Mr Alter és a tükörképe, aki én vagyok

Bemutatom az alteregóm,

Mr Alter (Egó) hozzám képest mindent a másik oldalán hord. Bal lábát a jobb oldalon, jobb kezét a bal oldalon, bal kezével fotóz (én a jobbal), arcának aszimmetriái is egytől egyig a másik oldalára kerültek. Mr Alter a kirakatüvegek túloldalán él és mindig engem utánoz... ő persze azt állítja, hogy én őt, de ez szemen szedett hazugság. Persze, csak akkor van ez így, amikor látom... Kíváncsi lennék, hogy amikor nem látom - pl amikor nem üvegfelület, hanem mondjuk egy téglafal mellett állok -, akkor is ilyen buzgón másolja a mozdulataim ? Előfordult, hogy megláttam és azonnal beszaladtam a lépcsőházba, hogy a fal mögött nyakon csípjem, de addigra ő már kereket oldott, nem volt sehol. Így kószálunk az utcán, Mr Alter és magam és fényképezgetjük egymást a kirakatüvegen keresztül.

Vác, 2024.03.03.

hatalmasEMM

 

húsz perce ébredhettem, azóta főztem magamnak egy kis tésztát, tejfölt kanalaztam és sajtot reszeltem rá, végül csak olyan reszelőt találtam, amivel apró szemcséjű lesz a sajt, gondolom „parmezán”, ez persze trappista, két p-vel, mert szerzetesrend, így is finom volt, örülök, hogy ilyen apróságok már „csípőből” mennek, jól esett és most beültem a gondolkodó fotelembe, de csalok, mert nemigen gondolok bármire, így legalább nem kopik bele a fotel a sok gondolkodásba, apró pillanatnyi világomat most teljes egészében kitölti az erkélyablakon túl, széltől táncoló lombok mögött eltűnő, kivillanó és újra eltűnő hatalmas sárga „M”, ami gyorsétterem itt az út másik oldalán, este, amikor „csend” van, azt is áthallom, hogyan veszi fel a rendelést az alkalmazott az autón érkező és kiszállni nem óhajtó vevőktől, akkora „csend” azért nincs, hogy értsem is, amit esznek, ezért tettem a „csend” szót idézőjelbe, mert az is, mint sok minden más, relatív, egy főútvonal mellett soha nem elég mély ahhoz, hogy ne kelljen keresztülkiabálni, amikor mondani akarunk valamit valaki másnak, de itt, nálam általában nincsen senki (általában soha), így a hatalmasEMM-étterem alkalmazottját tekinthetjük legközelebbi hozzátartozómnak, neki viszont még soha sem mondtam semmit és ha mondanék, az sem lenne nagyon érdekes, csak ennyi: egy kisnagy-börger-menüt legyen szíves kisnagykólával, Hlusztvisihák Gotthárd voltam innen az ötből, a túloldalról, nagyon tetszik itt maguknál a parkolóban, majd elmondom a lépcsőházban mindenkinek, hogy mennyire, igazán hangulatos parkoló ez, nem olyan, mint a többi hangulattalan parkoló, ahol nem szól az emberhez egy ilyen bájos mikrofon, amilyen magácskának tetszik lenni, no de maradjunk a tárgynál, legyen szíves egy séket is mellétenni, ha ballal adja, azt nemnek, de ha jobbal, azt igennek fogom érteni, ha férfi adja, akkor inkább elsunnyognék nagy csendben a sékemmel. Így, egy mondatnak terveztem ezt az előző szöveget, ez lett a második.

poem 6

ma láttalak
és mindenkinek azt kívánom,
egyszer tapasztalja meg szívével azt a csodát,
amit Te jelentesz nekem,

mosolygott a tekinteted,
nem akarok erről gondolni semmit,
mégis, vidámmá varázsoltad a szombat délutánt,
öröm, amit Te ajándékoztál nekem,

azt kérdeztem tétován,
egy árnyéktól a templom repedezett, vizesedő falán,
örülnél-e, ha ma egész nap az a tekintet járna az eszemben,
az nem felelt, s én úgy értettem "igen"

eltűnt minden körülem,
se fák, se ház, se folyó, se szél, se nap, se hang, semmi sem,
újra beléd szerettem, háromszázkilencvennegyedszer is,
Téged látlak magam előtt, és élvezem

walk with Kate

 

finomabb a keksz, ha olyan hozza, akit szeretünk.

valamivel kettő után benyitottam a lakásba és az előszobában mamusz, a nagyszoba asztalon egy fél pohár víz, a konyhaasztalon pedig egy zacskó keksz fogadott. Azért tárulhatott elém így, egyszerre mindhárom kép, mert minden szobaajtó nyitva volt. Megálltam egy percre és legjobb képességeimmel igyekeztem megjegyezni a csendéletet, hogy szűkösebb időkben, amikor majd szükségem lesz rá, előhúzhassam agyam hátsó zugaiból.

hogyan kezdődött ? Úgy, hogy reggel tízkor a közelben ültem egy padon és Thomas Hardy Lídércfény című regényét olvastam. Az óvodánál néhány tűzoltó két autóval felvonulva ágakat vágott le egy magas fáról, mert veszélyesnek találták, a két hatalmas vörös teherautó miatt pedig megálltak a járókelők és csoportokba verődve, kíváncsian figyelték a hősöket; nem messze fűnyíró énekelt, a nyitott ablakokból konyhazaj hallatszott, sőt, a húsleves illata is kijutott az utcára, apró termetű kutyák ugatták a világot, amiért az rendszeresen megijesztette őket, asszonyok trécseltek az ablakon át, így felelőtlenül megosztva az utcával legtitkosabb receptjeiket; és még megannyi kisebb-nagyobb zaj egy mindent betöltő, kellemes alapzsongássá olvadt össze fülemben, amire rárakódtak azok a képzelt hangok és színek, amiket Thomas Hardy regénye nyomán alkotott agyam. így ültem a padon, könyvembe temetkezve, amikor valami hirtelen átszakította e zsongás falát, átrepülte a tizenhetedi századi történet és a jelenben fecsegő tűzoltók között támadt irdatlan szakadékot. A telefon volt az: most Kati hangján szólalt meg, amikor megnyomtam a gombot és azt mondta, „tizenöt perc”, „várlak”, válaszoltam én, elolvastam még egy oldalt és elsétáltam a ház elé díszőrséget állni Kati érkezésének.

Nem beszéltünk fél óránál többet indulás előtt: rólam volt szó, nem zavart a téma, hiszen ordított róla a jó szándék, egyébként is előfordul velem, hogy azt csinálom, amit valaki más mond...

Gyalog mentünk és a város a legszebb arcát mutatta: tavaszi verőfény, kósza felhők, világoszöld lombok, köhhintésektől, cipőktől és ajtónyikorgástól kongó utcák. Katinak, azt hiszem, nagyon tetszett ez a világ, nekem pedig nagyon tetszett, hogy neki tetszik. Már tudja, hova jártam iskolába, hol vártam Zsófira, ki az a Kovács Attila és hogy hol van a felsővárosi plébánia (a földhivatal mellett)... igaz, emez közben elköltözött, így jelenleg nem tudjuk, pontosan mi mellett van a plébánia, mert azt mégsem mondhatjuk, hogy a százforintos konténer-vécé mellett, pedig valójában ott. Láttuk, merre hömpölyög a Duna (jobbról balra), s hogyan mászik rajta felfelé Toldi Miklós (balról jobbra), aki komphajó, hallottuk ennek dízel dörmögését és hogy hogyan csikorog rajta a rámpa, amikor partot ér. A legjobb asztalt kaptuk, a legjobb ételt választottuk, megettük, „isteni ez a hely” mondta ő, s én felnéztem a napernyő és a fal között a világoskék csíkra: „mit szólsz ehhez Uram ?” gondoltam hangtalan. A Káptalan utca valamivel melegebb a többinél, mert nincsenek benne fák, ma is így volt. A zeneiskolában elengedhetetlen a zongora, az ének és a hegedű, ma sem volt másképp. Nagytemplom, Iskola köz, Petőfi utca és hazaértünk, még beszélgettünk, elbúcsúztunk, majd még beszélgettünk – nagyon fontos dolgokról. Végül a gyógyszertár felé fordultál, te tudod, miért, majd elmondja neked a műszerfalban tanyázó nő, hogy merre menj.

Gyere máskor is Kati, mondjuk akármikor

...bármikor, amikor akármikor van.

wish

this one is to my brother who'd gone one year and some months ago and for whom guitar was the only dream he was willing to live for and the one that never came true to him. click onto the image.

zongora-kockázat

Azt hiszem, Ottónak ez tetszeni fog.

Majd’ egy éve volt egy rosszullétem a munkahelyemen és a rosszullét következtében egy kisebb balesetem. Kisebb, mert engem fizikai sérülés nem ért – nekem épp elég volt az a baj, ami magát a rosszullétet okozta -, viszont jelentős, ha a kocsim elején keletkezett, jó egy méter mély, ék alakú benyomódást tekintjük. Az autó lassan helyreáll, én is, viszont a környezetemben élők azóta is emlegetik az esetet, amit nehezen viselek. Azt magyarázzák, hogy így, vagy úgy kellett volna, hogy lehetett volna komolyabb is, ha nem így és így történt volna, hanem úgy és amúgy. Én pedig azt szoktam válaszolni a sopánkodóknak, hogy „de nem úgy történt, hanem így: lám, mégis lődörög valamiféle szerencse ebben a világban, ami önhatalmúlag, mások megkérdezése nélkül beleszól életünkbe” ......szerencsére.... Egy valamikori kolléganőmmel éppen pár perce fejeztünk be a témában egy e-mail-csatát (ami végül elveszítette élét és viccelődésbe fulladt). Vitánkban felvetettem a költözködés közelében sétáló gyanútlan járókelő klasszikus példáját, akinek önhibáján kívül fejére zuhan egy ébenfekete Steinway & Sons hangversenyzongora a harmadikról. A zongorabalesettel próbáltam behelyettesíteni a sors elkerülhetetlen és megmásíthatatlan negatív tetteit. Azt szerettem volna kifejteni, hogy nem tudjuk életünk minden percét befolyásolni, időről időre rossz dolgok is történnek velünk és ha nem akarjuk, hogy a Steinway & Sons manufaktúra egy impozáns remekműve séta közben a nyakunkba essen, arra nem lehet megoldás, hogy nem megyünk ki az utcára sétálni. Fel kell vállalnunk a kockázatot. E-mail-vitánk konklúziója így szólt (ha egyszer írok egy regényt, azt hiszem, ez lesz a mottó a legelső oldalon):

„Egy szép napon mindannyiunk fejére ráesik egy zongora. Azt el kell viselnünk, mert senki sem fog helyettünk odaállni. A mi zongoránk alá nekünk kell állnunk .... remélem, az enyém pianino lesz”

poem 5

valamivel tizenkettő után,
Isten volt, vagy a véletlen,
honnan tudhatnám, 

egy tölgyfa kapun jöttél kifelé,
sokadmagaddal, hiszen vasárnap,
az egész város hasonló hellyekre jár, 

engem pedig épp arra fújt a szél. 

Millió közül is észreveszlek,
másképp csillan a napban a szemüveged,
máshogy libbennek a hajad szálai, 

másképp lépsz,
máshogy kondul a harang,
amikor arra jársz, 

engem pedig épp oda sodortak az álmaim. 

Figyeltelek, nem is tehettem volna mást,
ha menten meghalok, ha porrá és hamuvá égek,
akkor sem fordulhattam másfelé, 

rám nézel, vagy csak mellettem a levegőben el,
csak néhány pillanat, s kiderül, a tavasz most lehel,
igent, nemet, vagy talánt, életet vagy halált, 

és én majd’ összerogytam a templom előtt, a köveken. 

A bal kezed emelkedik, alig egy tenyérnyit,
mosolyba hajlik az arcod és...nem, nem is hiszem el,
ajkad is mozdul, de ezt inkább csak gondolod felém. 

Ugyanazt üzenem én is Neked, magam is hangtalan,
és a szád csücske, ezt alig látom, mert sétálsz is tovább,
majdnem másfél hajszálnyit görbül még fölfelé, 

Valamivel tizenkettő után, Isten volt, vagy a véletlen, honnan tudhatnám