to walk or not to walk

 

kép forrásához klikk a képre

  Ma Ottót láttam állni a járdán. A Körút és a Baross sarkán állt és arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. Én autóval tartottam hazafelé vidékről és akkor éppen jobbra néztem, mintha agyam előre sejtette volna, hogy Ottó fog állni a járda szélén és a piros lámpát figyeli majd. Mondtam is magamnak, hogy „derék agyam”, miféle hihetetlen, ésszel felfoghatatlan, rejtett, titkos csatolás okozhatta ezt, hogy a pesti utca egyik sarkán, a millió járókelő között éppen az ő alakja tűnjön fel neki. Nem is ismertem igazán, ritkán találkoztunk, mindig csak futólag. Időnként Borzár mesélt róla, mert az ő rokona volt. Azt mondta, hogy Ottó újságíró, meg költő, meg… sorolhatnám, hogy mi minden még és hogy ő szerezte az „Ikrek voltak” című verset; ezt egyébként Borzár és én kívülről fújtuk, mert pár év alatt himnuszunkká vált. Képtelenség volt, hogy megálljak, mert mögöttem sokan jöttek és sok lökhárító, hűtő, fényszóró és indexlámpa bánta volna, ha a fékre akár csak egy leheletnyit gondolok. Ezért – negyvenes tempónál – nem maradt bennem más, mint egy villanás a letekert ablak túloldaláról. Egy Ottó alakú elmosódott csík, amint éppen belemosódik egy kövér asszonyság elmosódott csíkjába, aki véletlenül épp mellette állt. És velük még sok más elvillanó járókelő elkenődött csíkja is összemosódott – az útépítő munkásé, a kávéházi pultosé, a japán túristáké, az oszlopnál vizelő hobóé – és ötven méter múlva emlékeimben már az összes járókelő egyetlen óriási lénnyé olvadt össze, egy gigantikus Ottóvá, aki ezer pár szemével figyelte, hogy mikor lesz már zöld a lámpa. Aztán, amikor már sejteni lehetett, amikor már ott lógott a levegőben, hogy a lámpa nemsokára vált, egyenként szakadtak ki az óriási testből és indultak egymás után a páros oldal ígérete felé: ki sietve, ki ráérősen és mit sem törődve a halványpiroson átszáguldó robogókkal, ki elegánsan, ki ügyetlenül pattanva egyet-egyet a sikoltva fékező gépháztetőkön: a kövér asszonyság, az útépítő, a hugyszagú hobó, a kávéházi pultos és az összes távolkeleti turista. A járdán nem maradt más, csak az igazi Ottó. A lámpa zöldre váltott, ő pedig nyugodt léptekkel sétált át a zebrán, most már a tükrömben jobbról balra, de amint a foncsorból kilépett, elhagyta gondolataimat is.

VM / 2014.10.20. / Budapest