walk with Kate

 

finomabb a keksz, ha olyan hozza, akit szeretünk.

valamivel kettő után benyitottam a lakásba és az előszobában mamusz, a nagyszoba asztalon egy fél pohár víz, a konyhaasztalon pedig egy zacskó keksz fogadott. Azért tárulhatott elém így, egyszerre mindhárom kép, mert minden szobaajtó nyitva volt. Megálltam egy percre és legjobb képességeimmel igyekeztem megjegyezni a csendéletet, hogy szűkösebb időkben, amikor majd szükségem lesz rá, előhúzhassam agyam hátsó zugaiból.

hogyan kezdődött ? Úgy, hogy reggel tízkor a közelben ültem egy padon és Thomas Hardy Lídércfény című regényét olvastam. Az óvodánál néhány tűzoltó két autóval felvonulva ágakat vágott le egy magas fáról, mert veszélyesnek találták, a két hatalmas vörös teherautó miatt pedig megálltak a járókelők és csoportokba verődve, kíváncsian figyelték a hősöket; nem messze fűnyíró énekelt, a nyitott ablakokból konyhazaj hallatszott, sőt, a húsleves illata is kijutott az utcára, apró termetű kutyák ugatták a világot, amiért az rendszeresen megijesztette őket, asszonyok trécseltek az ablakon át, így felelőtlenül megosztva az utcával legtitkosabb receptjeiket; és még megannyi kisebb-nagyobb zaj egy mindent betöltő, kellemes alapzsongássá olvadt össze fülemben, amire rárakódtak azok a képzelt hangok és színek, amiket Thomas Hardy regénye nyomán alkotott agyam. így ültem a padon, könyvembe temetkezve, amikor valami hirtelen átszakította e zsongás falát, átrepülte a tizenhetedi századi történet és a jelenben fecsegő tűzoltók között támadt irdatlan szakadékot. A telefon volt az: most Kati hangján szólalt meg, amikor megnyomtam a gombot és azt mondta, „tizenöt perc”, „várlak”, válaszoltam én, elolvastam még egy oldalt és elsétáltam a ház elé díszőrséget állni Kati érkezésének.

Nem beszéltünk fél óránál többet indulás előtt: rólam volt szó, nem zavart a téma, hiszen ordított róla a jó szándék, egyébként is előfordul velem, hogy azt csinálom, amit valaki más mond...

Gyalog mentünk és a város a legszebb arcát mutatta: tavaszi verőfény, kósza felhők, világoszöld lombok, köhhintésektől, cipőktől és ajtónyikorgástól kongó utcák. Katinak, azt hiszem, nagyon tetszett ez a világ, nekem pedig nagyon tetszett, hogy neki tetszik. Már tudja, hova jártam iskolába, hol vártam Zsófira, ki az a Kovács Attila és hogy hol van a felsővárosi plébánia (a földhivatal mellett)... igaz, emez közben elköltözött, így jelenleg nem tudjuk, pontosan mi mellett van a plébánia, mert azt mégsem mondhatjuk, hogy a százforintos konténer-vécé mellett, pedig valójában ott. Láttuk, merre hömpölyög a Duna (jobbról balra), s hogyan mászik rajta felfelé Toldi Miklós (balról jobbra), aki komphajó, hallottuk ennek dízel dörmögését és hogy hogyan csikorog rajta a rámpa, amikor partot ér. A legjobb asztalt kaptuk, a legjobb ételt választottuk, megettük, „isteni ez a hely” mondta ő, s én felnéztem a napernyő és a fal között a világoskék csíkra: „mit szólsz ehhez Uram ?” gondoltam hangtalan. A Káptalan utca valamivel melegebb a többinél, mert nincsenek benne fák, ma is így volt. A zeneiskolában elengedhetetlen a zongora, az ének és a hegedű, ma sem volt másképp. Nagytemplom, Iskola köz, Petőfi utca és hazaértünk, még beszélgettünk, elbúcsúztunk, majd még beszélgettünk – nagyon fontos dolgokról. Végül a gyógyszertár felé fordultál, te tudod, miért, majd elmondja neked a műszerfalban tanyázó nő, hogy merre menj.

Gyere máskor is Kati, mondjuk akármikor

...bármikor, amikor akármikor van.