a falon, mert a léptek épp az ő ajtaja előtt hallgattak el. Nem hallatszott sem csengő, sem kopogás, ehelyett valamiféle turkálás, matatás tompa zörejei jutottak el hozzá. Nem hitte el…. nem akarta elhinni… Valaki bedugott egy kulcsot a zárba, egyet fordított rajta, az ajtó kinyílt és a hívatlan vendég belépett a lakásba. Ő némán fülelt a mosdó csukott ajtaja mögül. Odakint tovább folytatódott a zörgés: valamit letettek a konyhaasztalra, bementek a szobába és előbb egy kulccsomó csörrent az asztalon, majd egy kabátot dobtak le az ágyra. Nagyon megijedt, mert tudta, hogy nem kell sokat várnia arra, hogy a vendég – bárki is legyen az – benyisson a fürdőszobába és ott találja őt az ajtó mögött. De nem így történt. A szobából a szék lábainak csikorgása hallatszott, ahogy hanyagul elhúzták a parkettán, majd ugyanez a szék reccsent egyet, amikor a vendég ráült. Ezután köhhintés és csend….. Fülelt, de semmi sem történt. A szék időnként újra és újra megreccsent, de csak úgy, mintha valaki fészkelődne rajta. Lassan minden bátorságát összeszedte és kezét rátette az ajtó kilincsére. Lehúnyta a szemét és várt, de sorsa úgy látszik helyette határozott, mert keze súlya alatt leereszkedett a kilincs és anélkül, hogy akarta volna, halk nyekergéssel kinyílt az ajtó. Végtagjai külön életre keltek, bal lába lépett egyet előre, majd a jobb is követte a balt. Megállt a konyha közepén; előbb maga elé meredve figyelte a konyhapultot, mert nem akart benézni a szobába, végül úgy döntött, hogy nem a szobába fog nézni, hanem csak az ajtófélfa vonalát követi a szemével, mintha nem is az érdekelné, hogy odabent van-e valaki. Lassan emelte fel fejét, közben aprólékosan kielemezte az ajtótok minden parányi egyenetlenségét, de amikor a közepéig ért, annyira meglepte az, amit a szeme sarkából látott, hogy végre egyenesen a szobában ülő férfire nézett. A székről az az arc nézett vissza rá, amit a legjobban ismert: a saját arca. Az egyetlen furcsaságot az okozta, hogy ez az arc ezúttal nem tükörkép volt, így a tükörből ismert fizimiskához képest minden apró asszimetria az arc ellenkező oldalára tevődött át.

„Ne foglalkozz a kinézetemmel,” mondta mosolyogva a széken ülő férfi, „azért választottam ezt a külsőt, mert azt gondoltam, hogy így ijedsz meg tőlem a legkevésbé… hiszen az ember önmagától soha sem fél.” Kezével az ágy szélére mutatott: „Gyere, ülj le, hiszen ez a te lakásod, igazán nem fogok sokáig zavarni.” Emez lassú, óvatos mozdulattal odalépett az ágy elé, behajlította térdeit és addig ereszkedett lefelé, míg ülepével meg nem érezte az ágy szélét; de ezalatt egy pillanatra sem vette le a szemét  hívatlan vendégéről.

 „Biztosan kíváncsi vagy, hogy miért jöttem ide.” a vendég érdeklődő szemekkel figyelte az ágyon ülő házigazdáját, mert annak egyetlen reakciójáról sem akart lemaradni. „Egyszerűen csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyszerű dolgokat művelsz, és tudjuk, hogy ez az egész átkozott nehéz, de…” Felállt és az ablak felé fordult, mert odakintről gyerekek nevetgélése hallatszott; félrehúzta a függönyt, hogy jobban lássa őket és – ki tudja miért – a gyerekek is kiszúrták, hogy az ablak mögött áll. Integetett nekik, azok pedig egy pillanatra elkomolyodó arccal figyelték őt, aztán gyorsan továbbálltak, de a sarkon már nem bírták tovább, újra nevetéstől visszhangzott az utca. „… de valld be, hogy épp azért csinálod, mert olyan nehéz. És szükség van rád, mert az út, amit jársz, előtted nem létezett. Pont ezért nagyon nehéz és épp ezért normális, hogy néha úgy érzed, hogy elveszel, hogy elpusztulsz rajta, de pont ez az, amiért a végére kell érned; hiszen a te korodban már sem a megfordulásnak, sem a megállásnak nem lenne semmi értelme… ugye így van ?” újra szemben ült vele és az arcát figyelte, emez pedig – maga is csodálkozott rajta – de végre elmosolyodott. „Ki az a mi ?” kérdezte, mert valamiért megnyugtatta, ahogy a vendég beszélt és hirtelen felszínre tört kíváncsisága. Most a széken ülő férfin volt a sor, hogy elmosolyodjon, mert elkapta házigazdája önkéntelen mozdulatát, amint jobb kezével a plafon felé mutat és biztos volt benne, hogy ezzel nem az emeleti lakóra gondolt. „Idelent mindenki így gondolja, de…. nem, ez valami teljesen más…. erre neked kell rájönnöd, én hiába magyaráznám.” Felállt a székről és az ajtó felé indult; nem szólt semmit, mert úgy érezte, hogy mindent elmondott, megfogta a kilincset és közben, akaratlanul benézett a kis mosdóba, aminek még mindig ki volt tárva az ajtaja. „Ne haragudj, hogy úgy rádijesztettem, azt hiszem, a te helyedben én is betojtam volna,” azzal kilépett a gangra és elindult a lift felé. „Várj….” emez felpattant az ágyról és kiszaladt a vendég után a gangra. „az mitől van… a … a déja vu ?” A lifthez rohant, de már senkit sem talált ott. A lépcsőház ablaküvegéről újra csak a saját, jól ismert, átlátszó tükörképe nézett vissza rá. „…azt hiszem tudom,” dünnyögte, „ nekem kell rájönnöm.” Lent valaki kilépett a lépcsőház ajtaján, az pedig néhány másodperc után tompa puffanással újra fülsiketítő csendbe burkolta az épületet.

VM / 2014.11.14. / Székesfehérvár

 

Sami Swoi

   Tételezzük fel, hogy a varsói tranzitban csavarogsz, mert még órákat kell eltöltened, amíg végre felszállhatsz a Budapestre induló gépre. És tételezzük fel, hogy szemed és agyad éppen nagyon éles kontrasztokat tapasztal, mert az elmúlt két hónapban egy gáztároló építésén dolgoztál „közlegényként”, tócsákban, balti homokban és sárban, nehéz vödrökkel, kannákkal és kényes, de ugyanolyan nehéz műszerekkel a kezedben. Ezeket cipelted, egyensúlyoztál velük a hideg fémen, egyre magasabb és egyre szűkebb helyeken – mert a gáztárolókat, mint minden mást ezen a bolygón, alulról felfelé építik. És amikor odaértél velük, mondjuk a 234-es számú hegesztésre, kiderült, hogy nem is a 234-esre kellett menni, hanem a 342-esre, ezért újra felmarkoltad őket, leeresztetted az egészet a földszintre és cipelhetted a 342-eshez, reménykedve, hogy ezalatt nem fog kiderülni, hogy valójában a 243-as volt a cél. És így telt el két hónapod „szarban, húgyban”. De most ott állsz a Sami Swoi étteremmel szemben a tranzit tükörfényesre sikált kövezetén, néhány lépésre a sötétbarnára pácolt pulttól és mielőtt végleg engednél a déli kés- és villazörgés csábításának, megpróbálod felidézni emlékezetedben a bankszámlád pillanatnyi állását, meg a pénztárcád tartalmát, és még az is eszedbe jut, hogy Borzár előző nap este azt ígérte, hogy ma kijön érted Ferihegyre kocsival és hazavisz. Ekkor diadalmas elhatározással megteszed az első lépést előre, amit még másik három ugyanilyen lépés követ, végül beleütközöl a pultba és mire magadhoz térsz a reptéri zsongás okozta pillanatnyi kábulatból, azon kapod magad, hogy egy tálca van a kezedben és már mögötted is állnak. Ki tudja, milyen furfangos módon tervezik meg az ilyen éttermeket, hogy a pult által csapdába ejtett lézengő utasoknak rögtön egy tálca is belehullik a kezébe, ami már nyílegyenes utat jelent a kasszáig, ami a sor elején húzza ki a pénzt gyanútlan áldozatai zsebéből. Öt perc múlva az étterem legmélyebb zugában egy bőrrel borított boxban ülsz és polonéz füstölt csülköt eszel. Rá sem hederítesz a nagyképernyős hiradóra, ami a fejed fölött villog némán, így nem láthatod, legfeljebb a többi vendég időnként odavetett tekintetéből sejtheted, hogy épp mit mutatnak benne. De úgyis el tudod képzelni, hiszen egy reptéren vagy, átszállásra vársz és tudod, hogy tegnapelőtt a fél országban hóvihar volt. Nyilván hókotrók, lapátoló emberek, kapucnis helyszíni tudósítók, betemetett fehér utcák vannak a képernyőn és a képsorok durván tizenöt percenként ismétlődnek újra meg újra a végtelenségig. De bármit is mutatnak ott, neked az nem számít, mert van a közelben egy nagy járattábla, amire pont rálátsz és azon a táblán a „Budapest” felirat mellett nem az van, hogy „canceled”, hanem az, hogy „15.50.”. És az jó, mert azt jelenti, hogy fél hatkor, azaz öt óra múlva Borzárral találkozol Pesten, kezet fogtok majd és közben azt mondjátok egymásnak, hogy „höhély”, végül beültök Borzár autójába és elkezdtek majd mindenen röhögni, pont ugyanúgy, ahogy szeptemberben abbahagytátok. De most még Varsóban vagy, a tranzitban; álmosan újra körülnézel, egy lassú mozdulattal megfogod a villádat, felszúrod rá a legutolsó darab krumplit, belemártogatod az immáron nem létező csülök szaftjába, bekapod, megrágod, lenyeled és elalszol.

VM / 2013.12.07. / Varsó

öt hónap

 

klikk a képre

  Itt nincs történet. Vagy – ha tetszik – a történet az, amiben ez a blog keletkezett. Összegyűjtöttem egy „albumnyit” azokból a fotókból, amiket május 15. óta, azaz öt hónap alatt készítettem és ha a képre klikkeltek, ti is megnézhetitek. … nem, rosszul írtam: kérlek nézzétek meg, szerintem elég jók.

2014.11.02. / VM / Vác

katasztrófa II.

 

  Verőfényes, madárcsicsergős, lombsusogós szeptemberi szombat reggel volt, amikor Borzár elhatározta, hogy kikerékpározik a város melletti telkükre, hogy ott a család kis kertjének rendezgetésével töltse el a délelőttöt. Így is tett, odakint pedig a ragyogó időnek és a jó levegőnek köszönhetően azonnal ásót, kapát, fejszét és gereblyét ragadott és tizenegyig megállás nélkül folyamatosan dolgozott. Akkor végre kiegyenesedett és nagyot sóhajtva elégedetten nézett végig munkája néhány négyszögölnyi gyümölcsén. Minden növény, kő, földkupac és gereblyehúzás egymáshoz tökéletes harmóniában illeszkedve mosolygott vissza Borzárra, aki boldogan fordult végül a kis ház kamrája felé, hogy ott férfiasan megkeményedett tenyeréből aznapra végleg kiejthesse szerszámait. Ekkor tekintete akaratlanul is mégegyszer végigsiklott művén és lépése azonnal megtorpant amiatt, amit legutolsó pillantásával észrevett. A kert kellős közepén néhány centis gyökér állt ki a földből. De Borzár tudatában, aki az elmúlt két órában csak a kert szépítgetésével foglalkozott, ez a néhány centis távolság karhosszúságúra nőtt. Sürgősen, sőt, azonnal tennie kellett valamit, annál is inkább, mert nem akarta lekésni a tévében kora délután kezdődő, Madridból közvetített focimeccsett. Óvatosan belépdelt a kert közepére, lehajolt, a gyökér végét két kézzel jó szorosan megmarkolta és nagyot rántott rajta. Borzárnak a látványtól azonnal egy falból kitépett villanykábel jutott eszébe. Ahogy egy ilyen kábel képes egy pillanat alatt végigszántani egy szoba vakolatlatát, úgy „vágta ketté” a kertet a felrántott gyökér. A közelmúlt esőzései kimoshatták az altalajt, az pedig a gyökér rántására valószínűleg helyenként végleg beomlott, mert száz méternyire egy villamos légvezeték-oszlop előbb veszélyesen megdőlt, majd nagy recsegés-ropogástól kísérve kényelmesen végigterült az őszi tájon; egy acélkarja pedig előbb három méternyi rést ütött egy közeli elhagyott épület tetején, végül teljes egészében letépte azt. Az események miatt a környéken tízezrek háztartása maradt áram nélkül, és – mivel a délután közvetített focimeccs a KEK-döntő lett volna – az eleve feszült helyzet lázadásokhoz, majd a történet legvégén szükségállapothoz és a kormány lemondásához vezetett. De Borzár ezt nem tudhatta, ezért nem foglalkozott tovább a gyökérrel, hanem gondosan  újra elgereblyézte a kert talaját és hazabiciklizett. A madridi meccset egyébként a következő hétvégére halasztották… 2:1 lett a vége.

 

VM / 2014.11.01. / Vác

országút III.

T Petty: Sth good - klikk a képre

   Fogalma sem volt, hogy mit higgyen mindarról, ami az elmúlt két hétben körülötte történt. Munkát kínáltak neki, ő pedig elfogadta – nem is igen tehetett mást, hiszen tavasz óta gyakorlatilag először fordult elő ez vele. Emiatt szinte naponta utazott le abba a másik városba, előbb a munkaadóhoz, majd azért, hogy egy héten belül szállást találjon magának a környéken. Végül a hét utolsó napján minden elrendeződni látszott és majdnem egy órával dél előtt két friss szóbeli ígérettel a „zsebében” megállt a pálya Budapest felé vezető oldalán egy benzinkútnál, amihez kilóméterekkel előbb jó nagy betűkkel kitáblázták, hogy „coffee”, meg hogy „free wifi”.

klikk a képre

Úgy döntött, hogy az eddigieknél többet egyszerűen nem tehet az ügyért és innentől fogva hatalmas ívben – legalábbis hétfő reggelig – leszarja az egészet. Leült a kút büféjében egy székre és csak hallgatta az odakint elrohanó autók beszűrődő hangjait. Véletlenül a helyiség végébe nézett és észrevett egy pincérnőt a pult mögött. Az a benyomása támadt, hogy a nő mindent tud róla, attól a pillanattól kezdve, hogy belépett a büfé ajtaján. A nő először nem akart kijönni fedezékéből, mert a mögötte lévő szellőzőnyílás tökéletesen kiszippantotta a helyiségből a pult alatt tartott égő cigaretta füstjét és valószínűleg nem szívesen mondott le e háromperces kikapcsolódás egyetlen pillanatáról sem. De valaki elköhhintette magát a hátsó raktárban, erre mégis inkább elnyomta a csikket és kicsoszogott a vendéghez. „Fehérvárról jön ?” ez volt az első szava hozzá, mert azt hitte, hogy az idegen semmit sem fog kérni. Emez csak bólintott és lassan fölnézett rá. A nő számára már rég elmúlt az az idő, amikor a férfiak bármilyen figyelemre méltatták, de ennek az embernek a tekintetén mégis az látszott, hogy jól esik neki női hangot hallani. „Kér egy kávét ?” kérdezte kicsit lágyabb hangon, mire az idegen bólintott és szemének pislantásával megköszönte a kedvességet. A nő lassan visszacsoszogott a pult mögé és elkezdett zörögni, hogy elkészítse a kávét. Megint átnézett a vendégre majd felnyúlt a polcon lévő rádióhoz és megnyomott rajta egy gombot. Véletlen, vagy nem, az idegen számára sohasem derült ki: Tom Petty idős korában is kölyökös hangja töltötte be a büfét, pár gitáros kísérte őt és egy egészen egyszerű dalt játszottak, egy egészen egyszerű szöveggel. Mégis jól esett neki, olyan jól, hogy gondolataiban Tom és a gitárosok a kávé és a büfé után is elkísérték őt, egészen a Budaörsi útig, ott pedig hirtelen abbahagyták a játékot és eltűntek. Visszaindulhattak a büféhez, mert most biztosan valaki más lépett be az ajtaján.

VM / 2014.10.23. / M7

hétköznapi álmaink

 

kép forrásához klikk a képre

  Az ókori görögök Zeuszt, az emberek és istenek atyját, sok más jelzője mellett az „eleutheros” szóval is illették, ami arra utal, hogy – a mitológia szerint – ő az egyetlen lény, aki teljesen szabad. A történelem során később is – és egészen biztosan a görögök előtt is – sokszor előkerül a „szabadság” fogalma. Csak egyetlen példa erre a sok közül a francia nép elődjének tartott frank törzs neve: a „frank” eredeti jelentése is  az, hogy „szabad”, sőt, a „frank” szó alatt a mai szótárakban is ott áll valahol legalul ugyanez a definíció.

   Különös helyet foglal el az emberek fejében a „szabadság” szó. Általában valamilyen nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem elérhető, lebegő, felelősség nélküli állapotot képzelünk mögé, valami olyat, ami – mint sok érzelmekre utaló elvont fogalom – most nincs, legfeljebb csak a távoli jövőben lehet, illetve a távoli múltban volt valamikor. Így született meg fejünkben Ádám és Éva, a görögök „arany- és ezüstkora”, de emiatt álmodozunk rendszeresen gyermekkorunkról is, amiben – szerintünk – „szabadok” voltunk. Más kérdés, hogy vajon ki szeretne újra száztíz centi magas lenni és állandóan azt hallgatni, hogy mit nem szabad. Ugyanakkor tíz körömmel kapaszkodunk a nagy nehezen összekapart koszos kis egzisztenciánkba, energiáink nagy részét az foglalja le, hogy vajon munkatársaink nem kaptak-e valamiből többet, illetve – akár csak a forgalomban – azt lessük, hogy ki akar valahogyan „beelőzni” és hogyan védhetnénk ki, hogy kilökjön minket a pozíciónkból, amiből korábban mi is csak komoly munka árán löktünk ki valaki mást…. persze ő megérdemelte. Akárcsak a hajléktalan, aki a McDo előtt pénzt kér tőlünk és mi valamilyen jól kitalált, de mindenképpen „humánus” ürüggyel kikerüljük, és mire belépünk az étterem ajtaján, el is felejtjük őt. Szóval sokmindent szeretnénk kapni, de csak keveset akarunk adni. Sőt, tovább megyek: nem is „kapni” szeretnénk, hanem azt gondoljuk mindenről, hogy az nekünk alanyi jogon jár. „Mi mások vagyunk”. A másik – bárkiről is legyen szó – ő teljesen más eset, ő magára vessen, ha a hősködésével „elkúrta”, nem tudott sorba állni, befogni a pofáját, „így jár az, aki nem tanulja meg, amit mi”.
   Nekünk nem maradt más, csak ezek a közhelyek, meg a dünnyögés az orrunk alatt, a képernyő mögött és ezt valahogyan össze kellene egyeztetnünk az „ideális emberrel”, akivel a bibliában, a westernfilmekben vagy a romantikus regényekben találkozunk. Ez pedig elég nehéz, mert olyan ember nincs, csak ilyen ember van, amilyenek mi vagyunk, akik például a szabadságról álmodunk, de – akár egy hiperbola a nulla értéket – sohasem érjük el.

   Többször előfordult velem, hogy láttam két embert az utcán, akik közül az egyik, indulatos és trágár szavak kíséretében jól elmondta a másiknak, hogy az micsoda, amaz meg furcsa módon csak mosolygott rajta. Amikor közelebb értem hozzájuk, mindig kiderült, hogy a „bátor” monológ valójában nem is annak szólt, aki ott volt, emez csak eljátszotta, hogy mit fog mondani valaki másnak, ha az a valaki legközelebb is azt csinálja vele, amit egyszer már megcsinált. Azt hiszem, épp ugyanazt teszi majd, mint korábban: semmit.

 

VM / 2014.10.22. / Vác

to walk or not to walk

 

kép forrásához klikk a képre

  Ma Ottót láttam állni a járdán. A Körút és a Baross sarkán állt és arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. Én autóval tartottam hazafelé vidékről és akkor éppen jobbra néztem, mintha agyam előre sejtette volna, hogy Ottó fog állni a járda szélén és a piros lámpát figyeli majd. Mondtam is magamnak, hogy „derék agyam”, miféle hihetetlen, ésszel felfoghatatlan, rejtett, titkos csatolás okozhatta ezt, hogy a pesti utca egyik sarkán, a millió járókelő között éppen az ő alakja tűnjön fel neki. Nem is ismertem igazán, ritkán találkoztunk, mindig csak futólag. Időnként Borzár mesélt róla, mert az ő rokona volt. Azt mondta, hogy Ottó újságíró, meg költő, meg… sorolhatnám, hogy mi minden még és hogy ő szerezte az „Ikrek voltak” című verset; ezt egyébként Borzár és én kívülről fújtuk, mert pár év alatt himnuszunkká vált. Képtelenség volt, hogy megálljak, mert mögöttem sokan jöttek és sok lökhárító, hűtő, fényszóró és indexlámpa bánta volna, ha a fékre akár csak egy leheletnyit gondolok. Ezért – negyvenes tempónál – nem maradt bennem más, mint egy villanás a letekert ablak túloldaláról. Egy Ottó alakú elmosódott csík, amint éppen belemosódik egy kövér asszonyság elmosódott csíkjába, aki véletlenül épp mellette állt. És velük még sok más elvillanó járókelő elkenődött csíkja is összemosódott – az útépítő munkásé, a kávéházi pultosé, a japán túristáké, az oszlopnál vizelő hobóé – és ötven méter múlva emlékeimben már az összes járókelő egyetlen óriási lénnyé olvadt össze, egy gigantikus Ottóvá, aki ezer pár szemével figyelte, hogy mikor lesz már zöld a lámpa. Aztán, amikor már sejteni lehetett, amikor már ott lógott a levegőben, hogy a lámpa nemsokára vált, egyenként szakadtak ki az óriási testből és indultak egymás után a páros oldal ígérete felé: ki sietve, ki ráérősen és mit sem törődve a halványpiroson átszáguldó robogókkal, ki elegánsan, ki ügyetlenül pattanva egyet-egyet a sikoltva fékező gépháztetőkön: a kövér asszonyság, az útépítő, a hugyszagú hobó, a kávéházi pultos és az összes távolkeleti turista. A járdán nem maradt más, csak az igazi Ottó. A lámpa zöldre váltott, ő pedig nyugodt léptekkel sétált át a zebrán, most már a tükrömben jobbról balra, de amint a foncsorból kilépett, elhagyta gondolataimat is.

VM / 2014.10.20. / Budapest

vándorok

   Ment két idősebb ember az úton. Mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy nekik már nem lesz hétszáz négyzetméteres házuk, a gyerekük nem jár majd elit iskolába, nem kapnak majd fényes autót a vállalattól (amivel egy gyereket elit iskolába illik hordani), és lehetne még vég nélkül sorolni mindazt, amiről tudták, hogy nem lesz már benne részük. Az ő életük nem lesz sem „komoly” sem „felelősségteljes”. Ők mindig csak az utat fogják róni, lehetetlen helyzetekbe keverednek és ezen majd jót nevetnek és amikor már kinevették magukat, tovább róják majd az utat, míg meg nem öregszenek.

   Így is telt el az életük, ők a céges banketten mindig csak hátul ültek és elég korán hazamentek, az ő arcuk egy választási plakátról sem nézett le barátságosan a járókelőkre, nekik nem integettek a város nagyjai a nagytemplom előtti téren, az ő ismerősük csak a vegyesbolt pénztárosnője volt, az is csak addig, amíg azt nem mondta, hogy „százötven forint lesz”, azután az ő életéből is kisétáltak – fél kiló kenyérrel a hónuk alatt. Végül ők is ugyanúgy jártak, mint a többi ember: tényleg megöregedtek. És amikor már öregebbek nem lehettek, elmentek. Szépen kisétáltak a világból az országút túlsó végén.

   De időnként, ha tehetik, visszajárnak. Ott ülnek láthatatlanul az árok szélén és egymásnak mesélik idióta kalandjaikat. Ha épp odakint jársz és pont gázt adsz, mert a főnököd felhívott, hogy „hol a pokolban vagy már”, jól fülelj, mert lehet, hogy egészen messziről nevetést fúj feléd a szél. Ők ketten azok és rajtad röhögnek.

VM / 2014.10.18. / Vác

art déco - Párizs megér egy mesét

klikk a képre

   Borzárt sokkolta az elé táruló látvány, amikor a Lutetia Hotel halljában találta magát. Úgy érezte, hogy egy mesében jár, ahol minden megtörténhet vele és e lehetőség miatt – annak ellenére, hogy pillanatnyilag nem tudott betelni a gyönyörű környezettel, amibe csöppent – némi aggodalom is belopózott lelkébe. Nem szándékosan ért oda a recepcióhoz, hanem mert ámulása közben mindig egy-egy tétova lépést is tett előre, egész addig, amíg egy sötétbarnára pácolt, fényesre lakkozott diófa pultnak ütközött, aminek a másik oldaláról két kifogástalanul öltözött alkalmazott nézett rá udvarias, kérdő tekintettel. Borzárnak az a benyomása támadt, hogy valamit mondtak már neki és most válaszolnia kellene. Agya lassan visszapumpált emlékezetébe egy néhány másodperce elhangzott szót, ő pedig rövid gondolkodás után a recepciós hölgyre nézett és megismételte, amit hallott: „Bonjour”. Nem azért áll valaki egész nap a diófa pult mögött, hogy a belépő vendégeket elhessegesse, a hölgy sem ezt tette, inkább különböző kérdéseket tett fel Borzárnak, aki ezekre igennel vagy nemmel válaszolt – ha nem értette, amit kérdeztek, mindig a korábbi válasz ellenkezőjét mondta. Az alkalmazott figyelmesen halgatta, írt, ellenőrzött, hangtalanul kihúzott, majd betolt egy-egy fiókot, végül Borzárra mosolygott és biztosította őt, hogy minden rendben van. Borzár ennek örült. Egy pillanat múlva felkísérték őt az emeletre, végigment egy hosszú folyosón és balra belépett egy lakosztály nyitott ajtaján. Napos délután volt, a hordár kinyitotta az balkon ajtaját, széthúzta a függönyt és a szobát elöntötte a fény. Borzár kinézett a városra: háztetőket, hosszú árnyékokat, fákat, templomtornyokat látott és fülében kellemesen duruzsolt a délutáni utca zaja. Nem csoda, hogy amint leült egy közelében lévő formás fotelbe, amit jól átmelegített már a nap, elaludt. Legutoljára a kapuban álló londínerre gondolt, akinek most már nagyon hálás volt, amiért alig negyed órája a Boulevard Raspail-ról véletlenül belökte őt a portán.

VM / 2014.10.15. / Vác

fekete-szürke-fehér

 

klikk a képre

  Képzeld el, hogy az emberek elfelejtik a színeket, és onnantól kezdve már csak a fekete, a fehér és a szürke millió árnyalata veszi őket körbe. És képzeld el, hogy lesznek majd olyanok, akik elkezdik ezt emlegetni a többieknek: „milyen unalmas így ez a világ,” mondják majd, „itt minden olyan… nem is tudom hogy mondjam,” – már szavuk sem lesz a színekre, hiszen miért különböztessék meg azt, ami nincs – „szóval ugye érted, amire gondolok..” fejezik majd be. Azok a többiek pedig mind nagyokat fognak erre bólogatni, mert ilyen helyzetben gondolkodás helyett mindenki inkább bólogat, hiszen így senki sem tudja kinézni azt, aki valamit nem tud, nem ért, vagy csak más véleménye van. És az a BIZTOS. Esetleg, hogy enyhítsék az önmagában is merész feltételezés szülte feszültségeket, megjegyzik majd, hogy „milyen jól áll rajtad ez a világos ruha és milyen jól kontrasztál a sötét cipővel”. Azzal mindenki tovább éli majd fekete-fehér – esetleg egyenesen szürke – életét, és alig tesznek majd meg néhány lépést a szürke (pontosabban közepes tónusú) aszfalton, máris elfelejtik azt, aki az imént olyan különös dolgot kérdezett. Pedig a színek ugyanúgy ott lesznek velük, hiszen azok nem létezni szűntek meg, őket csak elfelejtették. Elfelejtették azért, mert mindig, mindenki inkább pont ugyanazt tette, mint mindig, mindenki más, mert így „nyugodt”, „kényelmes” és…. szóval ilyen életet lehet élni és az a BIZTOS. És képzeld el, hogy ezt látod kívülről…

VM / 2014.10.08. / Budapest

fleuve noir

   Lehetett volna az is a cím, hogy „október” és gondolhatnám magamról, hogy milyen szörnyen eredeti, költői és romantikus vagyok. De csak akkor, ha nem tűnődnék el azon, hogy kis bolygónk északi féltekéjén rajtam kívül percenként hányan adják még ezt a címet annak a bárminek, amit éppen írnak… persze biztosan ők is elgondolkodva teszik ezt, az ablakon át figyelve, hogyan alakul a hegyek és a felhők között húzódó, semmiből szőtt vékony vöröses csík és elégedett mosollyal nyugtázzák, hogy ők is milyen eredetiek.

   Vagy állhatna fent az is, hogy „idő”. „Milyen találó” mondaná ekkor önmagának a különlegességre éhező olvasó, és révetegen gondolna vissza néhány évet, egyenesen a „régi szép, kalandos és nehéz… idők” kellős közepébe képzelve magát, amikor még „minden mennyire más volt, nem úgy, mint most, amikor már minden ilyen”. Azzal levenné a konyhapultról a dobozba csomagolt tegnapi lecsót és elsétálna a megálló felé.

   Vagy mi lenne, ha azt írnám oda, hogy „ősz” ? Emellé születhetne egy fiktív szereplő, aki élete egy kiragadott pillanatában épp valami szörnyen hétköznapi dolgot tenne, de közben nem hagyná őt nyugodni a körülötte zajló változások feltűnő párhuzama a címmel – azzal, hogy „ősz” – és így a szövegbe olyan mélyenszántó fogalmakat is be lehetne illeszteni, mint „élet”, „elmúlás”, „születés” és „halál”, amitől megint szédítő írói magasságokat remélhetnék.

   A kép egyébként Alsógödön készült, vagyis inkább Alsógöd és Szigetmonostor között a vízen. Ez egy jó hely, a parton vannak árnyas fák, van kis kifőzde, ahol bármit elkészítenek neked, helyesek a lányok és finom a rántotthús. Ha kalandra vágysz, a kis hajó öt perc alatt átzakatol veled a szigetre, ahol leülhetsz és megvárhatod, hogy egy óra múlva visszajöjjenek érted. Ha nem jönnek, akkor a monostori földeken keresztül át tudsz sétálni a szigeten, hogy a másik ágon egy újabb komp Leányfalun tegyen le. Onnan pedig hipp-hopp a világ közepén, azaz Vácon találod magad. És kész.

   Talán egy egyszerű cím lesz a legjobb. Az lesz, hogy „Fekete folyó”.

VM / 2014.10.08. / Vác

a folyton beszélő ember

forráshoz klikk a képre

A folyton beszélő ember alakját nem én találtam ki, valójában önmagát alkotta meg, nekem csak meséltek róla, én nem is ismerem…. azt hiszem...

   A folyton beszélő ember mindenhez ért. Ott támaszkodik a kert végében a kerítésen, a lépcsőház korlátján, vagy ácsorog a bolt előtti kis piacon, és magyaráz… mindenről. A folyton beszélő ember otthon van a nagypolitikában, ismeri a versenymotorok finombeállítását, tudja, hogyan kell metszeni a szőlőt, vagy hogy hogyan készül a csülök pékné módra, és még temérdek más dologhoz is ért, és ezt a hatalmas tudását nem habozik megosztani bárkivel, aki a közelében jár.

   A folyton beszélő ember valójában mindannyiunk tudálékos énje. Ha igaz, amit beszélnek, és tényleg van egy felsőbb entitás odafent, odalent, az óceánban egy szigeten, a piramisok rejtett csúcsán, vagy a kocsma utáni utcában, abban a különös formájú sarki házban, és ez a kiemelkedő intelligencia tényleg minden ember sorsát gondosan irányítgatja, akkor talán ő volt az, aki egyszerűen fogta az emberek felgyülemlett okoskodását és megalkotta belőle a folyton beszélő embert, hogy így figyelmeztessen bennünket: „na ilyenek sohase legyetek”. Talán van már olyan család, ahol a rosszul viselkedő gyereket nem azzal fenyegetik, hogy „elvisz az ördög”, hanem azt mondják nekik, hogy „… mert jön a folyton beszélő és megmagyarázza a maghasadást, és akkor megnézheted magad”. Ekkor az addig rosszalkodó gyermek megszeppenve leül az ágya szélére és elképzeli azt a maghasadás-izét és inkább jó lesz… a következő tíz percben.

   Egyébként, a folyton beszélő – ha tényleg úgy van, ahogy itt fent áll – lehet, hogy önmagában nem is létezik. Lehet, hogy ha megérintenéd, semmit sem éreznél, a ruháját sem. Csak úgy átnyúlnál rajta a semmibe. Még csak nem is lennél tőle olyan…

VM / 2014.10.06. / Vác

a sült krumpli nem tart örökké

  Arra ébredt, hogy elaludt. Szájában és orrában még ott keringett a néhány perce elfogyasztott rántotthús összetéveszthetetlen aromája; lassan felemelte a kezét, hogy elvegyen még egy szemet a maradék sült krumpliból, de az idős kocsmáros már elvette előle a tálcát – a bódéból még kihallatszott, ahogy az öreg, nehézkes test becsoszog a pult mögé és a tálcáról mindent beszór a mosatlan közé. Vége, a sült krumpli nincs többé; tudatában nem maradt más csak a szomszédos erőmű diszkrét fütyülése.

Újra ugyanott járt, két interjú között, az élet, az univerzum és a világtörténelem fordulópontján, amikor megint úgy érezte, hogy egyre messzebbről integet az elmúlt nyár és halkan, titkon egyre közelebb araszol egy mindent végleg eldöntő telefonhívás: „Önt választottuk”.

Legutóbbi kalandja jutott eszébe, ami egy külvárosi családi ház „irodának” berendezett hűvös és szűk pincéjében érte. Itt egy gazdagon felékszerezett és bizonyos „elegancia” szerint beöltözött nő nem habozott a „vállalat humánerőforrás-igazgatójaként” bemutatkozni neki. A pince humánerőforrás-igazgatója ezután bevezette őt a barlang mélyebb zugaiba, ahol már „ügyvezetők” és „tulajdonostársak” is vártak rá. Mosolyogtak rá, ő pedig követte példájukat, barátságosan visszamosolygott. Egy perc telhetett el ebben a barátságos csendben, végül a „vezetőség” – többszöri egymást unszoló tekintetváltás után – elkezdte feltenni keresztkérdéseit.

„Saját autón érkezett Miklós ?”

Miklós azt válaszolta, hogy „igen” és magában tíz másodperces szünetre tippelt.

„Könnyen ide talált Miklós ?” kérdezte a tulajdonostárs kilenc másodperc múlva. A pályázó a kézenfekvő, de egyre fenyegetőbbé váló újabb „igennél” valamivel hosszabb választ adott, mert remélte, hogy ezzel kis bátorságot önt a helyzet súlyától érezhetően megszeppent vezetőség tagjaiba.

A trükk bevált, a „vezetők” magukra találtak és egy átlagosnak mondható félórás beszélgetés után végül mindkét fél biztosította a másikat a további kapcsolattartásról és megfelelő visszajelzésekről, majd ki-ki elindult dolgára: az ügyvezető visszabújt a képernyőjébe, a humánerőforrás-igazgató megigazította sminkjét, a tulajdonostárs szaladt az oviba a gyerekért, a pályázó pedig örült, mert bőven volt még ideje, hogy elérje kedvenc tévésorozatát.

Újra felébredt, mert az öreg kocsmáros egy újabb tálcát borított rá a többi tányérra. Október volt és verőfényes napsütés. Az erőmű felől munkaruhás emberek jöttek nevetgélve a kocsma felé és mind levették alibiből kihozott fehér sisakjaikat, amikor az erőmű ablakait már eltakarták mögöttük a fák. Fél egy volt; úgy döntött, még fél órát ücsörög itt, aztán elindul a következő interjúra.

VM / 2014.10.02. / Budapest, IV. Tó utca

katasztrófa

   Amikor Borzár belépett a városszéli szupermarket ajtaján, még minden rendben volt. Kint az utcán sütött a nap, az üzletben pedig lassan csordogált a békés vasárnap délutáni forgalom. A vásárlók kekszet vettek, csipszet, meg üdítőt, az újságok címlapjait nézegették, vagy a leszállított árú könyvek lapjait olvasgatták. Borzár egy doboz italt vett, meg aprósüteményt és a pénztárnál sorban állva – hogy e két csomagot az utcán ne láthassák a járókelők – az alsó polcról kiválasztott magának egy épp megfelelő méretű reklámszatyrot; ezért lehajolt, hogy letépjen közülük egyet. Borzár nem lehetett elég óvatos a tépéskor: a polc kilógó rúdja, ami a szatyrokat tartotta, eltört és a földre esett az összes reklámszatyorral. Emiatt a rúdra támaszkodó felső lap megbillent és a rajta lévő összes rágógumi, citromízű töltött csokoládé és ceruzaelem – mint rengéskor a hegyoldalon összetömörült hó – megindult lefelé és a még mindig lehajoló Borzár hátán végigpotyogva végül az üzlet kövezetén szétterülve állapodott meg. A polc megbillenésével a szerkezet tengelyéül szolgáló, mennyezetig futó oszlop is egyensúlyát vesztette, derékban két darabra tört és kidőlt, felső tagja pedig néhány másodperces himbálódzás után lezuhant, ezzel magával rántva a teljes álmennyezetet. Az álmennyezettel egy-két korhadt „T” elem is a földre zuhant és ezek híján – az épp feltámadó szeptemberi szélben – a tetőszerkezet is inogni kezdett, majd röviddel azután, hogy a megriadt vásárlók az utcára szaladtak, három részletben végleg leomlott. Ezután csak a külső falak dőltek ki, de végül csend lett. Az üzlet területén már csak Borzár és a pénztárosnő tartózkodtak; mindkettejük ruházata szürkésfehér színben pompázott a portól és a sok lehulló törmeléktől. „Hétszázhuszonöt forint” mondta a pénztárosnő. Borzár pénzt nyújtott át, mire a hölgy azt kérdezte, hogy Borzárnak van-e szupersop kártyája, de nem volt. Borzár eltette a visszajárót, elbúcsúzott az italt és a süteményt a szatyorba helyezte és a helyenként térdig érő törmeléken átgázolva elhagyta az üzletet. A pénztárosnő boldog volt, mert már csak fél óra volt hátra a munkaidőből.

VM / 2014.09.29. / Vác