sarokerkély

   A 68. szám első emeletén lakó idős hölgy már csaknem öt évtizede lakott abban a lakásban. Egész fiatalon költözött oda és – bár ezt akkor maga sem gondolta volna – sok politikai változást, forgalmi dugót, jégesőt, utcai csetepatét, villamospálya építést, forradalmat, és még három férjet is kihúzott az íves erkély ablakai mögül kifelé bámészkodva. Nagyobbik lányával alapvetően rosszban volt, a kisebbik pedig valahová Arábiába ment férjhez – mindig elfelejtette az ország nevét, de ez nem is volt fontos, mert számára az csak a +971 nevű ország volt – ezt a hívókódot őrizte a nagyszoba kisasztalán hagyott megsárgult papír. A lány minden alkalmat kihasznált, hogy hazarepüljön, de ezzel együtt az idős hölgy ideje nagy részét egyedül töltötte a lakásban. Azaz nem is teljesen egyedül, hiszen az ő ismerősei ott voltak minden nap – sőt, minden percben – az ablaküveg másik oldalán: taxisofőrök, járókelők, az időnként integető idős úr a 61. szám második emeletéről, a földszinti vasedény eladói, a hatos megállójában várakozó utasok…. és újabban a szomszédos lakást bérlő fiatal pár. „Jellegtelen kis nőcske” gondolta, amikor legelőször találkoztak a lépcsőházban, „de az a férfi….” – már rég nem érzett ilyet és most is hetekig rejtegette érzelmeit önmaga elől, de végül el kellett ismernie magának, hogy valami olyasmit érez, mint amikor régen valami olyasmi történt vele, amire már nem is igen emlékezett, hogy mi volt. „Ha csak tíz évvel lennék fiatalabb…” sóhajtott magában egy napon, amint levette a tűzről a délelőtti teát – ő délelőtt is teázott – „rögtön nem mosolyogna úgy az a kis céda”. Nem tudta eldönteni, hogy mikor kezdte el, csak azon kapta magát, hogy már csinálja: mindig akkor öntözgette a lépcsőházba kitett virágait, amikor a fiatalember elment vagy hazajött, mindig akkor toppant be a zöldségeshez, amikor amaz futás után egy almát vett magának éppen ugyanott, rendszeresen le vagy föl lépkedett a ház lépcsőin, amikor a fiatalok lerohantak, hogy a közeli parkban üssenek el egy kis időt, sőt, egyszer nem átallott egy közeli zebra kellős közepén összeesni, amikor új szomszédja éppen szembe jött vele, ezzel arra kényszerítve őt, hogy karjaiban egészen a járdáig vigye… bár legvadabb álmaiban a lakásig képzelte a fuvart, de végül nem így sikerült. Az összeesős trükk végül bevállt, mert a dologból ismeretség lett, bár az idős hölgy eredetileg nem pontosan így képzelte el az eredményt. A zebrán produkált jelenet után a fiatalok sohasem mulasztották el, hogy a hogyléte felől érdeklődjenek, sőt időnként becsöngettek hozzá, hogy megkérdezzék, hozzanak-e valamit a boltból, vagy bárhonnan, amerre járnak. Néhány hét alatt a szomszédok kapcsolata rendszeres közös teázássá fajult és az idős hölgy egy derűs tavaszi napon, amikor az ablak elé felnyúló kis fa rügyeit és az ágakon csiripelő madarakat figyelte, boldogan konstatálta, hogy majd’ másfél évtized szünet után újra rendszeres vendégei vannak. A „kis közönséges céda” tudatában már elegáns és kultúrált nővé avanzsált, sok olyan tulajdonságot fedezett fel benne, amit „azok a kis bolondok is megirigyelhetnének” – ilyenkor mindig a lányaira gondolt – és terveiben egyre élesebben rajzolódott ki egy újabb vad gondolat. Néhány hét múlva, amikor végre a lakás egyik fiókjában rálelt egy szakadozott cédulára és azon kibetűzte a megfakult írást, felkerekedett, hogy személyesen tegye tiszteletét azon a címen. Az ügyvéd a legkisebb meghökkenés nélkül, rezzenéstelen arccal írta meg a szükséges papírokat, hiszen maga is évtizedek óta praktizált a városban: sokszor már vendégei szeme állásából felismerte, hogy miért tették tiszteletüket nála. Az idős hölgy esetében sem volt ez másképp. Ő pedig néhány óra múlva boldogan tért vissza körúti lakásába és mosolyogva figyelgette az odalent nyüzsgő utcát. Boldog volt, hiszen újra nőnek érezhette magát… no nem azért, amire ilyen szavak után mindenki gondol, hanem azért, mert végre újra gondoskodhatott valakiről.

Egy év múlva jött el az a pillanat. Egyetlen taxisofőrnek sem tűnt fel, hogy az első emeleti ablakból hetek óta nem figyeli őket senki és azt sem vették észre, hogy a sarokerkély mögötti szobában már sohasem ég a villany. Délután volt, amikor az ügyvéd tiszteletét tette a házban – ő az ilyen dolgokról mindig személyesen szeretett beszámolni. A fiatalok akkor nyitottak be a lépcsőház ajtaján, amikor félórányi várakozás után már épp menni készült.

 

VM / 2014.11.28. / Bp