távol Bulgáriától

   Kis hatszögletű helyiség volt, amit azért építettek a büfé mellé, hogy télen a vendégek melegben várhassák meg az óra végét. Az ablakon csíkokat húzott a tetőről lecsurgó víz, Borzár ezen a csíkos üvegen keresztül figyelte a túlpartról induló hajót. A kis komp először hagyta, hogy a délnek rohanó víz magával ragadja, de egy percig sem sodródott, hanem ferdén keresztbe állt a folyónak és a következő pillanatban fekete füstpamacs jelezte a parton állók számára, hogy a naponta, sőt, óránként ismétlődő harc újra megkezdődött. Aztán a dörmögés is kiért, egészen a kosztól csíkos ablaküvegig, megtalálta a kereten a tömítés kis réseit és felmászott Borzár dobhártyájához, ő pedig nyugodtan hallgatta a kis dízel dalát. Nem gondolt semmire… mindent kicsukott tudatából, csak a hajót, meg a vizet bámulta…. már ott állt a fedélzeten; hideg szelet érzett a nyakán és a vállain, csupasz kezét zsebébe rejtette a tűhegyes esőcseppek elől. Fejét Dömös felé fordította, de érezte, hogy valaki az ő szavára vár. Megfordult, felnézett egy homályos műanyag lapra, ami valamikor átlátszó volt és Borzár jól emlékezett rá, hogy gyerekkorában még ő is sokszor látta mögötte a kormányos arcát. Most a nyugatról érkező apró szúrós vízcseppek mind a kis ablakon landoltak és rögtön jéggé is fagytak rajta, ezzel végképp esélytelenné téve, hogy bárki is a fülkébe lásson; Borzár csak tudta, hogy a plexi mögül valaki őrá néz. Ő pedig elegáns mozdulattal dél felé mutatott.

   Válaszul a dal újra dörmögéssé halkult, a motor vesztett fordulatából, a hajótest pedig lassan, szinte némán fordult az ár irányába. „Vizimacik”, ez volt ráfestve arra a valaha fehér zászlóra, amit majd’ két évtizede a hajó akkori gazdája a bárka orrába tűzött, a rákövetkező teleken pedig annyi rozsda gyűlt össze a rúd tövén, hogy az új tulajdonosok sem bajlódtak azzal, hogy kivegyék onnan: „még a végén elsüllyed az egész” gondolták. Most a Dömös felől fújó szél előre csapkodta a kopott vásznat és amikor az éppen a szentendrei ág közepére mutatott, a hajó nem fordult tovább és a kis dízel is újra dalra fakadt. Borzár úgy érezte, hogy lassan bottá fagy, ezért inkább levánszorgott a komp rakterébe, ahol a padokról meglepődött tekintetek néztek rá. „Hova megyünk ?” kérdezte félszegen egy diák, mert ő úgy tervezte napját, hogy előbb Maroson barátnője szüleinél ebédel, aztán a lánnyal együtt indulnak majd Budapest felé egy kicsit sétafikálni. Borzár leült a padra és kezeit a raktér közepéből kidudorodó vaslemezre tette, amit az alatta zakatoló motor már langyosra melegített. „ … hová ? Hát Bulgáriába, itt már nincs semmi érdekes”.

VM / 2014.12.22. / Nagymaros