két tenger között

(Menton, France folyt.)

A Vieille Ville dohos, hűvös, keskeny, zegzugos sikátorain keresztül ért fel a dombtetőre, de amint kilépett a házak közül, azonnal mellbevágta a városkára hirtelen rátörő áprilisi hőség. Körülnézett, és ugyan a kihelyezett terepasztal – ami a panorámához szolgált némi magyarázattal – Korzikát ígérte a horizont tetejére, ő hiába meresztgette a szemét dél felé, a tenger és az ég határán húzódó elmosódott páracsíkon kívül mást nem sikerült észrevennie. A vár falain belül csak a város temetője volt – valamikor Napóleon rendelte így – ezért nem is ment beljebb, hanem leült egy közeli padra, hogy a negyedórás lépcsőzés után kifújja magát. Ide nem jutott fel a lenti utcák lármája, csak a temető alatti úton gurult el időnként egy-egy autó Castellar felé, meg az ebédhez készülődés zaja hallatszott át itt-ott az út mögötti házak ablakaiból. Fölállt és párat lépett a lépcső korlátjáig, hogy a fakóvörös háztetők felett a másik irányban is kémlelje kicsit a tengert. Persze ott sem láthatott egyebet, mint azt a homályos csíkot az ég és a víz között, de már nem is erre figyelt. Emlékei újra egész messzire, jóval északabbra csábították; oda, ahová néhány évvel korábban csalta el őt az a sorsnak, istennek, vagy vak véletlennek nevezett erő, amit mindannyian bele tudunk magyarázni mindenbe, ami velünk történik. Normandiában, egy kápolnában találta magát. Erre a helyre egy szeles vasárnapon Dieppe mészkő szikláin lelt, de később észrevette, hogy kikötők felett sokhelyütt lehet találni hasonlót a világban. A falba illesztett táblákról azoknak a neveit olvasta, akik sosem tértek vissza a tengerről. Ők ezt a táblát kapták sírkő helyett, mert sírjuk csak odakint lehetett, valahol a francia és a brit partok között, a csatorna fenekén. Mindig megrázta őt az ilyen hirtelen és értelmetlen elmúlás. Sokan azt tartják, hogy ezt az érzést csak félelmeink és önzésünk okozzák; ő ilyenkor mindig arra a legutolsó pillanatra gondolt, amikor a kőbe vésett felirathoz tartozó hajdani intelligencia felfogta, hogy néhány másodperccel korábbi lélegzetvétele már fölösleges volt. Megfordult, kilépett a kápolna kapuján és azonnal átfújta tagjait a víz felől süvítő szél. Sietve megkerülte az épületet, mert egy szélvédett padra emlékezett a másik oldalon; meg is találta, ott a szél helyett csak enyhe szellő fújt, a nap viszont remekül átmelegítette a kis sarkot. Leült, összekuporodott és a napfényre bízta tagjait; néhány perc sem telt el, mire elszenderedett…..

… vagy fölébredt ?... „Ça va monsieur?”. Újra a mediterrán áprilisi melegben, a Vieille Ville felé vezető lépcsőn ült, annak a legfelső fokán, és egy nagypapa piros pozsgás arca mosolygott rá. „Il peut être dangereux de s’endormir ici” dünnyögte az öreg, amikor látta, hogy emezt csak épp gondolatai ragadták el egy kicsit, majd dudorászva baktatott tovább lefelé a lépcsőn és jobb kezében vidáman lóbálta a helyi Intermarché jelvényével díszített reklámszatyrot.

Az öreget már rég elnyelte a lenti lépcsőforduló, de dudorászását még percekig visszhangozták a szűk falak.

VM / Menton, Fr. / 2013.04.17.