a körülmények áldozataként csavargóvá vált író története IV.

A hatalmas balti semmit végeláthatatlan fenyőerdők váltották fel. Megnyugodva figyelte a tovasuhanó fákat a taxi ablakán át. Tőlük balra az erdő hátterében a derengést előbb csak fény, majd fényes sárga csík váltotta fel, a csík lassan koronggá nőtt és a fák folyton lemaradó törzsei mögött bujkálva kitartóan kísérte útjukat. Nem volt szomorú, az utazás körüli események egyébként is mindig jó hatást gyakoroltak lelkére, most pedig a járattörlés miatt nyakába szakadó szabadnap határozottan jókedvre derítette.

Szczecin, Lengyelország. A hirtelen viharosra fordult időjárás miatt itt kapott szállást egy belvárosi szállodában, elég korán ahhoz, hogy fél tízkor ismét az utcán találja magát. Néhány hete Jean Claude és az Író már jártak ezen a helyen, így most már nem ismeretlenül vágott neki az utcáknak. Hideg, időnként viharos szél fújt, de a rohanó felhők közül elő-előbukkanó nap a borulttól a szikrázó verőfényesig percenként változtatta a színeket, ami kifejezetten szórakoztatóvá varázsolta a várost; a szél pedig itt-ott, a védettebb utcákban egész elviselhetővé tompult. Tíz percnyi séta után bukkant rá a Tengerészeti Akadémiára és azonnal ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy belépjen az épületbe, annál is inkább, mert hajnalban még a repülőn felszolgált szendvicsekkel kalkulált, de így, a törlés miatt reggel óta kínozta őt az éhség. Otthon érezte magát, mintha csak abban az iskolában lenne, ahová gyerekkorában járt, tévedhetetlen szimattal közeledett folyosókon és fakorlátú lépcsőkön át a kantin felé, már hallotta az étkezés összetéveszthetetlen zajait, az utolsó folyosó végén még egyet fordult és hirtelen sok-sok kadétegyenruhás diák között találta magát, akik az asztaloknál ettek, csak úgy beszélgettek, vagy a pultnál álltak sorban ételért. A pulthoz lépett, felágaskodott, hogy néhány nevetgélő lány válla fölött megnézze, mit adnak, végül maga is beállt a sorba. Palacsintát evett, egy szendvicset, hozzá kávét ivott, majd mikor ezzel végzett, levonult a földszinti aulába, csak hogy egy padra leülve ejtőzzön néhány percet. De a diákok zsongása, az aula visszhangja és egy közeli konvektor melege megtették jótékony hatásukat, lassan a külvilág minden fénye és zaja eltompult körülötte...

Különös módon épp ugyanott, ugyanazon a diákokkal megtelt iskolai folyosón találta magát. Valami a bejárat felé vonzotta tekintetét, valaki bejöhetett a nagy tölgyfaajtón, mert a huzat meglengette az előtérben lógó nehéz függönyt. Maga sem értette miért, de feszülten figyelte, vajon ki érkezhetett, kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy a tereferélő diákok között végre megláthassa a belépőt.

Nyúlánk, karcsú, elegáns; a diákok egytől egyig oda fordultak, ahogy elhaladt mellettük, a fiúk megdöbbenve, a lányok enyhe irigységgel. Az író látta, hogy őfelé közeledik és önkéntelenül felállt, hogy hellyel kínálja a vendéget. De a lány nem ült le, csak megállt az író előtt és barna szemeivel csendben kutatott annak tekintetében. Percekig is állhattak így egymással szemben, végül a vendég felágaskodott az író arca felé, súgott valamit a fülébe és.... és ő már várta az ajkak puha, meleg érintését magán... de ehelyett csak enyhe rázást érzett a karján.

 

Az iskolai gondnok volt az és számára érthetetlen, de érezhetően barátságos szavak kíséretében mutogatott a kapu felé, ahol az imént, abban a másik világban még azt a gyönyörű álmot látta belépni. Felállt és engedve a gondnok puha erőszakának lassan elindult az utca felé.

Úgy tűnt, közben becsöngettek, mert a folyosók már teljesen néptelenek voltak. A mögötte föl-alá lengő csapóajtó még majd’ fél percig diszkrét nyekergéssel töltötte be az egyébként néma folyosókat.

 

VM / 2013.12.07. / Warsaw - Chopin Airport