mozihős

   Egyszer két kitalált személy – két mozihős – leugrott a filmvászonról és nekivágott a pesti utcának. Azért döntöttek így, mert elegük lett abból, hogy a filmekben ők mindig szakadékokat ugranak át, álomgyönyörű fiatal nőkön (illetve azok védtelen rokonain) segítenek, vagy épp ugyanezeket rabolják el, háborúkat nyernek meg és veszítenek el, megmentik, vagy veszélybe sodorják az emberiséget… és sorolhatnánk itt a végtelenségig azt a rengeteg vakmerő tettet, amit egy mozihős naponta kénytelen véghez vinni. Ők végre jelentéktelen és kis horderejű dolgokat szerettek volna művelni; azt a hétköznapi és unalmas életet akarták élni, amiben az emberek boltba mennek, kenőmájast és vajat vásárolnak, csekket fizetnek be, sárga villamosra ülnek, hetente felhívják édesanyjukat, reggel munkába, este pedig onnan hazautaznak és eközben kirakatokat nézegetnek. A két mozihős – nevezzük őket egyszerűen Jónak és Rossznak – lassan, bámészkodva sétált a városban. Minden utcasarkot kiélveztek, néha még vissza is fordultak, hogy még egyszer kilépjenek egy-egy háztömb takarásából és újra meg újra egymásra nevessenek afeletti örömükben, hogy megint nem támadt rájuk senki a mellékutcából. Jó és Rossz a filmekben rendszerint esküdt ellenségeket alakítottak: Jó mindig jó volt és gáncstalan, Rossz pedig velejéig rossz. Jó mozivásznon zajló élete – karitatív cselekedetein túl – abból állt, hogy Rosszat üldözte, Rosszé pedig – megátalkodott aljasságain kívül – abból, hogy Jó elől menekült. De most minden másképp alakult. Az ellenségből baráttá vált páros beült a Körúton egy helyre, hogy két bárszéken, egy utcára néző ablak mellett könyökölve igyanak meg egy híg, gyorséttermi kávét. Jó hozzászokott, hogy becsületes, legális, ugyanakkor fiktív és csak filmvásznon zajló élete során mindenből a legjobbat kapja, ezért nem volt túlságosan megelégedve a kávé közepes minőségével. Rossz örült annak, hogy egyáltalán van néhány perce leülni és – bár a kávénak minden cseppjét igyekezett kiélvezni – máris azon töprengett, hogy ki, vagy mi szakad rá a következő pillanatban, ami miatt majd újra menekülnie kell. Nem kellett. Mert ez nem az az élet volt. Ebben az életben mindenki csalt egy kicsit, ezért senki sem firtatta, hogy miben csal a másik, legfeljebb csak azért, hogy később ő is megpróbálja ugyanazt. Ebben az életben az emberek csak akkor szerették a Gáncstalan Jókat, ha azok nem az ő levesükbe köpnek és amikor ez mégis megtörtént – mármint a „levesbeköpés” – akkor sem tettek az illető ellen semmit, hanem csak elfordultak tőle és valaki más homlokára ragasztották rá a „Gáncstalan Jó” matricát; mert így senkinek sem kellett kockázatot vállalnia. Rossz nem foglalkozott túl sokat Jóval, nem kísérte őt tekintetével a pulthoz és nem lett fültanúja a szóváltásnak sem, így nem láthatta azt sem, hogy végül Jót levegőnek nézik és senki sem reagál a szavaira. Rossz csak meglepődött, mert valaki odajött hozzá, letörlte az asztalát, megkérdezte tőle, hogy ízlik-e a kávé, majd néhány kedves szót ejtett vele az időjárásról, az emelkedő árakról és a meccseredményekről, egyszóval pont ugyanúgy viselkedett vele, ahogyan Jóval szoktak. Pedig Rossz semmit sem csinált, csak egyhelyben ült az ablaknál és félt.

VM / 2014.12.27. / Bp.