empty chair (léptek a gangon II.)

Az idegen már órák óta elment. Ő az ágyról bámulta a megüresedett széket, előbb az ágy szélén ülve, majd fekve – úgy, hogy fejét a mögötte lévő könyvespolc egyik oszlopának támasztotta – aztán elaludt. Később felébredt és a szék épp ugyanúgy állt vele szemben, mint néhány órája, amikor az idegen felállt róla és kisétált a kis lakás ajtaján. Semmiben sem volt már biztos, mert nem tudta eldönteni, hogy beszélgetése az idegennel még azelőtt történt, hogy elaludt volna, vagy már az is az álom része volt. Mindenesetre agya kifejezetten valós élményként kezelte a történteket és úgy érezte, hogy csak az évtizedek óta oly megszokott, őt körülvevő világból származó mindennapos élményei diktálják neki, hogy ne tekintse megtörténtnek a beszélgetést.

A szoba ablakai mögül tompán szűrődött be a lenti utca zaja, gyalogosok léptei, egy-egy elhaladó autó hangja. A gangon a szomszéd lakás két apró lakója szaladgált fel-alá, nevetgélésük minden lakásba behallatszott. Negyed órát tölthetett az ébredés óta az ágyon, amikor végre felállt és közelebb lépett a székhez. Óvatosan körbejárta, valamiféle nyomot próbált keresni rajta, olyasmit, ami az idegen létezését bizonyíthatná. Semmit sem talált. Se egy karcolás, vagy egy szál a ruhájából; leguggolt a szék mellé és egész közelről vizsgálgatta az ülőlapot, de csak tökéletesre lakkozott, tükörsima felületet látott, még hajszálnyi kopást sem fedezett fel. Hirtelen felkapta a fejét, mert a székről és a karmolásról az a néhány kellemetlen perc jutott eszébe, amit a mosdó csukott ajtaja mögött töltött, amikor az idegen megérkezett a lakásba. Szinte újra hallotta a csikorgást, amint a hívatlan vendég végighúzta a széket a parkettán. „Ha az az ember valóban itt járt, az biztosan nyomot hagyott a padlón”. Először csak lenézett, maga alá a parkettára, aztán lehasalt rá és kezével kezdte símogatni a felületét. Sohasem vitte túlzásba maga körül a takarítást és most is többhetes, összefüggő szűz por lepte el a padlót, ebbe szántott most bele ujjaival. A szék meg sem mozdult az utolsó söprés óta. Valamiféle nyugalom kezdett lassan gondolatai közé lopódzni. Újra érezni kezdte a padló hidegét, megint hallotta az utcán elhajtó autókat és kifejezetten örült amikor felfigyelt az épp eleredő eső halk kopogására az ablaküvegen. Előbb feltérdelt, aztán felállt, leverte ruhájáról a parkettáról rátapadt port. Elmosolyodott önmagán, mert észre vette, hogy még a cipője is rajta volt, semmit nem vett le magáról, amióta délután belépett az ajtón. Nagyot sóhajtott és kilépett a gangra. Épp csak behajtotta maga után a lakás ajtaját, amikor az odakint szaladgáló két gyermek közül az egyik egyenesen nekifutott. A kis test átkarolta a combjait és szórakozottan a nadrágjába fúrta a fejét. „Mi van ?” kérdezte kis szomszédját, „ilyen kevés feladatot kaptatok a suliban ?” Felemelte az apróságot és most egyenesen egymás szemébe vigyorogtak. A gyerek jobb kezével a lakásuk felé mutatott. „Apa azt mondja, hogy ne higgy annak, amit látsz, mert ez annál sokkal……” a kicsi itt elakadt, látszott az arcán, hogy egy olyan szót keres, amit ritkán használ. „Bonyolultabb ?” kérdezte emez elkomolyodó arccal, „és nekem kell rájönnöm ?” Kis barátja csak bólogatott és ő érezte a mocorgásán, hogy újra oda akar szaladni testvéréhez. Leengedte őt a földre, az pedig megint végigviharzott a gang kövén.

VM / 2014.11.21. / Székesfehérvár