Nem akarom próbára tenni a türelmeteket azzal, hogy ki vagy mi vagyok és hogy valaki azt mondta, hogy ezt csináljam, mert jó – mert egyébként senki sem mondta, csak csinálom – szóval egyszerűen olvassátok el és ha tetszett, klikkeljetek vissza ide holnapután, mert akkor majd teszek fel egy újat, később meg egy harmadikat, és így tovább... Ennyi. Remélem tetszeni fog nektek. Üdv. VM / 2014.04.16. / Vác
Borzárt sokkolta az
elé táruló látvány, amikor a Lutetia Hotel halljában találta magát. Úgy érezte,
hogy egy mesében jár, ahol minden megtörténhet vele és e lehetőség miatt –
annak ellenére, hogy pillanatnyilag nem tudott betelni a gyönyörű környezettel,
amibe csöppent – némi aggodalom is belopózott lelkébe. Nem szándékosan ért oda
a recepcióhoz, hanem mert ámulása közben mindig egy-egy tétova lépést is tett
előre, egész addig, amíg egy sötétbarnára pácolt, fényesre lakkozott diófa
pultnak ütközött, aminek a másik oldaláról két kifogástalanul öltözött
alkalmazott nézett rá udvarias, kérdő tekintettel. Borzárnak az a benyomása
támadt, hogy valamit mondtak már neki és most válaszolnia kellene. Agya lassan
visszapumpált emlékezetébe egy néhány másodperce elhangzott szót, ő pedig rövid
gondolkodás után a recepciós hölgyre nézett és megismételte, amit hallott: „Bonjour”.
Nem azért áll valaki egész nap a diófa pult mögött, hogy a belépő vendégeket
elhessegesse, a hölgy sem ezt tette, inkább különböző kérdéseket tett fel
Borzárnak, aki ezekre igennel vagy nemmel válaszolt – ha nem értette, amit
kérdeztek, mindig a korábbi válasz ellenkezőjét mondta. Az alkalmazott
figyelmesen halgatta, írt, ellenőrzött, hangtalanul kihúzott, majd betolt
egy-egy fiókot, végül Borzárra mosolygott és biztosította őt, hogy minden
rendben van. Borzár ennek örült. Egy pillanat múlva felkísérték őt az emeletre,
végigment egy hosszú folyosón és balra belépett egy lakosztály nyitott ajtaján. Napos délután
volt, a hordár kinyitotta az balkon ajtaját, széthúzta a függönyt és a szobát
elöntötte a fény. Borzár kinézett a városra: háztetőket, hosszú árnyékokat,
fákat, templomtornyokat látott és fülében kellemesen duruzsolt a délutáni utca
zaja. Nem csoda, hogy amint leült egy közelében lévő formás fotelbe, amit jól
átmelegített már a nap, elaludt. Legutoljára a kapuban álló londínerre gondolt,
akinek most már nagyon hálás volt, amiért alig negyed órája a Boulevard
Raspail-ról véletlenül belökte őt a portán.
No comments:
Post a Comment