„De szex legyen benne” – vágta rá Móni gondolkodás nélkül,
amikor előálltam neki azzal a tervemmel, hogy regényt szeretnék írni. Hirtelen
eszembe jutott egy cikk, amiben azt részletezték, hogy a sikeres regény
legfontosabb hozzávalója az, hogy olyan dolgokról szóljon, amihez a hétköznapi
ember nemigen jut hozzá, mert ha a téma bárki valós életében elérhető, a könyv senkit
sem fog érdekelni. Így születhetnek – gondoltam – a boltokban látható „sikerkönyvek”
(bár a könyvpiacon folyamatosan „kulturális”, „olvasási” és „könyvvásárlási”
válságról beszélnek, mégis a boltok tele vannak „bestsellerekkel”), szóval azok
a sikerkönyvek, melyekben mondjuk John, a sikeres, erős (egyébként magas is),
fiatal, ugyanakkor meglehetősen tapasztalt, de főleg elegáns üzletember (lsd
ókori görög szobrok), akit munkája épp mondjuk Malajziába szólít, a puszta
véletlentől vezérelve pont az arrafelé csetlő-botló fiatal, tapasztalatlan,
mégis okos és ügyes, vagy épp egy durva szakítást követően szánt szándékkal
magányába süllyedő elkeseredett, ugyanakkor összetört lelkének romjaiban is
álomszép lányba botlik és találkozásuk a távolkeleti tájak hátterei előtt vad
románcba torkollik…. vagyis a végén megdugja. Nagy kópé ez a John. Móni
kitalálhatta gondolataimat, mert meg sem várta, hogy bármit is kérdezzek, ő
folytatta: „… azért, mert ha nincs benne szex, senkit sem fog érdekelni a
sztorid és lehúzhatod magad a vécén”, végül még viccesen-gúnyosan hozzátette,
hogy „írókám…”, azzal mint aki ráeszmél, hogy egy kicsit messzire ment, szégyellősen
elfordította a fejét és szótlanul a jobb oldali ablakon nézett kifelé. Régóta
ismertem őt és mindig ezt csinálta, amikor valami erőset mondott, de ekkorra
már biztos voltam benne, hogy ő nem szokta szégyellni magát, ezt inkább csak a
külvilág számára játszotta el, hogy olyan benyomást keltsen, mint aki igen….
pedig nem. Bekapcsoltam a ventillátort, mert odakint esett az eső és az álló
autóban villámgyorsan fehérre lehelltük a szélvédőt. Úgy gondoltam, most jobb
egy kicsit megsértődnöm, ezért nem válaszoltam, inkább kicsit hallgattam a
tetőn kopogó esőt és közben elképzeltem őt, ahogy otthon levesz egy kötetet a
polcról és érzéki kalandokra éhesen kedvenc foteljába huppan, vagy ágyára
hever, vagy beleereszkedik a fürdőkádba, hogy a diszkréten csobogó meleg víz és
a bódító pára hatására végül elaludjon, ezzel örök kárhozatra ítélve a könyv
lapjait és az alsó szomszéd frissen festett falát.
Sohasem volt közöttünk több egyszerű barátságnál, ami nekem
mégsem volt olyan egyszerű, mert én szerettem volna, hogy más is legyen, de…..
mondjuk, hogy nem úgy alakult és ezzel az óvatos mondattal férfiúi büszkeségem
sem szenved elviselhetetlen csorbát. Erre az érzésre önmagam számára is az volt
a legerősebb bizonyíték, hogy évekkel később kapcsolatunk végül akkor szakadt
meg, amikor Móni hozzá ment valaki máshoz és gyereket is szült neki, ki tudja,
azóta talán többet is. Erre az impulzusra pedig a fent említett és születésünktől
kezdve fejünkben dolgozó férfi büszkeségnek nevezett szoftver minden Mónira
vonatkozó adatot törölt az összes tárhelyemről.
„Na mennem kell” – mondta Móni akkor, Pesten, a szélvédőn
kopogó esőcseppek mögött, ekkor már újra felém fordulva – „írjál, ez jó ötlet….
és miről fog szólni?”
„Nem tudom…. de majd sokat dugnak benne jó ?” – ezt nem
hagyhattam ki.
„Jó” – válaszolta kuncogva – „de az sem mindegy, hogy hol…”
„…. hát Kuala Lumpurban, hol máshol ?”
VM / 2014.05.10. / Vác
No comments:
Post a Comment