A harmadik héten, amikor egyik délután hazaért, különös
érzés fogta el. „Déja vu”, gondolta először és majdnem hozzátette, hogy „ezt mondaná
egy francia”, de számára oly sokmindenről kiderült már, hogy a franciák nem
mondják, hogy végül csak azt dünnyögte maga elé: „olyan, mintha már…. de az
lehetetlen, hiszen három hete sincs, hogy itt lakom, előtte pedig sohasem
jártam itt.…” és ezzel el is illant fejéből a bolond gondolat. Lassan tett-vett
a kis lakásban, kiélvezte nyugalma minden pillanatát, nem sietett sehová és nem
is ösztökélte erre senki. Három perc múlva a fürdőszobában állt, a tükör előtt.
Előbb némán figyelte a foncsor mögül rátekintő ismerős arcot, aztán halkan
elkezdett beszélni hozzá. Már néhány perce válaszolgatott saját kérdéseire,
amikor a liftet hallotta megállni a folyosó végén. Ekkor még nemigen figyelt
rá, mert a lift naponta ezerszer áll meg ott, ezerszer nyílik és csukódik az
ajtaja és ugyanennyiszer szállnak ki belőle zörgő, köhögő, néma, vagy
beszélgető lakók. De most egyre erősödő lépések hangját hallotta és
önkéntelenül félbehagyta legutolsó önmagához intézett kérdését; lassan
hátrafordult és megpróbált átnézni a falon, mert a léptek épp az ő ajtaja előtt
hallgattak el. Nem hallatszott sem csengő, sem kopogás, ehelyett valamiféle turkálás,
matatás tompa zörejei jutottak el hozzá. Nem hitte el…. nem akarta elhinni…
Valaki bedugott egy kulcsot a zárba, egyet fordított rajta, az ajtó kinyílt és
a hívatlan vendég belépett a lakásba. Ő némán fülelt a mosdó csukott ajtaja
mögül. Odakint tovább folytatódott a zörgés: valamit letettek a konyhaasztalra,
bementek a szobába és előbb egy kulccsomó csörrent az asztalon, majd egy
kabátot dobtak le az ágyra. Nagyon megijedt, mert tudta, hogy nem kell sokat
várnia arra, hogy a vendég – bárki is legyen az – benyisson a fürdőszobába és
ott találja őt az ajtó mögött. De nem így történt. A szobából a szék lábainak
csikorgása hallatszott, ahogy hanyagul elhúzták a parkettán, majd ugyanez a szék
reccsent egyet, amikor a vendég ráült. Ezután köhhintés és csend….. Fülelt, de
semmi sem történt. A szék időnként újra és újra megreccsent, de csak úgy,
mintha valaki fészkelődne rajta. Lassan minden bátorságát összeszedte és kezét
rátette az ajtó kilincsére. Lehúnyta a szemét és várt, de sorsa úgy látszik
helyette határozott, mert keze súlya alatt leereszkedett a kilincs és anélkül,
hogy akarta volna, halk nyekergéssel kinyílt az ajtó. Végtagjai külön életre
keltek, bal lába lépett egyet előre, majd a jobb is követte a balt. Megállt a
konyha közepén; előbb maga elé meredve figyelte a konyhapultot, mert nem akart
benézni a szobába, végül úgy döntött, hogy nem a szobába fog nézni, hanem csak
az ajtófélfa vonalát követi a szemével, mintha nem is az érdekelné, hogy
odabent van-e valaki. Lassan emelte fel fejét, közben aprólékosan kielemezte az
ajtótok minden parányi egyenetlenségét, de amikor a közepéig ért, annyira
meglepte az, amit a szeme sarkából látott, hogy végre egyenesen a szobában ülő
férfire nézett. A székről az az arc nézett vissza rá, amit a legjobban ismert:
a saját arca. Az egyetlen furcsaságot az okozta, hogy ez az arc ezúttal nem
tükörkép volt, így a tükörből ismert fizimiskához képest minden apró asszimetria
az arc ellenkező oldalára tevődött át.
„Ne foglalkozz a kinézetemmel,” mondta mosolyogva a széken
ülő férfi, „azért választottam ezt a külsőt, mert azt gondoltam, hogy így ijedsz
meg tőlem a legkevésbé… hiszen az ember önmagától soha sem fél.” Kezével az ágy
szélére mutatott: „Gyere, ülj le, hiszen ez a te lakásod, igazán nem fogok
sokáig zavarni.” Emez lassú, óvatos mozdulattal odalépett az ágy elé,
behajlította térdeit és addig ereszkedett lefelé, míg ülepével meg nem érezte
az ágy szélét; de ezalatt egy pillanatra sem vette le a szemét hívatlan vendégéről.
„Biztosan kíváncsi vagy, hogy miért jöttem ide.” a vendég érdeklődő
szemekkel figyelte az ágyon ülő házigazdáját, mert annak egyetlen reakciójáról
sem akart lemaradni. „Egyszerűen csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyszerű
dolgokat művelsz, és tudjuk, hogy ez az egész átkozott nehéz, de…” Felállt és
az ablak felé fordult, mert odakintről gyerekek nevetgélése hallatszott;
félrehúzta a függönyt, hogy jobban lássa őket és – ki tudja miért – a gyerekek is
kiszúrták, hogy az ablak mögött áll. Integetett nekik, azok pedig egy
pillanatra elkomolyodó arccal figyelték őt, aztán gyorsan továbbálltak, de a
sarkon már nem bírták tovább, újra nevetéstől visszhangzott az utca. „… de
valld be, hogy épp azért csinálod, mert olyan nehéz. És szükség van rád, mert
az út, amit jársz, előtted nem létezett. Pont ezért nagyon nehéz és épp ezért
normális, hogy néha úgy érzed, hogy elveszel, hogy elpusztulsz rajta, de pont
ez az, amiért a végére kell érned; hiszen a te korodban már sem a
megfordulásnak, sem a megállásnak nem lenne semmi értelme… ugye így van ?” újra
szemben ült vele és az arcát figyelte, emez pedig – maga is csodálkozott rajta
– de végre elmosolyodott. „Ki az a mi ?”
kérdezte, mert valamiért megnyugtatta, ahogy a vendég beszélt és hirtelen
felszínre tört kíváncsisága. Most a széken ülő férfin volt a sor, hogy
elmosolyodjon, mert elkapta házigazdája önkéntelen mozdulatát, amint jobb
kezével a plafon felé mutat és biztos volt benne, hogy ezzel nem az emeleti
lakóra gondolt. „Idelent mindenki így gondolja, de…. nem, ez valami teljesen
más…. erre neked kell rájönnöd, én hiába magyaráznám.” Felállt a székről és az
ajtó felé indult; nem szólt semmit, mert úgy érezte, hogy mindent elmondott,
megfogta a kilincset és közben, akaratlanul benézett a kis mosdóba, aminek még
mindig ki volt tárva az ajtaja. „Ne haragudj, hogy úgy rádijesztettem, azt
hiszem, a te helyedben én is betojtam volna,” azzal kilépett a gangra és
elindult a lift felé. „Várj….” emez felpattant az ágyról és kiszaladt a vendég
után a gangra. „az mitől van… a … a déja vu ?” A lifthez rohant, de már senkit
sem talált ott. A lépcsőház ablaküvegéről újra csak a saját, jól ismert,
átlátszó tükörképe nézett vissza rá. „…azt hiszem tudom,” dünnyögte, „ nekem
kell rájönnöm.” Lent valaki kilépett a lépcsőház ajtaján, az pedig néhány
másodperc után tompa puffanással újra fülsiketítő csendbe burkolta az épületet.
VM / 2014.11.14. / Székesfehérvár
No comments:
Post a Comment