hétköznapi álmaink

 

kép forrásához klikk a képre

  Az ókori görögök Zeuszt, az emberek és istenek atyját, sok más jelzője mellett az „eleutheros” szóval is illették, ami arra utal, hogy – a mitológia szerint – ő az egyetlen lény, aki teljesen szabad. A történelem során később is – és egészen biztosan a görögök előtt is – sokszor előkerül a „szabadság” fogalma. Csak egyetlen példa erre a sok közül a francia nép elődjének tartott frank törzs neve: a „frank” eredeti jelentése is  az, hogy „szabad”, sőt, a „frank” szó alatt a mai szótárakban is ott áll valahol legalul ugyanez a definíció.

   Különös helyet foglal el az emberek fejében a „szabadság” szó. Általában valamilyen nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem elérhető, lebegő, felelősség nélküli állapotot képzelünk mögé, valami olyat, ami – mint sok érzelmekre utaló elvont fogalom – most nincs, legfeljebb csak a távoli jövőben lehet, illetve a távoli múltban volt valamikor. Így született meg fejünkben Ádám és Éva, a görögök „arany- és ezüstkora”, de emiatt álmodozunk rendszeresen gyermekkorunkról is, amiben – szerintünk – „szabadok” voltunk. Más kérdés, hogy vajon ki szeretne újra száztíz centi magas lenni és állandóan azt hallgatni, hogy mit nem szabad. Ugyanakkor tíz körömmel kapaszkodunk a nagy nehezen összekapart koszos kis egzisztenciánkba, energiáink nagy részét az foglalja le, hogy vajon munkatársaink nem kaptak-e valamiből többet, illetve – akár csak a forgalomban – azt lessük, hogy ki akar valahogyan „beelőzni” és hogyan védhetnénk ki, hogy kilökjön minket a pozíciónkból, amiből korábban mi is csak komoly munka árán löktünk ki valaki mást…. persze ő megérdemelte. Akárcsak a hajléktalan, aki a McDo előtt pénzt kér tőlünk és mi valamilyen jól kitalált, de mindenképpen „humánus” ürüggyel kikerüljük, és mire belépünk az étterem ajtaján, el is felejtjük őt. Szóval sokmindent szeretnénk kapni, de csak keveset akarunk adni. Sőt, tovább megyek: nem is „kapni” szeretnénk, hanem azt gondoljuk mindenről, hogy az nekünk alanyi jogon jár. „Mi mások vagyunk”. A másik – bárkiről is legyen szó – ő teljesen más eset, ő magára vessen, ha a hősködésével „elkúrta”, nem tudott sorba állni, befogni a pofáját, „így jár az, aki nem tanulja meg, amit mi”.
   Nekünk nem maradt más, csak ezek a közhelyek, meg a dünnyögés az orrunk alatt, a képernyő mögött és ezt valahogyan össze kellene egyeztetnünk az „ideális emberrel”, akivel a bibliában, a westernfilmekben vagy a romantikus regényekben találkozunk. Ez pedig elég nehéz, mert olyan ember nincs, csak ilyen ember van, amilyenek mi vagyunk, akik például a szabadságról álmodunk, de – akár egy hiperbola a nulla értéket – sohasem érjük el.

   Többször előfordult velem, hogy láttam két embert az utcán, akik közül az egyik, indulatos és trágár szavak kíséretében jól elmondta a másiknak, hogy az micsoda, amaz meg furcsa módon csak mosolygott rajta. Amikor közelebb értem hozzájuk, mindig kiderült, hogy a „bátor” monológ valójában nem is annak szólt, aki ott volt, emez csak eljátszotta, hogy mit fog mondani valaki másnak, ha az a valaki legközelebb is azt csinálja vele, amit egyszer már megcsinált. Azt hiszem, épp ugyanazt teszi majd, mint korábban: semmit.

 

VM / 2014.10.22. / Vác