székek

   Az étterem székei mindig reggel, nyitás előtt beszélték meg az előző napot. A hely egy gyorsétterem volt és egy vendég legfeljebb fél óráig ült rajtuk, így egy nap rengeteg dolgot hallhattak a székek, amit muszáj volt a következő napon megosztaniuk egymással, különben végleg elfelejtették volna azt a sok – sokszor „folytatásos” – történetet, amit napközben megismerhettek.

„Végül megdugta ?” kérdezte a többit egy magányos szék és nagyon figyelt rá, hogy hangja mély közönyön kívül ne mutasson mást. Nem is kellett pontosítania, hogy ki kicsodát, úgy látszott, hogy a teremben mindenkit ugyanaz a két vendég érdekelt a legjobban.

„Honnan tudnánk ? Nagy volt a szerelem, az biztos…” mondta szinte egyszerre két egymás melletti szék, mert látták, hogy az összes többi feléjük fordul a kérdés hallatán. Még nevetve hozzátették: „itt, az étteremben biztos nem…”

A magányos szék zavartan csendben maradt, mert nem szeretett pletykafészeknek látszani, ugyanakkor tudta magáról, hogy szörnyen érdeklik az ilyen témák. Most inkább megvárta, hogy valaki más kérdezzen.

„Mi van a két öreggel ? Végül elvált a lányuk ?” kiabálta be egy különc zöld szék messzebbről.

„Neem,” válaszolta egy unott, rekedtes női hang, „még rétestészta van meg sírdoga.” Ezt egy olyan viharvert bárszék mondta, ami korábban egy füstös kocsmában szolgált és megártott a hangszálainak a sok füst, amit ott szívott, meg a sok bor, sör és rövidital, amit az évek alatt véletlenül ráöntöttek.

„Új történet van ?” kérdezte a közönyös hangú magányos szék, amikor kíváncsisága újra felülkerekedett sznobizmusán.

„Nálam … rajtam … rajtunk … volt két fiatal, akik autót akartak venni, ez érdekel valakit ?” dobta be egy kifogástalanul kárpitozott új szék, aki csak a múlt héten érkezett és nagyon szeretett volna bevágódni új munkatársainál, de rögtön érezte, hogy ezzel az unalmas sztorival nem lesz nagy sikere, hiába bólogatott mellette társa, akin a másik fiatal ült.

„Másról nem beszéltek ?” kérdezte a kocsmai bárszék, mert reszelős modora ellenére ő mindig szeretett segíteni az új kollégákon.

„Ők mit fogyasztottak ?” kérdezték mások távolabbról az új széket és társát.

„Csak egy kapucsínót…” mondta bánatosan az új szék.

„Ketten egyet ?” szúrta be aljasan valaki és erre az összes szék felröhögött az étteremben.

„Szolupcsay-t kinevezték, most ő a divízió vezető,” kiáltott fel szórakozottan és újra csaknem egyszerre a két egymás melletti szék, „a párocskánk után ő ült ide. Mi a pár után néztünk, mert a srác keze olyan bátran járt…. , Szolupcsay pedig még jöttében, hadarta el a kinevezést telefonon az apjának.”

A kocsmai bárszék merengve és mosolyogva bámult ki az étterem harmadik emeleti ablakán. Gondolataiban végigfutott az a milliónyi történet, súgva mondott szó, szemvillanás és kézérintés, aminek az évtizedek alatt tanúja volt. Közben szórakozottan megpróbált belesni a szemközti épület lakásaiba; persze semmit sem látott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy azt gondoljon az ablakok mögé, amit csak akar.

„… szerintem akkor megdugta,” bökte ki végül sóhajtva, de addigra már minden szék elhallgatott, mert a mozgólépcső körül elkezdtek lézengeni az első vendégek.

VM / 2014.12.30. / Bp