Egy év múlva jött el az a pillanat. Egyetlen taxisofőrnek
sem tűnt fel, hogy az első emeleti ablakból hetek óta nem figyeli őket senki és
azt sem vették észre, hogy a sarokerkély mögötti szobában már sohasem ég a
villany. Délután volt, amikor az ügyvéd tiszteletét tette a házban – ő az ilyen
dolgokról mindig személyesen szeretett beszámolni. A fiatalok akkor nyitottak
be a lépcsőház ajtaján, amikor félórányi várakozás után már épp menni készült.
Nem akarom próbára tenni a türelmeteket azzal, hogy ki vagy mi vagyok és hogy valaki azt mondta, hogy ezt csináljam, mert jó – mert egyébként senki sem mondta, csak csinálom – szóval egyszerűen olvassátok el és ha tetszett, klikkeljetek vissza ide holnapután, mert akkor majd teszek fel egy újat, később meg egy harmadikat, és így tovább... Ennyi. Remélem tetszeni fog nektek. Üdv. VM / 2014.04.16. / Vác
Friday, November 28, 2014
sarokerkély
A 68. szám első emeletén lakó idős hölgy már csaknem öt
évtizede lakott abban a lakásban. Egész fiatalon költözött oda és – bár ezt
akkor maga sem gondolta volna – sok politikai változást, forgalmi dugót, jégesőt,
utcai csetepatét, villamospálya építést, forradalmat, és még három férjet is
kihúzott az íves erkély ablakai mögül kifelé bámészkodva. Nagyobbik lányával
alapvetően rosszban volt, a kisebbik pedig valahová Arábiába ment férjhez – mindig
elfelejtette az ország nevét, de ez nem is volt fontos, mert számára az csak a
+971 nevű ország volt – ezt a hívókódot őrizte a nagyszoba kisasztalán hagyott
megsárgult papír. A lány minden alkalmat kihasznált, hogy hazarepüljön, de
ezzel együtt az idős hölgy ideje nagy részét egyedül töltötte a lakásban. Azaz
nem is teljesen egyedül, hiszen az ő ismerősei ott voltak minden nap – sőt,
minden percben – az ablaküveg másik oldalán: taxisofőrök, járókelők, az
időnként integető idős úr a 61. szám második emeletéről, a földszinti vasedény
eladói, a hatos megállójában várakozó utasok…. és újabban a szomszédos lakást
bérlő fiatal pár. „Jellegtelen kis nőcske” gondolta, amikor legelőször
találkoztak a lépcsőházban, „de az a férfi….” – már rég nem érzett ilyet és
most is hetekig rejtegette érzelmeit önmaga elől, de végül el kellett ismernie
magának, hogy valami olyasmit érez, mint amikor régen valami olyasmi történt
vele, amire már nem is igen emlékezett, hogy mi volt. „Ha csak tíz évvel lennék
fiatalabb…” sóhajtott magában egy napon, amint levette a tűzről a délelőtti
teát – ő délelőtt is teázott – „rögtön nem mosolyogna úgy az a kis céda”. Nem
tudta eldönteni, hogy mikor kezdte el, csak azon kapta magát, hogy már
csinálja: mindig akkor öntözgette a lépcsőházba kitett virágait, amikor a
fiatalember elment vagy hazajött, mindig akkor toppant be a zöldségeshez,
amikor amaz futás után egy almát vett magának éppen ugyanott, rendszeresen le
vagy föl lépkedett a ház lépcsőin, amikor a fiatalok lerohantak, hogy a közeli
parkban üssenek el egy kis időt, sőt, egyszer nem átallott egy közeli zebra
kellős közepén összeesni, amikor új szomszédja éppen szembe jött vele, ezzel
arra kényszerítve őt, hogy karjaiban egészen a járdáig vigye… bár legvadabb
álmaiban a lakásig képzelte a fuvart, de végül nem így sikerült. Az összeesős
trükk végül bevállt, mert a dologból ismeretség lett, bár az idős hölgy
eredetileg nem pontosan így képzelte el az eredményt. A zebrán produkált
jelenet után a fiatalok sohasem mulasztották el, hogy a hogyléte felől
érdeklődjenek, sőt időnként becsöngettek hozzá, hogy megkérdezzék, hozzanak-e
valamit a boltból, vagy bárhonnan, amerre járnak. Néhány hét alatt a szomszédok
kapcsolata rendszeres közös teázássá fajult és az idős hölgy egy derűs tavaszi
napon, amikor az ablak elé felnyúló kis fa rügyeit és az ágakon csiripelő madarakat
figyelte, boldogan konstatálta, hogy majd’ másfél évtized szünet után újra
rendszeres vendégei vannak. A „kis közönséges céda” tudatában már elegáns és kultúrált
nővé avanzsált, sok olyan tulajdonságot fedezett fel benne, amit „azok a kis
bolondok is megirigyelhetnének” – ilyenkor mindig a lányaira gondolt – és
terveiben egyre élesebben rajzolódott ki egy újabb vad gondolat. Néhány hét
múlva, amikor végre a lakás egyik fiókjában rálelt egy szakadozott cédulára és
azon kibetűzte a megfakult írást, felkerekedett, hogy személyesen tegye
tiszteletét azon a címen. Az ügyvéd a legkisebb meghökkenés nélkül, rezzenéstelen
arccal írta meg a szükséges papírokat, hiszen maga is évtizedek óta praktizált
a városban: sokszor már vendégei szeme állásából felismerte, hogy miért tették
tiszteletüket nála. Az idős hölgy esetében sem volt ez másképp. Ő pedig néhány óra múlva boldogan tért vissza körúti lakásába és
mosolyogva figyelgette az odalent nyüzsgő utcát. Boldog volt, hiszen újra nőnek
érezhette magát… no nem azért, amire ilyen szavak után mindenki gondol, hanem
azért, mert végre újra gondoskodhatott valakiről.
VM / 2014.11.28. / Bp
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment