Sami Swoi

   Tételezzük fel, hogy a varsói tranzitban csavarogsz, mert még órákat kell eltöltened, amíg végre felszállhatsz a Budapestre induló gépre. És tételezzük fel, hogy szemed és agyad éppen nagyon éles kontrasztokat tapasztal, mert az elmúlt két hónapban egy gáztároló építésén dolgoztál „közlegényként”, tócsákban, balti homokban és sárban, nehéz vödrökkel, kannákkal és kényes, de ugyanolyan nehéz műszerekkel a kezedben. Ezeket cipelted, egyensúlyoztál velük a hideg fémen, egyre magasabb és egyre szűkebb helyeken – mert a gáztárolókat, mint minden mást ezen a bolygón, alulról felfelé építik. És amikor odaértél velük, mondjuk a 234-es számú hegesztésre, kiderült, hogy nem is a 234-esre kellett menni, hanem a 342-esre, ezért újra felmarkoltad őket, leeresztetted az egészet a földszintre és cipelhetted a 342-eshez, reménykedve, hogy ezalatt nem fog kiderülni, hogy valójában a 243-as volt a cél. És így telt el két hónapod „szarban, húgyban”. De most ott állsz a Sami Swoi étteremmel szemben a tranzit tükörfényesre sikált kövezetén, néhány lépésre a sötétbarnára pácolt pulttól és mielőtt végleg engednél a déli kés- és villazörgés csábításának, megpróbálod felidézni emlékezetedben a bankszámlád pillanatnyi állását, meg a pénztárcád tartalmát, és még az is eszedbe jut, hogy Borzár előző nap este azt ígérte, hogy ma kijön érted Ferihegyre kocsival és hazavisz. Ekkor diadalmas elhatározással megteszed az első lépést előre, amit még másik három ugyanilyen lépés követ, végül beleütközöl a pultba és mire magadhoz térsz a reptéri zsongás okozta pillanatnyi kábulatból, azon kapod magad, hogy egy tálca van a kezedben és már mögötted is állnak. Ki tudja, milyen furfangos módon tervezik meg az ilyen éttermeket, hogy a pult által csapdába ejtett lézengő utasoknak rögtön egy tálca is belehullik a kezébe, ami már nyílegyenes utat jelent a kasszáig, ami a sor elején húzza ki a pénzt gyanútlan áldozatai zsebéből. Öt perc múlva az étterem legmélyebb zugában egy bőrrel borított boxban ülsz és polonéz füstölt csülköt eszel. Rá sem hederítesz a nagyképernyős hiradóra, ami a fejed fölött villog némán, így nem láthatod, legfeljebb a többi vendég időnként odavetett tekintetéből sejtheted, hogy épp mit mutatnak benne. De úgyis el tudod képzelni, hiszen egy reptéren vagy, átszállásra vársz és tudod, hogy tegnapelőtt a fél országban hóvihar volt. Nyilván hókotrók, lapátoló emberek, kapucnis helyszíni tudósítók, betemetett fehér utcák vannak a képernyőn és a képsorok durván tizenöt percenként ismétlődnek újra meg újra a végtelenségig. De bármit is mutatnak ott, neked az nem számít, mert van a közelben egy nagy járattábla, amire pont rálátsz és azon a táblán a „Budapest” felirat mellett nem az van, hogy „canceled”, hanem az, hogy „15.50.”. És az jó, mert azt jelenti, hogy fél hatkor, azaz öt óra múlva Borzárral találkozol Pesten, kezet fogtok majd és közben azt mondjátok egymásnak, hogy „höhély”, végül beültök Borzár autójába és elkezdtek majd mindenen röhögni, pont ugyanúgy, ahogy szeptemberben abbahagytátok. De most még Varsóban vagy, a tranzitban; álmosan újra körülnézel, egy lassú mozdulattal megfogod a villádat, felszúrod rá a legutolsó darab krumplit, belemártogatod az immáron nem létező csülök szaftjába, bekapod, megrágod, lenyeled és elalszol.

VM / 2013.12.07. / Varsó