poharak az esőben

… s az író, miután reggeli kávéjának legalját is kihörpintette és a horizonton húzódó Visegrádi hegység vonulatain kicsit nyugtatta szemét, így tűnődött:

Az élet olyan, mint a száz elárvult pezsgőspohár bármelyike, amit egy vasárnap valaki, a zuhogó eső elől menekülve egy templom lépcsőjén felejtett.

Persze az olvasó méltán mondhatná, hogy a hasonlat erőltetett, hiszen kinek jutna eszébe száz poharat tenni a váci nagytemplom lépcsőjére, ha pedig a példa nem valósul meg, akkor a hasonlatnak sincs helye. Ezért van itt a fotó, így már nyilván mindenki elhiszi, hogy sem Borzár, sem pedig az író nem fogott össze azért, hogy pezsgőspoharakat vigyen bárhová a szabadba csak azért, hogy megvárva a zuhogó esőt végre lefényképezhesse őket (… nincs is pezsgőspoharuk). Nem, ezek a poharak – maguk is a körülmények áldozatai – a sors szeszélyétől vezérelve kerültek ki a kőre a kisváros e szegletében és teltek meg ott egytől egyig enyhén habzó sárga folyadékkal, és életük e zord pillanatához csak különös adalékként szolgált az, hogy az épp arra járó Borzár és barátja még egy fényképet is készíthetett róluk.

Tehát miben is hasonlít egy ilyen pohárhoz az élet ?

Abban, hogy végül is nem tudod, hogy mi van benne, csak azt látod, hogy sárga. Ahhoz, hogy megtudd, előbb bele kell kóstolj.

VM / Vác / 2014.05.26.