Menton, France

klikk a képre

Reggel hét óra volt; pakolás közben néha alkalma nyílt lenézni a hegyoldalról Monaco felé, a várost félig-meddig eltakarta a tenger felől bekúszó és utcáin lassan tekergő, gomolygó köd. Egy hete érkezett ide, akkor odahaza mindenki nagy reményeket sejtve, csillogó szemmel búcsúzott tőle, de ő majdnem biztos volt abban, hogy valahol ebből a munkából is csak a szokásos nagy humbug válik majd. „Azért meg kell próbálni”, hajtogatta önmagának és mire elérkezett az a hajnal, majd utána az a reggel, és Nagykanizsán mégegyszer utoljára hazai benzinnel töltötte meg a tankját, minden kétely eloszlott a fejéből: „Érdemes volt elindulni” – gondolta – „ha nem kockáztatok, semmit sem kapok”. Most, egy héttel később korábbi érzelmeiben megerősítve boldogan hordta cókmokját kifelé a csomagtartóba. Szerencsére otthon még maradt helye, ahova következő héten visszamehetett, de még csak kedd volt, és mosolyogva gondolt előző napi hirtelen ötletére, hogy két éjszakára kivegyen egy szobát egy helyi szállodában és csak csütörtökön induljon el hazafelé. Ragyogó idő ígérkezett, így a következő két nap is felhőtlen kikapcsolódást ígért.

Menton; a francia riviéra legkeletibb városa, amikor innen az utazó kelet felé felhajt az autópályára, jóformán még ötödiket sem kapcsol, mire az olasz határhoz ér. Nyugati szomszédja Roquebrune, a két város olyannyira egybeépült, hogy a zsúfolt belvárosi utcákat járva csak egy tábla mutatja, hogy a járda repedése még az egyik, vagy már a másik hatóság restanciája. A roquebrune-i hegyoldalról pedig nyugatnak továbbtekintve Monaco partjait láthatják azok akiket épp iderángat a sors.

Fent a villában mindenkitől elbúcsúzott, a kerti felhajtó kapuja lassan végleg becsukódott mögötte, ő pedig beült az autóba és szépen leereszkedett a városba vezető hegyi szerpentinen, hogy néhány perc múlva a vasútállomás közelében hagyja másfél tonnás társát és gyalog fedezze fel a következő két napra választott átmeneti otthonát. Narancsfák, reggeli nyüzsgés az ébredező városban, a robogók hangjától visszhangos utca, a nyitáshoz készülődő presszók, sokszor számára is érthetetlen táblák és feliratok, ezek voltak első benyomásai. Lassan a tengerhez ért és néhány méterre a víztől leült a kövekre, hogy felhívja Borzárt. A partot szakadatlanul ostromló hullámok felé tartotta a telefont, hogy amaz hallja a hullámverést. Borzár azt válaszolta, hogy nem hall semmit, mert a vonaton ül és épp belépett a kocsiba a kalauz; erre ő azt mondta, hogy nem baj, Borzár képzeljen el olyan hullámokat a parton, mint amikor Alendelon elhatározza, hogy jó útra tér, de előtte még néhány percig a távolba néz. Borzár ezt elképzelte, felmutatta bérletét, aztán megbeszélték, hogy pénteken úgyis találkoznak és ebben a pillanatban a sors kezétől vezérelve megszakadt a vonal.

Már hétágra sütött a nap, maga mögött alkalmas sziklát talált és épp csak egy kicsit kellett hátracsúsznia ahhoz, hogy nekivethesse hátát és zavartalanul hallgassa a hullámokat.

folyt. köv.

VM / 2013.04.16. / Menton