Igen, a parkolóházban jeges, havas és vizes az aszfalt, mert
1.) január van, 2.) az utcáról az autók kerekein bejut a hó- és minden más lé,
3.) a parkolóházon keresztben átfúj a szél és átrepülhet(ne) rajta a madár (ha
volna)…. mindenesetre a hó átrepül, úgy, mintha ő lenne az előbbi kitalált,
allegorikus madár.
Lejutok a kapuig és meglátom a pláza ki-be csukódó automata
ajtaját, ugyanakkor egy pillanat alatt lefagy a bal fejem, mert 1.) a két
épület között átkozottul felgyorsul a szél, 2.) itt épp ugyanúgy január van,
mint az előbb a parkolóban volt, 3.) a kocsiban hagytam a sapkám, amit egy éve
fent Lengyelországban vettem azért, hogy ha ott nagyon hideg lesz, felvehetem
majd a munkavédelmi sisak alá…. ez sohasem történt meg, mert hamarabb
hazaértem, mint hogy ott olyan hideg lett volna.
A plázát kihagyom és itt senki se várja, hogy elmondjam,
miért, Budapestről én sohasem fogok rosszat írni. Egyszerűen most valami másra
vagyok kíváncsi. A közelben tátong a metró szája, elvergődök odáig és mikor
leérek a lépcsőn felsóhajtok, mert úgy látszik, épp jön egy metró és meleg,
gumi- és fémszagú szelet pumpál a képembe, én pedig odatartom a bal fejemet,
hogy kiengedjen.
Hideg bűz: ez jellemzi az aluljárót. Azért, mert 1.) vannak
emberek, akik odalent élnek, 2.) többen hagyják szét a dolgaikat, mint ahányan
takarítanak a kis alagútban, 3.) Még senki sem találkozott Budapesten eperszagú
aluljáróval.
Én nem a peronra megyek, hanem lemegyek még egy lépcsőn és
átsétálok a Váci út alatt. Átlépek egy hányáson és két hugyozáson; a lépcsőn
ülve politizál három „lakó” és az egyik egyszer csak feláll és elindul a
szemközti fal felé, hogy létrehozza a harmadik hugyozást. A fal mellett áll és
közben fejjel félig hátrafordulva tovább szövi figyelmes társainak politikai nézeteteit.
Feljutok a túloldalra. A járda szélén parkoló buszok épp
keresztbe állnak a szélnek, így elég kellemes a klíma. Már látom a világító
feliratot: „gyros 500”. Mintha csak odafentről küldték volna, beáll a százötös
és, mintha csak odafent tudták volna, hogy milyen messze van a büfé, most
csuklóst küldtek – sohasem az – így egész a büfé ajtajáig gyalogolhatok a kék
óriás szélárnyékában.
Pitában ötszáz, tálon ezer körül szokott lenni (… sőt), de
én mindig pitában eszem, mert 1.) olcsóbb, 2.) imádom az „ízbombát”, amit az
első harapás okoz, 3.) Mónival is mindig így ettük.
Finom volt – most is. Azt hiszem, ezt sehol sem rontják el.
Bárhol jársz a világban, ha megéhezel és olcsón akarsz meleget enni, menj be
egy törökhöz, biztosan ízleni fog, amit ad.
Kilépek az utcára. A talpam alatt serceg a járda, mert
felszórták, a bokámon felkúszik a szél, mert a százötös eltűnt és a Váci úton
fel és alá rohannak a féklámpák, meg a fényszórók. Az út bal oldala mindig fehér,
a jobb mindig piros.
Különös, hogy pont ezt az állapotot szeretem úgy. De
szeretem, mert 1.) Pesten minden sarok mesél valamiről, 2.) köpjetek rám, de
nekem ez romantikus, 3.) Móni a legszebb Móni az egész városban.
… talán pont itt ült a szomszéd helységben és pont rám
gondolt… azt mindig megérzem …
VM / 2015.01.09. / Gyöngyösi út
No comments:
Post a Comment