vándorok

   Ment két idősebb ember az úton. Mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy nekik már nem lesz hétszáz négyzetméteres házuk, a gyerekük nem jár majd elit iskolába, nem kapnak majd fényes autót a vállalattól (amivel egy gyereket elit iskolába illik hordani), és lehetne még vég nélkül sorolni mindazt, amiről tudták, hogy nem lesz már benne részük. Az ő életük nem lesz sem „komoly” sem „felelősségteljes”. Ők mindig csak az utat fogják róni, lehetetlen helyzetekbe keverednek és ezen majd jót nevetnek és amikor már kinevették magukat, tovább róják majd az utat, míg meg nem öregszenek.

   Így is telt el az életük, ők a céges banketten mindig csak hátul ültek és elég korán hazamentek, az ő arcuk egy választási plakátról sem nézett le barátságosan a járókelőkre, nekik nem integettek a város nagyjai a nagytemplom előtti téren, az ő ismerősük csak a vegyesbolt pénztárosnője volt, az is csak addig, amíg azt nem mondta, hogy „százötven forint lesz”, azután az ő életéből is kisétáltak – fél kiló kenyérrel a hónuk alatt. Végül ők is ugyanúgy jártak, mint a többi ember: tényleg megöregedtek. És amikor már öregebbek nem lehettek, elmentek. Szépen kisétáltak a világból az országút túlsó végén.

   De időnként, ha tehetik, visszajárnak. Ott ülnek láthatatlanul az árok szélén és egymásnak mesélik idióta kalandjaikat. Ha épp odakint jársz és pont gázt adsz, mert a főnököd felhívott, hogy „hol a pokolban vagy már”, jól fülelj, mert lehet, hogy egészen messziről nevetést fúj feléd a szél. Ők ketten azok és rajtad röhögnek.

VM / 2014.10.18. / Vác