duel*

klikk a képre

   Még mindig a volán mögött ült és csak az orrából csöpögő vért és az odakint gomolygó porfelhőt fogta fel a külvilágból. És tudta, hogy a porfelhőn túl ott vár rá a Nagy és Rozsdás és Rosszindulatú Szörnyeteg.

David Mann már vagy száz mérföld óta birkózott a gázolajszagú kormos óriással. Egyszerűen megjelelent mögötte az úton, még délelőtt, és azóta képtelen volt lerázni. Úgy érezte, hogy mindent megpróbált, de az az aljas homok-, por- és rozsdaszínű tanker üldözte őt. David Mann nem tudott akkorát gyorsítani, hogy maga mögött hagyja az ütött-kopott gigászt, mert valamikor „takarékos modellt” vásárolt magának. Akkor mindenkinek azt mesélte, hogy „a feleségem unszolására” de ez csak egy volt szokásos mellébeszélései közül. Valójában nem akart kilógni a sorból, mert félt…. maga sem tudta, hogy pontosan mitől. Inkább a felesége mögé bújt. Hiába lassított le – sőt, állt meg – hogy hagyja maga mellett elhajtani a rozsdatemetőt, az minden egyes alkalommal a következő kanyar után várt rá, amikor ő végre újra nekmerészkedett az útnak. Hiába állt meg egy benzinkúton, hogy telefonáljon, mire egy unott telefonközpontos kisasszony végre kapcsolta volna neki a rendőrséget, a tizennyolc-kerekű egyszerűen keresztülhajtott a magában álló fülkén; neki épp csak a legutolsó pillanatban sikerült kirontania onnan, mielőtt örökre a bekábelezett koporsóban ragad. Később mégis menekülőre fogta a dolgot, mert a nyílegyenes és sivatagon átvezető úton nem látott más megoldást, de a vérszomjas óriás beérte őt, meglökdöste a lökhárítóját és Mann a harmadik ilyen kocogtatásnál elvesztette uralmát az autó fölött, a volán önnálló életre kelt és a „takarékos modell” ordítva, pörögve rontott át a bokrok és fűcsomók között, mire végre megállapodott, nem is olyan messze az út aszfaltjától. És most nem volt más, mint vércseppek, porfelhő és a háttérből beszűrődő dízel mormogás. Tudta, hogy ellenfele ott vár rá. Tudta, hogy most nem tud senki mögé sem bújni, nem tud valakire rámutatni, hogy „ő volt”, nem tud elszaladni, nem tudja egy barátságos, ugyanakkor kétszínű mosollyal elintézni a dolgot. Itt nem fog segíteni a „hogy vagy ?” és egyéb felszínes olcsó ötletek. Az az ember – bárki is legyen a nyerges volánja mögött – őt akarja és most ki kell szállnia, ki kell gyalogolnia az útra, kiállnia a közepére és azt mondania: „itt vagyok, ha akarsz valamit tőlem, ide kell jönnöd”. Keze, lába remegett, szíve géppuskaként vert a mellében és az ölébe csöpögő vércseppek közé már könnyek is kerültek. Többször nekiveselkedett, egyszer még az ajtó kilincséig is eljutott a keze, aztán visszaesett az ülésre, maga mellé. Nem bírt kiszállni. Megpróbálta megmagyarázni magának, hogy miért jó, ha meg sem mozdul, de már ez sem működött. Jóindulatot pedig végképp nem tudott a kialakult helyzetbe belemagyarázni, hiszen csak ketten voltak a sivatagban és minden jel arra mutatott, hogy ellenfele jósorsa nem attól függ, hogy ő mit csinál.

Nem értette… csak azt látta, hogy kinyílik mellette az ajtó és csak utána vette észre, hogy keze újra a kilincsen van. Már kiegyenesedett és látta a talpa alatt a sivatag porát és lábait, amint felváltva előre lépnek benne. A fűcsomók – egyik a másik után – lassan elmaradtak mögötte, fellépett az aszfaltra és elért az úttestet kettéosztó csíkig. Ott megállt és az egykedvűen dörmögő dízelmotor felé fordult. De felnézni még nem mert. Talán sohasem emelte volna fel a fejét, de kíváncsisága végül legyőzte félelmeit. Kíváncsi volt, mert már semmit sem hallott, csak a szelet. Felnézett és fűcsomókon meg homokon kívül semmit sem látott. Egyedül volt a sivatagban.

VM / 2015.01.17. / Vác

*Richard Matheson „Duel” (Párbaj) című novellája alapján

A Párbaj című filmet megtaláljátok a youtube-on, "Duel" vagy "Párbaj" kulcsszóval.