2054

Gyerekként rengeteg időt töltöttem apámmal, akkor a többi gyerek szülei általában még a munkahelyeikre jártak el reggelenként, de apám valahogy megtehette, hogy otthon maradjon velem és ott, a nagyszobában dolgozzon – ezt egész biztosan tudom, mert olyan sokszor hallottam, hogy "dolgozom", hogy az „anya”, „apa”, „enni” és „inni” után  talán ez volt az első szó, amit megtanultam. Koránkelő volt, sokszor már öt órakor ott ült a foteljában és a billentyűit nyomogatta, néha a keze megállt, olyankor fölnézett a képernyő mögül, kibámult az ablakon a fák lombjaira, de egy pillanat múlva újra szabadon engedte ujjait a klaviatúra betűi felett. Ez nyolcig, vagy kilencig ment így, akkor felállt és én alig vártam, hogy végre az ablakhoz lépjen, mert az mindig azt jelentette, hogy elindultunk valamerre a környéken „csavarogni” – ezt a szót azért tettem idézőjelbe, mert állítólag ugyanakkor tanultam meg, mint azt, hogy „dolgozom”.

Egyszer valahol Újpesten járhattunk – kicsi voltam, ezért a helyről csak homályosak az emlékeim – és nagyon megijedtem. Nem apa ijesztett rám, mert nem ő volt az oka, hanem egy nő, aki talán a metró aluljárójából került elénk. Én nem láttam, hogy honnan jön, mert a kék buszokat bámultam az utcán, csak arra lettem figyelmes, hogy apa valamilyen másik nyelven beszél ezzel a nővel és én egyetlen szavukat sem értem. A nő nagyon szép volt, a hangja dalolt és bár nem tudtam, hogy mit mond, mégis jól esett hallgatni őt. Apa nem örült neki, szokásos vidámsága teljesen eltűnt az arcáról és láttam rajta, hogy még a nő kinyújtott kezét is csak kötelességből fogadja el. Talán két percet beszéltek egymással, aztán a nő mondott valamit búcsúzóul, elment egy parkoló felé, mi pedig ott álltunk tovább az aszfalton és én mindkét kezemmel kapaszkodtam apáéba, mert egészen elengedett az a puha meleg szorítása, amivel fogni szokott. Végre rámnézett, fölkapott a karjába és akkor már nem vette le rólam a tekintetét. Azt mondta, hogy most nagyon vigyázzak rá, mert különben rögtön összeesik ott az újpesti aszfalton. Én erre átkulcsoltam a tarkóját és teljes testemmel betakartam a fejét és csak akkor engedtem el, amikor a hasam alól azt mondta, hogy most meg azért fog elesni, mert nem lát semmit. Amikor újra összenéztünk, a szemeiben megint az a régi mosoly fogadott és én inkább meg sem kérdeztem, hogy ki volt az a nő, mert nem akartam újra ilyen szomorúnak látni őt.

Most 2054 van, ő három éve ment el… nem szeretem ezt a kifejezést, mert azóta is úgy érzem, hogy idebent itt van velem, ott lakik és én fel tudom őt keresni és olyankor sokat beszélgetünk.

 

2014.06.01. / Vác