a sivatag virágzása

Négy óra volt, napos, enyhén szeles délután és a kisváros utcáit hirtelen megtöltötték a hazafelé tartó emberek, meg a tereken, állomásokon tengő-lengő, dohányozgató diákok, akik vihogva, röhögve nézegették egymás ruhájának trendi szakadásait a kora nyári napfényben.

A tér közepén állt, körülötte utasok siettek, buszok indultak, hamburgerek sültek, kutyák ugattak, ajtók csapódtak, papírgalacsint fújt a szél, párok békültek ki és vesztek össze újra, majd békültek ki mégis, most már nyilván végleg és örökké; néhány utcányira egy dízel mozdony füttyentett, feje fölött az emeleten függönyt húztak el, csak pár másodperccel azelőtt, hogy az ablakot bevágta a huzat, mert a másik oldalon valaki kilépett a lakásból a gangra, leszaladt a lépcsőn és kilépett az utcára, hogy a lépcsőházból áradó hűvös legutolsó szusszanásával még belehelje az épp ott ácsorgó író hátát, majd egy szempillantás alatt végleg eltűnjön az utcán teljhatalommal uralkodó nyári melegben.

Ez volt az. A szokásos egyórás előadás, ami minden egyes délután gyorsan, érthetetlenül, a semmiből épül fel, akár a chilei sivatag virágzása, és rövidesen épp ugyanolyan megrendítő sebességgel szűnik meg, amikor egy utca kanyarulatában eltűnik az utolsó autó, kihúz a vonat, kihajt a busz, vagy elkezdődik az államilag elismert* tanfolyam és az utolsó, tétova álmaiban néhány hét múlva képzett, de negyvenes éveire mindenképpen csődtömeggé vált alkalmazott is becsukja maga mögött a délutáni iskola ajtaját.

A felfordulásból csak egy csikk marad, amit az imént gyakorlott pöccintéssel az utcára dobtak és most ott parázslik a kiürült aszfalton.

 

VM / 2014.05.29. / Vác

 

*…és akkreditált is