interjú (a körülmények áldozataként... VII.)

A hölgy még elszaladt valahová egy percre, ezért először az ablakhoz álltam és a lenti utcát figyeltem. Egész nap esett, de mostanra a nyugati égbolton már időnként megnyíltak a felhők és olyankor a várost hirtelen elárasztó délutáni fény a házak nyúlánk árnyékait vetette keresztül mindenen, amit keletnek rohanva mögöttük az utcán talált.

Kis helyiség volt: asztal, négy szék, egyszínű padlószőnyeg, a falakon a cég érdemeit magasztaló bizonyítványok, oklevelek, tervek, amit nyilván soha senki nem olvas el. A folyosóról közeledő léptek hallatán leültem az asztalhoz, magam elé néztem a falra és arra gondoltam, hogy az ablakon be- besütő nap épp az ő kosztümjén táncol majd amíg beszélgetünk. Belépett, elnézést kért, leült, papírokat hozott magával, azokat böngészte egy percig, aztán felém fordult, csupa olyan dolgot kérdezett, amit kell, én pedig mindig azt válaszoltam, amit kell. Bemutatta a céget, ami nagymúltú volt és komoly eredményei voltak és megtudtam, hogy az egész iparág referenciaként kezeli egyébként számomra teljesen ismeretlen nevét, én erre nagyon komolyan és elismerően és figyelmesen bólogattam, időnként közbeszúrtam, hogy „nahát” és csak remélhettem, hogy ő ezt nem fogja cinikus megjegyzésnek venni, pedig az volt. Áttértünk az idegen nyelvekre, ő azt kérdezte „méjáj eszk jú…”, én pedig azt válaszoltam, hogy „ofkorsz”, mire megkért, hogy akkor mondjak néhány szót magamról, én pedig mondtam. Most rajta volt a sor, hogy néha azt mondja hogy „aaha”, meg hogy „hmmm” és bólogasson és az önéletrajzomra írjon egy-egy szót. Végül mindezt megköszönte, én pedig éreztem, hogy mindjárt vége, de még a legvégén megkérdezte, hogy mennyi lenne, mire én mondtam, hogy mennyi. Ő erre elmondta, hogy ők ezt – mármint azt, hogy valójában mennyi lenne – hogy képzelték el, én pedig örültem, hogy nem is gondoltam rosszul, az a kis föle belefér, mert ha nincs föle, akkor én fogom a falba verni a fejem, mert mindig azt fogom hinni, hogy lehetett volna. Végül mégegyszer megköszönte, mire én ugyanezt tettem és éreztem, hogy egy percen belül fel fogunk állni. Így lett, elkísért az előtérig, megkérdezte, hogy ismerem-e az utat én pedig ismertem, mert azon jöttem be, kezet nyújtott, kezet fogtunk és mindketten azt mondtuk, hogy örültünk; ő elindult a folyosón, én pedig a recepció felé és biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogom látni őt.

VM / 2014.05.15. / Bp.