a felkiáltójelek támadása

E novella hőse (az egyszerűség kedvéért nevezzük őt csak G-nek) egy napon, amint szokásos sétáját rótta a kisváros utcáin, amiben évtizedek óta lakott, különös és aggasztó jelenségre lett figyelmes. Észrevette, hogy a város egy közeli részén felkiáltójel-veszély dühöng, amire a városatyák a felkiáltójel-veszély jelzőtáblával hívták fel az arrajárók figyelmét.

Amikor Gé a táblához ért, először nem is merészkedett tovább az úton, mert attól tartott, hogy a tábla mögötti területen már bárkire rátámadhatnak többé vagy kevésbé kifejlett és ehhez mérten erőszakos felkiáltójelek. Először föl-alá sündörgött a tábla alatt, közben mobiltelefonját nyomogatta, nehogy bárkinek is feltűnhessen, hogy valójában miért áll ott, és be- bekémlelt az előtte tátongó utcába, hátha valahol felkiáltójelek ejtette áldozatokra bukkan. Persze, mivel ilyen szituációval még soha életében nem találkozott, azt sem tudta, hogy vajon milyen látható nyomok árulkodhatnak arról, hogy valakinek épp felkiáltójelekkel gyűlt meg a baja, de útja nem volt sietős, úgy döntött, rászán egy kis időt a kérdésre. Várakozásának gyümölcséül egy perc múlva enyhe nyikorgással kinyílt egy apró üzlet ajtaja és idős hölgy lépett ki rajta, aki – láthatóan fittyet hányva a fenyegetésnek –  lassan bandukolva eltűnt az utca távoli kanyarulatában. Gé fülelt, de semmit sem hallott. Ez a némaság számára arra utalt, hogy „vagy a felkiáltójelek képesek kifejezetten halkan véghez vinni támadásaikat, vagy…… de nem, az lehetetlen, hogy ne legyen veszély, hiszen akkor a tábla sem került volna ki”; nem olyannak ismerte a kisváros döntnökeit, akik csak pusztán egzisztenciájuk védelmében, alaptalanul hozogatnának ilyen vagy olyan döntéseket, nehogy szó érhesse házuk elejét, „nem, ők sosem voltak ilyenek”.

Gé súlyos töprengésbe merült, képtelen volt eldönteni, vajon biztonságban továbbsétálhat szokásos útvonalán, vagy inkább érdemesebb lenne aznapra egy kerülőutat választani és így egy nappal elhalasztani a probléma megoldását. „Persze” – gondolta Gé – „semmi sem garantálja, hogy a kerülőút veszélytelen lenne; lehet, hogy ott is épp úgy rámvethetik magukat ezek az aljas felkiáltójelek, vagy esetleg ott már épp kérdőjelek tanyáznak, akik nyilvánvalóan gyűlölik túlságosan büszke, egyenes szomszédaikat, így azt is, aki az ő területük felől jön”. Gondolataiból egy szembejövő gyalogos zökkentette ki, akinek feltűnhetett, hogy Gének a jelzőtáblával akadt gondja, mert előbb Gére, majd fel a táblára nézett érdeklődően. Gét egyre inkább bosszantotta, hogy mások olyan közönnyel járnak kelnek a felkiáltójel-veszély sújtotta területen, mintha csak egy csendes kisvárosi utcán bóklásznának, magában már dühöngött és dühében csípőre tette a kezét és most már nyíltan és provokatívan újra a táblára nézett és azt kívánta, bárcsak ne lenne ott és ő is nyugton mehetne tovább dolgára. Ekkor arcán a düh hirtelen átadta helyét az érdeklődésnek, mert feltűnt neki valami, amit eddig nem vett észre. A piros keretes tábla alatt kis kiegészítő-tábla is kapott helyet, amire az volt írva: „20h – 06h”.

„Ó én bolond” – dünnyögött magában Gé – „jobban kellett volna figyelnem, hiszen ott mutatja az a kis tábla, hogy nappal itt teljes biztonságban vagyunk… persze ők már tudták, ezért sétálgathattak olyan fölénnyel” – azzal ő is továbbment, magabiztos mosolyt erőltetett az arcára és elhatározta, hogy ha egy felkiáltójel jönne szembe, egyenesen a szemébe néz.

VM / 2014.05.04. / Vác