országút II.

„Testvérek ?” kérdezte az idegen, miután kiszállt és fél percnyi ráérős gyaloglás után odaért a másik autó előtt tanakodó két utashoz. Azok mindketten meglepődtek, mert nem erre a kérdésre számítottak. A nő a bátyjára nézett, aztán vissza az idegenre és kinyögött egy „..hátigen”-t, de rögtön a mögöttük tátongó motorház felé sandított, mert szerette volna, ha az igazi problémával is foglalkoznának. „Mi történt ?” kérdezte emez az autó felé biccentve. Még a válasz előtt az árok felé fordult, mert egy közeledő teherautó épp feléjük kavarta az útszéli port; egy másodperc múlva mindhármuk ruhája olyan szürkésbarna árnyalatot kapott, amilyen George Lucas taszkeneinek is volt a negyedik részben. „Mi történt ?” passzolta tovább a nő a kérdést bátyjának, de nem fordult felé, mert a ruhájáról ütögette lefelé a port. „Hát…. nem megy….,” mondta a férfi, mire az idegen válaszul kibökte, hogy „aaaha”.

„És itt láttak valamit ?” Most már a motor fölé hajolt, remélve, hogy valamilyen egyszerű magyarázatot talál, de legbelül biztos volt benne, hogy műanyagon kívül semmi sem fog feltűnni neki. „Nem….. csak megállt”. „Akkor indítsa be” mondta az idegen és jobb kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy kulcsot fordítana el. A férfi tett két lépést az ajtó felé, de nem szállt be, hanem visszafordult a jövevény felé. „Nem lehet….. nem fog úgy csinálni…. tudja….”.

„aaaha”

Egy igazi regényben itt az következne, hogy „a nap csaknem zenitjére ért és az országút szürke aszfaltja kíméletlenül szórta izzasztó dühét három fogjul ejtett áldozatára”, de nem így volt. Hanem úgy, hogy „március volt, az évszakhoz képest kifejezetten hideg, és az idegen kezdett fázni, de valahogy még bele akart nézni a lerobbant autó csomagtartójába, hogy ne a saját takaróját kelljen odaadnia, amikor perceken belül itt hagyja a két utas egyikét, reményei szerint a férfit.”

„És hogy csinál ?”

„Hát sehogy.” Észak felé elég élesen rajzolódott az égre egy közeli hegy gerince, a báty azt nézegette és közben a fejét vakargatta, mint aki nem tudja, elmondja-e, amit eddig titkolt. Végül az idegen – miután végre észrevett egy pokrócot az autó hátsó ablakában – megelőzte őt.

„Nem gyulladt ki egy lámpa korábban ?”

„…milyen lámpa ?”, kérdezte a férfi átlátszó tudatlanságot színlelve.

„Mondjuk egy piros… amelyikben van olyan meg jel… meg ből jel is van benne…”

A nő tett két lépést lefelé az árokba, mert nem akarta kitörő röhögésével megsérteni testvérét. Úgy tett, mintha virágokat keresne.

„ … de igen… volt valami…”

Már az idegen is a mosolyával küzködött; figyelmét nem kerülte el a nő kuncogása, egyenesen felé fordult és csak akkor szólalt meg újra, amikor az újra rájuk figyelt. „Akkor én csak annyit segíthetek, hogy küldök a városból egy autómentőt.” Hüvejkujjával maga mögé bökött – a kanyar felől harang kongását fújta feléjük a szél – „…vagy egy szerelőt, de az is azt mondja majd, hogy vontassák be egy műhelybe.”

A testvérek egymásra néztek, majd egyszerre bólintottak beletörődően az idegen felé.

„Szerintem egyikük maradjon itt az autóval, a másik talán jöjjön velem, hogy ne itt kelljen fáznia.”

„Menj te,” mondta húgának a férfi, „esetleg gyere majd vissza azzal az autómentővel.”

A nő azt mondta, hogy „jól van”, egy pillanatra visszafordult az autó felé, de mindene nála volt már, így rögtön elindult a jövevény oldalán, hogy a városba hajtsanak.

„Miért ilyen messze állt meg ?” kérdezte, miközben a másik autó felé baktattak. Emez rá nézett és újra azt konstatálta magában, hogy mennyire szereti az okos tekinteteket. „Mert így van esélyem utolérni, ha valamelyikük el akarna szelelni vele.”

„…aaaha”

Egy igazi regényben itt az állna, hogy „a férfi és a nő legbelső énje biztosan érezte, hogy ez a találkozás mindkettőjük életét rövidesen örökre megváltoztatja majd”, de a metsző szélen kívül semmit sem éreztek.

VM / 2014.05.28. / Vác