a sült krumpli nem tart örökké

  Arra ébredt, hogy elaludt. Szájában és orrában még ott keringett a néhány perce elfogyasztott rántotthús összetéveszthetetlen aromája; lassan felemelte a kezét, hogy elvegyen még egy szemet a maradék sült krumpliból, de az idős kocsmáros már elvette előle a tálcát – a bódéból még kihallatszott, ahogy az öreg, nehézkes test becsoszog a pult mögé és a tálcáról mindent beszór a mosatlan közé. Vége, a sült krumpli nincs többé; tudatában nem maradt más csak a szomszédos erőmű diszkrét fütyülése.

Újra ugyanott járt, két interjú között, az élet, az univerzum és a világtörténelem fordulópontján, amikor megint úgy érezte, hogy egyre messzebbről integet az elmúlt nyár és halkan, titkon egyre közelebb araszol egy mindent végleg eldöntő telefonhívás: „Önt választottuk”.

Legutóbbi kalandja jutott eszébe, ami egy külvárosi családi ház „irodának” berendezett hűvös és szűk pincéjében érte. Itt egy gazdagon felékszerezett és bizonyos „elegancia” szerint beöltözött nő nem habozott a „vállalat humánerőforrás-igazgatójaként” bemutatkozni neki. A pince humánerőforrás-igazgatója ezután bevezette őt a barlang mélyebb zugaiba, ahol már „ügyvezetők” és „tulajdonostársak” is vártak rá. Mosolyogtak rá, ő pedig követte példájukat, barátságosan visszamosolygott. Egy perc telhetett el ebben a barátságos csendben, végül a „vezetőség” – többszöri egymást unszoló tekintetváltás után – elkezdte feltenni keresztkérdéseit.

„Saját autón érkezett Miklós ?”

Miklós azt válaszolta, hogy „igen” és magában tíz másodperces szünetre tippelt.

„Könnyen ide talált Miklós ?” kérdezte a tulajdonostárs kilenc másodperc múlva. A pályázó a kézenfekvő, de egyre fenyegetőbbé váló újabb „igennél” valamivel hosszabb választ adott, mert remélte, hogy ezzel kis bátorságot önt a helyzet súlyától érezhetően megszeppent vezetőség tagjaiba.

A trükk bevált, a „vezetők” magukra találtak és egy átlagosnak mondható félórás beszélgetés után végül mindkét fél biztosította a másikat a további kapcsolattartásról és megfelelő visszajelzésekről, majd ki-ki elindult dolgára: az ügyvezető visszabújt a képernyőjébe, a humánerőforrás-igazgató megigazította sminkjét, a tulajdonostárs szaladt az oviba a gyerekért, a pályázó pedig örült, mert bőven volt még ideje, hogy elérje kedvenc tévésorozatát.

Újra felébredt, mert az öreg kocsmáros egy újabb tálcát borított rá a többi tányérra. Október volt és verőfényes napsütés. Az erőmű felől munkaruhás emberek jöttek nevetgélve a kocsma felé és mind levették alibiből kihozott fehér sisakjaikat, amikor az erőmű ablakait már eltakarták mögöttük a fák. Fél egy volt; úgy döntött, még fél órát ücsörög itt, aztán elindul a következő interjúra.

VM / 2014.10.02. / Budapest, IV. Tó utca