országút

The nearness of you: klikk a képre

Megfoghatatlan fekete csillogás, sötét, esőtől nedves aszfaltcsík; egybemosódik az éjszakával, csak az autók rohanó, tükröződő fénye és az emberi logika teszi itt-ott láthatóvá. Ha nem tudnánk, hogy valamikor egyenesre és simára építették, el sem mernénk indulni rajta. De tudjuk… és mikor ráhajtunk, megnyílik előttünk az idő és a tér állandó szövete. Párhuzamos világokat fűz össze, akik talán egymás létezéséről sem tudnának, ha nem nyújtózna közöttük az oszágút, a semmin keresztül. Maga is külön világ, külön törvényekkel. Minden emberi tudás és tapasztalat elveszíti jelentését és új értelmet kap benne.

Zuhogott. Az ablaktörlő másodpercenként új szeleteket tárt elé az éjszakából. Szemben kamionok vonszolták maguk alatt súlyos tükörképeiket a vizes, fekete aszfalton. Elrohantak, és maguk körül tömör párafelhőbe vontak mindent, ami útjukba került. Ahányszor elsiklottak mellette, egy másodpercig mindig vakon rohant bele a nagy párás átláthatatlan semmibe, átfúrta magát a ködön és a következő törlésnél újra ott világítottak előtte Tata fényei... mindig egyre közelebb. "Vajon van-e még egy olyan ember a világon, aki ezt szépnek találná: az esőáztatta novemberi országút valószínűtlen sötét csillogását?"

Norah Jones énekelt a műszerfal mögül, lassan, duóban egy fekete zongorával. Norah és a zongora nagyszerűek voltak együtt, mindig megvárták egymást, sőt, neki az volt az érzése, hogy őrá is várnak, amikor azokon a párafelhőkön kell átrohannia; hiszen volt idő, ezek rövid dalok és hazáig akár hármat is eljátszhattak belőlük. Felért az utolsó dombtetőre, innen már egész közelről látta az autópálya keresztben futó fényeit. Nem hajtott rá, hanem átrepült fölötte egy hídon, fordult egyet, aztán még egyet balra és egy áruház parkolójában találta magát. Norah és a zongora épp befejezni készültek azt a dalt; most rajta volt a sor, hogy várjon: megállt, levette a gyújtást, de nem szállt ki, hanem hagyta, hogy azok ketten addig játsszanak, míg kedvük tartja. "I'm not missing you" súgta utoljára Norah a műszerfal mögül, majd fél perc múlva a zongora utolsó hangja is halvány emlékké foszlott és nem maradt ott más, csak a tetőre hulló vízcseppek egyhangú kopogása és egy fekete, esőáztatta észak-dunántúli parkoló a szélvédő túloldalán.

Saját lépteit hallgatva indult a bejárat felé. Szerette a világot, érezte, ahogy végigcsurog a homlokán.

VM / 8119. sz. út. Környe – Tata / 2009. November 3. 19.50.