Móni földje

   Móni földjén a keresztutca mélyéről énekel vissza rám a trolibusz és én mindig azt hiszem, hogy ő ott ül rajta. Kifejezetten uralkodnom kell magamon, hogy ne szaladjak a busz után, de tudom, hogy ha megtenném, a végén körbeszaladhatnám az egész kerületet és ő nem lenne rajta egyiken sem. Móni földjén általában alkonyat, vagy este van és különös vörös, sárga, vagy zöld csíkokat lopnak az utca képébe a jelzőlámpák fényei. Móni földjén ősz, vagy tavasz van, ráadásul valamiért mindig metsző hideg; ennek biztosan az az oka, hogy így sokkal jobban esik belépni Móni lépcsőházába, felmenni az elsőre azokon a fényesre és laposra kopott lépcsőkön és látni őt az ajtóban. Móni földje mindössze három utcából és néhány keresztutcából áll, de külön világ, érdekes világ… Sok ilyen van a városban és szinte mind ugyanazért érdekes, vagy szép, vagy rabulejtő, de erről nem akarok beszélni, mert azt szeretném, hogy ezek a helyek holnap is ugyanilyen szépek legyenek. De mind közül Móni földje a legszebb. Mert amikor leszállok, kiszállok vagy csak valamelyik végén besétálok, Móni ott áll mindenhol: a zebránál, a megállóban, a kapu előtt, rávilágít a lépcsőházból áradó sárga fény és ő épp a táskájában matat, vagy az üzletben a pénztárnál, én az utcáról látom őt, ő éppen fizet és egy perc múlva kijön és akkor majd rám néz a kapucnija alól és meg fogja kérdezni, hogy nem fázom-e így.

A legjobban akkor érzem magam, amikor írok, de mégjobban, amikor róla írok.

VM / 2014.12.12. / Bp.