repedések

a nyitott erkélyajtó mellett egy hajdan vörös és bézs szőnyeg volt, a szőnyegen egy kanapé, azon pedig egy ember ült, lábát egy dohányzóasztalra tette föl és az ölében lévő billentyűzetre pötyögte, ami éppen eszébe jutott; keze időnként megállt, olyankor az ember kicsit hallgatta a lassan ébredő  vasárnap odakintről beáramló zajait, majd visszafordult a kis felhajtott képernyő felé és újra szabadon engedte ujjait, hadd ropják tovább táncukat az előtte heverő ötven fekete billentyűn; fekete billentyűn fehér betű, fehér képernyőn fekete sorok – első ránézésre egyfajta szigorú minimalizmus volt ez számára, de jól tudta, hogy ez a fekete-fehér végtelen, látszatra száraz, ingerszegény és szigorú volta ellenére, a legnagyobb szabadságot adja annak, aki veszi a bátorságot, hogy elé üljön; többször találta már magát odaát, egy olyan kitalált… sőt, egy még annál is jóval vadabb, egy még megalkotásra váró világban, ahol bármi megtörténhetett bárkivel, ahol a jó vagy rossz dolgok létezésének egyetlen feltétele az volt, hogy valaki ideát leírja őket, megszűnésüké pedig az, hogy ugyanaz a látszatra mindenható kéz elég hosszan hagyja valamelyik ujját a backspace billentyűn; a szereplők mindkét oldalon egyaránt léteztek, talán egyes tulajdonságaik – az egyik vagy a másik oldalon – észrevétlenül át lettek lopva valaki másba és cserében ők is újakat kaptak, tudj’isten kitől, de ez nem is volt számukra fontos, mert nem foglalkoztak az örök nyughatatlan és állandóan változtató ujjakkal, amik az erkélyajtó melletti kanapéról kényükre-kedvükre irányították az előttük védtelen prédaként heverő sorsokat; az ujjak végén egy-egy kéz volt, a kezeken kar, a karok pedig egy testben végződtek jobbról és balról; a testen nyak, azon fej, a fejen egy arc, az arcban a száj fölött orr, annak két oldalán pedig két szem és bennük ott volt minden történet, minden amire ember gondolhatott, talán az is amire még gondolni sem mert; ezek az író szemei voltak; amikor ezek a szemek az utcán jártak, megesett, hogy elhagyott házak törött ablakai mögött ismerős arcra bukkantak… és az az arc egyenesen rájuk nézett…

„igen” mondta a túloldalról az a megbotránkoztatóan magabiztos tekintet „amit leírsz, az ideát van… még leírnod sem kell, mert amint megszületnek a fejedben, gondolataid átszivárognak a törött tükör repedésein és itt valósággá válnak… ezért jól vigyázz, hogy mit írsz, mert egy világ sorsát döntheted vele el… és…

azt hiszem, egyikünk sem tudja, hogy melyik oldal az igazi”

VM / 2016.05.29. / Vác

bürokrácia

forráshoz klikk a képre

Inaj Retep szörnyű, halálos vágtában közeledett az ellenség seregei felé. Életében egyszer már átélt egy hasonló rohamot, mert akkor valahogy – többen valóságos csodának tartották ezt – a lova felnyársalását követő pillanatban bezuhant a szemből felé meredő, szinte összefüggő falat alkotó lándzsaerdő szárai között az ellenség nyakába; ott egyszerűen a zuhanás súlyával agyonnyomott valakit, felállt, elbánt két mellette állóval, akik épp ráemelték fegyverüket, majd hátulról őrá is ráesett egy bajtársa immár élettelen teste és eszméletét vesztette. Most újra kezdődött ugyanaz. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb ott fogja hagyni a fogát egy ütközetben és most, ebben a rettenetes vágtában már előre érezte a testébe fúródó dárdahegyeket, mert tudta, hogy pár pillanat múlva felér a dombtetőre, onnan pedig már egy perc sem lesz lovának az a szörnyű és minden kétséget kizáróan halálos, előremeredő dárdafal.

Az életben sohasem az történik, amire számítunk, bár vannak a vallás köntösét magukra húzó új keletű szekták, akik merő önzésükben ebben a hitben ringatják magukat, de őket – azt javaslom – ne vegyük most komolyan. Inaj Retep lova – hátán mindenre elszánt és felkészült gazdájával – felért a dombtetőre és a hirtelen elé táruló, kifejezetten megnyugtató látvány hatására ösztönösen lassított. Az ellenség – ha egyáltalán lehet rájuk alkalmazni ebben a környezetben ezt a szót – épp békésen reggelizett, fegyvereik és páncéljaik a sátrak tövében hevertek, ők pedig békésen ettek ittak, beszélgettek és nevettek tábortüzeik körül. Egyikük észrevette a feléjük galoppozó Inaj Retep vitézt, ezért felállt és elé ment, hogy köszöntse őt. „Üdvözöllek” szólt Inaj Retep felé a csoportvezető – mert ez volt a beosztása – „nálunk, amint látod, most reggeli-idő van, ezért kérlek, fáradj a recepcióra és ott majd az óhajodnak megfelelő helyre fognak irányítani téged”. Inaj Retep arra irányította lovát, amerre a csoportvezető mutogatott neki, egy percig lovagolt az ellenség békésen pihengető csapatai között, majd végül odaért egy zöld színű sátorhoz, amire az volt írva, hogy „Recepció”. Mosolygó fiatal nő fogadta őt. „A csoportvezető küldte ?” kérdezte lebilincselő mosollyal a hölgy és meg sem várta, hogy Inaj zavartan bólintson egyet a sisakrostély mögött, máris elvett két kitöltött adatlapot az íróasztalról és átnyújtotta a három perce még tántoríthatatlanul vágtázó, de most egyre feszélyezettebb vitéznek. „Kérem, írja alá mindkét példányt – az egyik az Öné – és fáradjon vissza a csoportvezetőhöz, ő majd foglalkozik a problémájával”. Retep vitéz a recepciós bájos tekintetétől szerelmes bódultságban ügetett vissza a csoportvezetőhöz, aki épp reggelijének legutolsó falatjait nyelte, amikor Inaj Retep odaért hozzá. A vitéz páncélkesztyűjében átnyújtotta a kitöltött és aláírt adatlapot, a csoportvezető egyetlen pillantással átfutotta, majd elnézően mosolyogva fordult Inaj felé: „sohasem töltik ki rendesen… de nem baj, emiatt ne kelljen már visszamennie, majd én gondoskodom erről… kérem, várakozzon a kék sátor mellett, rövidesen visszajövök és értesítem” azzal megfordult, belépett a saját sátrába, az adatlapot összegyűrte és a sarokba hajította, majd leült, hogy elszívjon egy cigarettát. „Szörnyű ez a munkahelyi stressz” gondolta a csoportvezető és amíg a cigarettát szívta, időnként óvatosan kikandikált a kék sátor mellett ücsörgő, de egyre nyugtalanabbul fészkelődő páncélos lovag felé. Végül, amikor úgy érezte, hogy megérett a pillanat arra, hogy újra Retep vitéz felé nézzen, rituális, csaknem ünnepélyes mozdulattal elnyomta csikkjét és kilépett sátrából. Mire a csoportvezető Inaj Retep Páncélos Vitéz Lovag mellé ért, az már türelmetlenségében egyszerűen a kardjába dőlt, mozdulatlan testét lassan terjedő vörös vértócsa övezte.

„Megint győztünk” dünnyögte maga elé a csoportvezető és elindult a recepció felé, hogy megfelelő beszámolót készítsen a történtekről.

VM / 2016.05.14. / Vác

a vászonra festett idő

A balra látható kép a Szabolcs utcát ábrázolja, annak is a Lehel térhez közelebbi végét. Amikor Va Mi, az ismert keleti bölcs pénteken ezen a helyen járt, hirtelen – a macskaköves utca kellős közepén állva iszogató lakosok és egy öreg, szinte ottfelejtett autó letekert ablakából bömbölő zene ellenére – valami látszólag egyáltalán nem odaillő dolog jutott az eszébe: a romantika. Azaz a romantika, mint tájkép-festészeti irányzat: „letűnt korok zöld, buja természetbe ágyazódó romjai” – hozzáértők ilyen szavakkal szokták jellemezni a stílust. Az irányzatot igazán elismert festők tették naggyá a XIX. században: Turner, Goya, Delacroix és mások. Tudható, hogy Budapesten (sőt, Magyarországon) az ilyen képi élmény kifejezetten gyakori, így a romantikus festők bizony nagyszerű helyszínekre lelhetnének kis országunkban, ha valamilyen rafinált időtrükk segítségével idecsöppenhetnének. Ezen tűnődött Va Mi, miközben átsétált a félig-meddig már parkká változott foghíjtelek-parkolón; a helyiek lármája egyre távolabb került tőle, míg végül nem maradt vele más, mint a telek közepén álló fák madarainak csivitelése. Az ilyen romos, eldugott környékekben mindig talált valami megkapót Va Mi. Szerette meglapogatni a házak falait, vagy a fák oldalát, nézni a macskakő tompa fényét, hallgatni a házmester csoszogását a lépcsőházban. Olyan érzése támadt, mintha az a csoszogás már vagy száz éve visszhangozna ugyanúgy a falakról – ebben az esetben az egymást váltó házmestereknek tovább kellett adniuk a papucsukat, hogy a visszhang még évszázadokig is ugyanolyan tónusú maradhasson. Így töprengett a keleti bölcs és megállt az egyik fa alatt, hogy onnan csendben figyelhesse kicsit a szomszéd telken álló ház gangját. A második emelet egyik lakásának nyitott ajtaja mögött parányit mozdult a függöny. Előbb csak egy pár szemüveglencse lesett kifelé néhány pillanatig a fal mellől, aztán a függönyt elhúzta egy a szemüveghez tartozó ráncos és barna kéz és idős asszony lépett előre, hogy a gang korlátjára könyököljön. Óvatos könyöklés volt ez, olyan, mintha az öreg hölgy tudná: nem mindegy már ennek a korlátnak, hogy pontosan hol könyökölnek rá és az sem, hogy mekkora súllyal – az ő megfogyatkozott súlyát még elbírja a korlát, a léptét még elviselik a dúcok, amik az egész házban támogatták a függőfolyosókat, de már ő sem merne szaladni, vagy ugrálni rajtuk – még akkor sem, ha erre még képes lenne. Nekik így volt jó… vagy, ha nem is jó, ők elfogadták ilyennek a sorsukat: ház és öreg lakója lassan porrá, eggyé válnak az időben: egyszer majd leomlik a nagy, roskatag épület egyik oldala – olyan lassú és méltóságteljes zuhanás lesz ez, ami a sarkköri gleccserek pereméről leszakadó harminc méter magas jégormokéhoz hasonlít majd, amikor azok hosszú ellenszegülés után végkép engednek a tenger nyaldosásának és a mögülük feltartóztathatatlanul érkező jég erejének. Talán a fal magával rántja majd idős lakóját, vagy ha nem, akkor épp afeletti elkeseredésében roskad majd össze, hogy már soha többé nem hordhatja hátán a puha és óvatos lépteket. Vajon megfestené ezt Turner, vagy bárki más, ha itt járhatna ? – kérdezte önmagát Va Mi és még percekig figyelte a függöny lengését; az asszony akkor már rég visszacsoszogott omladozó otthonába.

VM / 2016.04.29. / Bp.

az egeret húzogató mindenható kéz

Móni azt mondta, hogy ez a munka nem nekünk való, hanem húszéveseknek. Azért mondta úgy, hogy „nekünk”, mert ő mindössze két évvel fiatalabb nálam, én pedig negyvenöt voltam abban a pillanatban, és azon a munkahelyen nem a mi életkorunk volt az átlagos. A munka egyébként abból állt, hogy telefonhívásokat fogadtunk, a különlegessége pedig csak annyi volt, hogy ez nem az anyanyelvünkön, hanem egy tanult idegen nyelven történt, illetve, hogy nem csak továbbkapcsolgattuk a hívásokat – ezt ma már csak a hívásfogadó rendszerek végzik automatikusan – hanem többé kevésbé meg is válaszoltunk a kérdésekre… fogalmazzunk inkább úgy, hogy eljutottunk addig a pontig, hogy a hívó fél letette a kagylót és mi mindent elkövettünk azért, hogy ezt elégedetten tegye. Én vitatkozom Mónival – az igazsághoz tartozik, hogy akkor és ott nem ezt tettem –, mert szerintem éppen hogy húszéveseknek nem való ez a munka, akik ma itt vannak, egy-két hónap múlva ott, majd amott és közben folyamatosan a lehetetlent hajkurásszák - én is ezt tettem. Szerintem pont nekünk, negyvenen túliaknak való, mert nekünk már megadatott megismernünk a világ „kikötőit” – sőt, a „tengereit” és az azokon időnként dúló „viharokat” is – és nagyon jól tudjuk, hogy máshol sem találnánk ennél kellemesebb „partokat”. Mi már nem „szedjük fel a horgonyt” olyan könnyen, hanem inkább maradunk, ahol vagyunk, keresünk egy „jól védhető helyet a part mentén”, ott „tábort verünk”, „körberakjuk magunkat élesre töltött ágyúinkkal” és megtört, elnéző mosollyal üldögélünk a székeinkben, még ha azok mégoly értéktelennek is tűnnek… másoknak, de nem nekünk.

Különös, hogy ez a hely – egész közel a Lehel piachoz – légvonalban csak pár száz méterre van attól a műhelytől, ami huszonöt évvel ezelőtt az első és ezidáig legtovább tartó munkahelyem volt. Különös, hogy a XIII. kerület mennyi, egymástól időben és ismeretségekben egyaránt teljesen független emléket adott nekem. Annyit, hogy, ha mondjuk én lennék az a kis sárga emberke, akit a Google-maps-en az egérrel lehet húzogatni és Angyalföldön, vagy Újlipótvárosban találomra bárhol letenne „az egeret húzogató mindenható kéz” – bárkié is legyen az – mindenhol, minden sarokról, aszfaltrepedésről, tűzfalról, építkezésről, madárcsicsergős foghíjtelek-parkolóról, kolbászárusról és macskaköves-veszekedéstől-visszhangos utcáról lenne egy valószínűleg rövid és még így is kifejezetten unalmas történetem. Ugye erre mondják, hogy „otthon” ? Vagy „haza” – bár ezt a szót inkább hagyjuk szerencsétlenkedő, nemzetimádó politikusainknak. Tehát inkább otthon, vagyis az a környezet, amiben az ember kilép az utcára és véletlenül jut el arra a helyre, ahová indult, mert csak a lábai vitték, a feje teljesen másfelé járt. Azon gondolkodom, hogy le kellene ezt írni: azt a két és fél évtizedet, ami idáig történt. Ha az ember olyan honlapokra téved, ahol arról írnak, „hogyan írjunk regényt” – tudom, hogy nevetséges, sőt, ÉGÉS, hiszen az írás épp nem az a tevékenység, amit recept után lehet művelni – de ha mégis elolvassa az ilyen cikkeket, akkor mindegyikben azt fogja olvasni, hogy „óvakodj az egyes szám első személytől”, vagyis attól, hogy magadról írj. 

Na persze-persze. Azt is írják, hogy „ne fényképezz nappal szemben”….

VM / 2016.04.17. / Vác

történetek őre

Valahol, az utcák alatt, ahová már nemigen jut be a napfény, él egy idős ember. Ő a történetek őrének nevezi magát. Három, könyvvel telerakott fal veszi körbe kis üzletét és azt állítja, hogy a polcokon lévő több ezer kötet közül az egyikben a te történeted is ott van; félig, harmadig, vagy háromnegyedig van kész és minden nap gyarapodik valamennyit. Ő azt mondja, hogy – bár sokan az ellenkezőjét gondolják – azt a történetet te magad írod, hogy az a történet egyedül csak a tiéd. Sokan azt hiszik, hogy ő, a történetek őre az, aki ezekbe a lapokba időnként beleír és ezzel a világ sorsát befolyásolja, pedig ez nem így van – nem is lenne rá ideje. Az öreg minden nap reménytelenül, lehorgasztott fejjel veszi tudomásul, hogy az embereknek szüksége van (szüksége lenne) valakire, aki megmondja nekik, hogy mit tegyenek és ha ilyet nem találnak, akkor kitalálnak maguknak valakit, hogy nehogy valamiért saját maguknak kelljen felelősséget vállalniuk; mert így, ha sorsuk nem úgy alakul, ahogy szerették volna, azt mondhatják, hogy „meg volt ez már írva rég”. Ezért megtalálták maguknak őt, mert ő idős, bölcs és ősszakálú, felruházták különböző tulajdonságokkal – így már mindenható is lett – és mindenféle neveken nevezik. Pedig ő tudja, hogy azokat a sorsokat és a történetekbe írott sorokat ő semmilyen módon nem befolyásolja. Ő csak olvas. És nagyon szeret olvasni. Időnként levesz egy-egy agyonolvasott, vagy épp egy vadonatúj kötetet, felüti ott, ahol pár nappal korábban abbahagyta és olvassa, amíg kedve tartja, vagy amíg valami félbe nem szakítja. Akkor fölnéz, ki az üzlet elé és figyeli a történetek gazdáit, amint fel s alá mennek, lépnek, futnak, támolyognak, rohannak vagy csak sétálnak az üzlet előtt, az aluljáróban. „Rendben” gondolja „leszek nektek az, akire annyira szükségetek van: leszek az apa, a báty, az anya, a nővér vagy a nagyszülő vagy … tudom, hogy leginkább azt szeretnétek, hogy legyek a teremtő … jól van, leszek nektek az is … végül is teljesen mindegy, mert egyrészt én úgysem csinálok veletek semmit, ti pedig úgy sem fogadnátok meg a szavam, még ha mondanák is valamit … pedig nem is mondok, de ti azt is úgy veszitek, mintha mély értelme lenne, mert ezt akarjátok és nektek valójában semmi más nem számít, csak amit ti akartok … akkor csináljátok úgy. … végül is, időnként nem is rossz, amit csináltok; majd úgy teszek, ahogy ti szoktatok: magamra vállalom a tetteitek közül azt, ami jól sikerült, a többi pedig maradjon a tiétek, vagy legyen valaki másé … azért legyen felelős mondjuk a szembe-szomszéd, neki pedig adjatok egy másik nevet, hogy meg tudjátok különböztetni a jót a rossztól … bánom is én…”

VM / 2016.03.22. / Vác

három perc az idő végtelenjében

volt egy ember, aki negyvenöt éves korában megelégelte a tizenkilencedik munkahelyén tapasztalt vélt, vagy valós (maradjon meg az olvasónak a gondolat szabadsága arról, hogy melyik lehetett) igazságtalanságokat és úgy döntött, hogy egy vidéken eltöltött év után megpróbálja megtalálni a huszadikat, ezúttal – ha lehetséges – a fővárosban. 2016 január 11.-e volt, hétfői nap. A két ünnep között elküldött öt pályázatára két munkaadó válaszolt – rögtön az új év első hetében – és most, a második hét hétfőjén már második interjújára készült. Ez az ember mindig korábban érkezett mindenhová, mert szeretett pontos lenni, viszont nem szeretett kapkodni, így ezen a hétfőn is már negyed háromkor elhajtott a kérdéses épület előtt, megállt, kiszállt, körbeszaglászott, meglátogatta a parkolóórákat és belesett az épület portájának ablakán, hogy ne érhesse őt meglepetés, amikor majd három óra előtt öt perccel beszívja őt a forgóajtó. Miután mindent megtudott, amire kíváncsi volt, újra visszaült a volán mögé, indított és elindult egy közeli gyorsétterem felé. A pultnál kávét kért – nem is a kávé miatt, a kis műanyag pohár csak bizonyíték volt arra, hogy kifizette a háromszáz forintos belépőjegyet azért, hogy néhány percig az egyik ablak melletti asztalnál ücsöröghessen – a kávéval felsétált az emeletre és leült.

Az ablakból a Váci útra látott, arra a tíz kilométer hosszú aszfaltcsíkra, ami közel ugyanannyira ismerte az életét, mint ő maga. Nem gondolt kifejezetten semmire, csak hagyta, hogy a gondolatok maguktól lökdössék egymást fejében – a vizsgadrukk semmilyen formában nem jelentkezett, a műbőr boxban töltött három percig semmi sem létezett számára, csak a kávé, az ablak és a város, úgy, ahogyan éppen előtte hevert.

Legelőször a gumik zakatolását hallotta újra, abból az időből, amikor jó harminc évvel korábban apjával be-bementek Budapestre mindenféle „fontos” elintézendő miatt: akkor az egész utat – csaknem az egész általa ismert várost – macskakő borította, ezért született a kerekek alatt és a nagy sebesség miatt az a különleges, monoton morgás, ami a hazafelé vezető úton neki mindig garantálta az elalvást. Különös, most is lehunyta a szemét – pedig az a zaj már csak az emlékeiben létezett – és a macskakő okozta búgás néhány másodperc alatt a metró remegésévé alakult át. Érezte az égett gumi és fékszagot, amit a Moszkvából importált szerelvények ontottak magukból minden megállás után, látta maga előtt a rengeteg lábat, amint a mozgólépcső felé rohannak, hogy ne kelljen megrekedniük abban a kis pillanatnyi „dugóban”, ami a lépcsők bejáratánál annyira egymáshoz préseli a leszállókat az ajtónyitások után. Ő is ott tülekedett, majd fellépett a lépcsőre és az magával ragadta. Nagyon sokáig vitték őt felfelé a rohanó, fényes fém fokok, még a Deák téri állomás lépcsőinél is jóval tovább, jóval magasabbra; körülötte kivilágosodott minden, a vállán pedig már egyszerre érezte a nap melegét és egy leszálláshoz készülődő repülő apró ablakának hidegét. Kinézett a fénybe, gyomra aprókat emelkedett ahogy a hatalmas gépmadár centinként veszített magasságából, lent valószínűtlenül kicsi házak tűntek fel, előbb lakótelepek, később a Duna szürkéskék sávja, majd újra lakótelepek, de akkor már olyan alacsonyan járt, hogy a gép fordulásakor egészen közelről látta a Vecsés felé induló sárga buszokat. Végül a néhány perce látott, mélyen lent elterülő táj végérvényesen tapinthatóvá és vízszintessé vált, a kerekek aprókat fékeztek, az irdatlan fémtömeg ráült a betonra, megnyugodott és lágy gurulásban fejezte be aznapi útját. Visszafordult az ablaktól a folyosó felé és meglepődött: úgy találta, hogy az épp felé közeledő légikisasszony nem olyan elegáns, amilyen az a járatokon szokás: egy gyorsétterem egyenruháját hordta és unott arccal törölgette a körülötte lévő asztalokat.

Csak három percet aludt.

Álmában szép volt az érkezés, de az utazás kérdése mindig komor gondolatokat ébresztett benne, mert már tudta, hogy egyszer újra el kell majd mennie.

VM / 2016.03.13. / Vác

Lem

a filmhez klikk a képre - angol felirat a youtube settings-ben

második részhez klikk a képre - settings = angol felirat

A Solaris című regény – Stanislaw Lem műve – 1961-ben jelent meg, majd a Szovjetúnióban megfilmesítették, először 1968-ban – ez még egy fekete-fehér verzió volt és jóindulatú fogalmazással remekül kiemelhette a történet pszichológiai mondanivalóját, mert a szegényes látvány nemigen foglalhatta le a néző érzékszerveit. Három évvel később újra filmre vitték, újra a Szovjetúnióban, de ekkor már színes verzió készült belőle, olyan, ami bátran felvehette a versenyt az 1968-ban Amerikában megjelenő 2001 Úrodüsszeiával. Ezeket az évszámokat olvasva nehéz lenne elképzelni, hogy a két nagyhatalom közötti verseny nem terjedt ki a filmgyártásra is… De ezt a kérdést fejtegessék a politikusok. Nekünk pedig maradjon az 1972-es film. Sok türelem kell hozzá, de megéri megnézni, mert valóban szép és meghökkentő alkotás. Ráadásul – a fenti amerikai mű minden elismerése mellett – azt hiszem, kijelenthetjük, hogy Lem történetének mondanivalója mélyebb, elgondolkodtatóbb … vagy csak azért gondolom így, mert én is a szocialista táborban nőttem fel, akárcsak a szerzők ?

Az írók sokszor beleírják regényeikbe történetük egy rövid esszenciáját. Lem ezt a néhány mondatot az ő kitalált alakjának, a kibernetikus Snaut-nak szájába adta és így szól:

„Elindultunk a Kozmoszba, mindenre felkészülve – magányosságra, harcra, szenvedésre, halálra. Szerénységből nem mondjuk ki hangosan, de remek fiúknak tartjuk magunkat. Aztán beugrik valami meglepetés és rögtön kiderül, hogy a fene nagy elszántság csak póz volt. Nem a Kozmoszt akarjuk mi meghódítani, öregem, csak a Földet akarjuk kiterjeszteni a mindenség határáig. Az egyik bolygó legyen sivatag, mint a Szahara, a másik jeges, mint a sarkvidék, vagy trópusi, mint a brazíliai dzsungel. Nemes lelkűek és humánusak vagyunk, nem akarunk más fajokat leigázni, csak átadni nekik az értékeinket, és cserébe átvenni az övéiket. Mert mi vagyunk a szent Kapcsolat lovagjai ! Hát ez is hazugság. Nem keresünk mi mást, csak embereket. Nyavalyát kellenek nekünk másfajta világok. Tükröket akarunk ! Mihez kezdenénk másfajta világokkal ? Elég nekünk a magunké, az is a torkunkon akadt. Saját eszményített képünket keressük: az egyik bolygón legyen a miénknél fejlettebb civilizáció, a másikon a mi primitív múltunk hasonmása. Csakhogy a tükörből olyasmi néz vissza, amit mi nem fogadunk el, amit kikérünk magunknak. Pedig nem csak hamvas erényeket hoztunk magunkkal a Földről, nem az Ember hősi szobrát pakoltuk űrhajóba ! Úgy jöttünk, szőröstül-bőröstül, amilyenek vagyunk, és mikor a másik fél elénk tartja az igazságot, azt a részét, amiről nem szoktunk beszélni, akkor kapálózunk !” (a Kriterion kiadó 1977-es kiadásából).

VM / 2016.03.07. / Vác

Ps: A fenti két képre kattintva meg lehet nézni a film mindkét részét. A youtube kép alján a fogaskerékre (settings) kattintva pedig lesz angol nyelvű felirat a dialógusokhoz – a film egyébként orosz eredeti.

majdnem minimalizmus

kép forrásához klikk a képre

Irma néni azt mondja, hogy a város maga az erkölcsi fertő. én nem tudom mire gondol. időnként járok bent a városban és semmit sem látok, ami Irma nénit igazolná. nem…. no, nem csinálnak semmi olyat… az utcán legalábbis nem… de a házakban a faluban is csinálják… gondolom… Irma néni a sok nemtörődöm, erkölcstelen, ápolatlan emberről szokott beszélni, olyan hosszú hajú, borotválatlanokról, akiket az aluljárókban lehet látni. az az igazság, hogy otthon, Irma néni szobájának falán több kép is lóg, és mindegyik kép éppen egy hosszú hajú, szakállas fiatalembert ábrázol, de Irma néni erre azt mondja, hogy az az ember más, mert ő egyszer nagyon régen magára vállalta a mi bűneinket és ezzel megmentette a világot. hát, ahogy elnézem azokat, akik az aluljárók telefonfülkéiben laknak, ők is elég sok bűnünket magukra vállalták már – sőt, látom, hogy vállalják is folyamatosan, hiszen csupa olyan „rossz” dolgot csinálnak, amit mindenki más, csak épp az utcán – biztosan ők is már sokszor megmentettek minket így. és azt sem hiszem, hogy reménykedhetnének olyan körülményekben, amiben Irma néni él. ezt azért mondom, mert Irma néni a „tisztes szegénységről” is szokott beszélni, de úgy tűnik, hogy azoknak az embereknek a szegénysége Irma néninek nem tisztes, Irma néni körülményei pedig biztosan nem számítanának szegénységnek, ha emezek látnák. néha Irma néni is jár a városban, mert időnként ellátogat Feri bácsihoz. sőt, Irma néni olyankor mindig kicsinosítja magát, az embernek egészen az a benyomása támad, hogy Irma néni valakinek tetszeni akar… én csak Feri bácsira tudok gondolni. Feri bácsi a metró közelében lakik, az újságos melletti zebrán kell átmenni és egy nagy barna kapun befordulni. ott hirtelen csend lesz, szélcsend és hűvös és hallani lehet már a Feri bácsi melletti lakásban lakó gyerekek nevetgélését. én is jártam már Feri bácsinál, de általában inkább elcsavargok, mert Irma néni ilyenkor teljesen le szokta foglalni Feri bácsit. nagyon szeretek így tekeregni. egyszer már a Köröndön is voltam. állítólag Feri bácsi is ott lakott régen. úgy tudom, akkoriban még Irma néni sem viszolygott annyira a helyi erkölcstelenségektől, hogy ne kacérkodjon a beköltözés gondolatával. végül Feri bácsi átköltözött Edit nénihez a mostani lakásba, ezzel megalapozva Irma néninek a várossal szemben táplált ellen-érzelmeit. később – jóval később, ez olyan tíz éve lehetett – Edit néni eltávozott és Irma néni nézetei épp eleget enyhültek ahhoz, hogy havonta egyszer vagy kétszer ellátogasson a bűnös városba, Feri bácsihoz. amikor így csavargok, mindig csak a járdán szoktam sétálni, buszra, metróra soha sem szállok, mert félek, hogy nem találnék vissza. arra már gondoltam, hogy ha villamossal mennék egy darabig, azzal messzebbre is juthatnék és végszükség esetén még a síneket követve is visszatalálhatnék addig a térig, ahol Feri bácsihoz kell kanyarodni – mindig elfelejtem a nevét, mert nem olyan név, mint a Kossuth Lajos, vagy a Petőfi, amiből otthon is van… valamilyen „o”-val kezdődő és nagyon sok ember, meg autó van rajta. olyan autók is vannak ott, amik még a Kovács Úrénál is nagyobbak – Kovács Úr azt szokta mondani, hogy akkora autót már butaság venni, az a fajta, ami neki van, az éppen ésszerű. Kovács Úrnak vállalkozása van nálunk, a falu szélén és nem messze onnan egy nagy (naaagy) háza. neki van a faluban a legnagyobb nappalija – ezt mindenki tudja. rosszul mondtam: ezt kötelező tudni. Kovács Úr a polgármesterrel is jó viszonyt ápol, ami nem mindenkinek tetszik nálunk. állítólag Feri bácsi épp az ilyen dolgok miatt költözött be annak idején. lehet, hogy igaza volt. talán én is beköltözöm egyszer. jó nekem a kis nappali is.

VM / 2016.02.28. / Bp

városlakó

sohasem hagyta el a várost, mert legalább három emeletnek kellett őt körülöveznie ahhoz, hogy jól érezze magát. csak a médiákból ismerte, hogy odakint vannak sík és beépítetlen mezők, ahol gabonát termesztenek és tanyák (bár a híradók már ezt is cáfolták), ahol állatokat nevelnek. számára a hűtőpultban termett a vaj és a felvágott, a munkahelyi önkiszolgáló étkezdében az ebéd, a kávéházban pedig a kávé meg a tonik és neki ez tökéletesen megfelelt így. ritkán, kíváncsiságból a végállomásokig utazott a metrón, ott felment a felszínre, kiállt az esőbe – valamilyen ismeretlen oknál fogva ezeken a helyeken mindig esett – és azt vette észre, hogy ott nem visszhangozzák a zajokat a falak, hanem azok születésük első pillanatában elszállnak a merő semmibe. minden alkalommal különösnek találta a világ e távoli helyeit. tudta, hogy a szembejövő autók odakintről érkeznek reggel és oda ki tűnnek el valahogyan délután, de ő mindig visszafordult amikor elérte a raktáráruházakat – nem is kellett erre túlságosan figyelnie, mert sohasem volt dolga odakint; az ő világa csupán ötszáz négyzetkilométer volt. ez a világ viszont épp annyira volt függőleges, mint vízszintes, jóval inkább párhuzamos, mint szekvenciális: az úton sok sáv volt, a házakban sok ember élt, a gyorsétteremben több pénztár, a folyó fölött több híd, a városban sok kerület és a kerületekben sok utca volt – ez a számtalan körülötte zajló élet pedig megannyi történet rengeteg alternatíváját kínálta neki, amiket képzeletében millió módon kombinálhatott. számára a város kiszámíthatatlan összevisszasága jelentette a szabadságot. ott volt boldog.

VM / 2016.02.18. / Bp

konkurencia

   Amikor Borzár – hosszú évek kínkeserves munkája, gondolkodása és nélkülözése árán – végül milliomossá vált és már házat, autót, megfelelően szituált feleséget és minden más státusz-szimbólumot (ami egy hasonló cipőben járó embernek általában eszébe juthat) megvásárolt magának, legvégül egy életnagyságú zebrára is költött némi pénzt. Úgy találta, hogy házában a nappali, illetve az alsó szint alapvetően fekete-fehér színvilágát nagyszerűen kiegészíthetné az afrikai patás szobra és nem is késlekedett: egy reggelen megrendelte, kifizette, majd pár nap múlva a ház felső szintjére vezető lépcső íve alá helyeztette új szerzeményét, olyan szögben, hogy az fejével a ház bejáratán érkezők felé forduljon. A zebra szobra minden vendég tetszését elnyerte és Borzárról rövidesen beszélni kezdtek a kisvárosban, ahol lakott; úgy emlegették őt: „tudod, akinek az a nagy zebra őrzi a nappaliját”.

   Borzár boldog volt: ismertté – sőt, egyesek számára elismert művésszé – vált. Előre köszöntek neki az utcán, kezet fogtak vele, egy két kedves szóra megállították, érdeklődtek a hogyléte felől, ő pedig a felszínen visszafogott udvariassággal, de legbelül határtalanul boldogan fogadta az emberek nyájas udvarlását. Borzár előbb önmaga előtt is bátortalanul, majd később egyre öntudatosabban konstatálta: híres ember lett.

   Fél év múlva azonban olyan esemény következett be, ami az egész település társadalmi életét alapjaiban rengette meg, mégpedig az, hogy a környék egyik gázolaj-bárója vásárolt magának egy oroszlánt. „Micsoda ízléstelen kripli” gondolta Borzár, amikor hozzá is eljutott a hír „ez a dízelszagú segg azt hiszi, hogy elismerést szerez magának egyszerűen azzal hogy valamilyen szedett-vedett nagyvadat odaállít a háza elé ?” – ugyanis az oroszlán gazdája nem elégedett meg az állat szobrának diszkrét elhelyezésével a nappaliban: ő azt akarta, hogy ország-világ lássa a ragadozót, ezért a háza előtt lévő kis kertbe tétette azt. Borzár azt az ellencsapást találta ki, hogy konkurensét majd frappáns módon az „állatok királyának” fogja nevezni, amikor szó esik róla de erre már nem maradt ideje. Azért nem, mert a városban, ahol a magukra valamit is adó büszke polgárok és azok családtagjai egy centire sem szerettek volna lemaradni egymástól, gombamód elszaporodtak a különböző állatszobrok. Az oroszlán után néhány nappal egy erkélyen felbukkant egy jegesmedve, majd másnap valahol máshol egy gnú. A polgármester ismeretségi körében született egy bengáli tigris, kicsivel később pedig egy óriáskígyó… Az emberek így egy hónap leforgása alatt szépen „ellőtték” az összes ismert egzotikus állatfajt – valahol állítólag még egy mangalica sertést is betettek egy fürdőszobába, azt állítva, hogy az bizony kongóból való – és már senki sem figyelt arra, hogy ki milyen bestiát állított ki otthonában. Egyes lakberendezési üzletek csaknem belebuktak túlzott beszerzéseikbe, mert ők – megpróbálva lépést tartani a hirtelen megnövekedett kereslettel – a Serengeti Nemzeti Parkot is megszégyenítő vízilócsordákat tartottak raktáraikban (igaz, műanyagból). De a vadállat mánia nem tűnt el ilyen egyszerűen, hanem előbb Afrika-mániává alakult át, mert egyszer valahol egy közepesen ittas vendég azt állította, hogy abban nincs semmi különleges, ha valaki pár-százezer forintért hozat magának egy állatszobrot, hanem akkor lehet joggal dicsekedni egy ilyen alkotással, ha gazdája jár is az állat „szülőhelyén”. Több sem kellett a büszke helyieknek, sorban foglalták a repülőjegyeket a legkülönbözőbb egzotikus desztinációk felé, hogy reményeik szerint a lehető legmeghökkentőbb videofelvételekkel és emléktárgyakkal térjenek vissza néhány héttel később.

   Csakhogy így a vállalkozó réteg – azaz a helyi munkaadók többsége – kiköltekezett. A környék kis cégeinél elkezdett késni az alkalmazottak fizetése, sőt, sok helyen munkahelyek szűntek meg; olyan is előfordult, hogy egy egész vállalkozásnak kellett lehúznia a rolót, amiért nem tudta teljesíteni megrendeléseit. Kisvártatva, egy kellemes őszi délutánon az elégedetlen, munkanélküli és kifizetetlen emberek transzparensekkel a városháza előtti térre vonultak, hogy a polgármester lemondását követeljék – akinek egyébként ezúttal semmi köze nem volt a mindent elindító pénzszóráshoz.

   Borzár épp a közelben járt és szomorúan figyelte a hoppon maradt alkalmazottak dühös tömegét. Lassan az égre emelte szemét, de félúton – a városháza tornyának magasságában – elakadt a tekintete. Már régóta keresett valamilyen tárgyat, ami méltó lenne arra, hogy a nappaliban álldogáló, immár divatjamúlt zebra helyére kerüljön. Most úgy érezte, hogy a torony látványára megszületett fejében a forradalmi gondolat:

Elhatározta, hogy megszerzi, elhozatja, megtisztíttatja és házában elhelyezteti a Nochamp sur Chefurette-i apátság közelmúltban lecserélt bronzharangját…

„egy páncélos orrszarvút bármikor lehet szerezni, de ezt soha sem fogjátok lemásolni szerencsétlenek…”

VM / 2016.02.14. / Vác

Styx

…mondják, hogy egy távoli országban egy sárga taxi jár. Ez a jármű – bár külsejét tekintve sok hasonlóval összetéveszthető lenne – különbözik a többitől. Vezetője néma, arcát senki sem látta, rendszámára senki sem emlékszik – talán nincs is neki; és amikor egy esős hajnalon feltűnik majd az utca végén, miközben te a kék buszra vársz, próbáld meg elkerülni tekinteteddel, mert ha nem így teszel, a különös autó oda fog állni melléd, ki fog nyílni rajta az ajtó és a hátsó ülésről egyetlen és állandó utasa, egy elegánsan öltözött barátságos idős úr fogja neked felajánlani segítségét: „Szívesen elviszem Önt, bármerre is tart, hiszen magam is épp oda igyekszem”. Az utas modora túlságosan lebilincselő lesz ahhoz, hogy ellentmondj neki, örömmel ülsz majd be mellé, ő pedig csak akkor fogja elárulni neked kilétét, amikor az örökké néma sofőr már harmadszorra vált: „Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam Önnek, nevem Hádész Agaton és toborzó körúton járok, ugyanis – bár távolról sem kívánom untatni Önt kis vállalatom szakmai problémáival – csapatunk átmeneti fennakadással küzd megrendeléseink számát illetően, ilyenkor pedig rendszeresen ehhez az eszközhöz folyamodunk gondjaink orvoslására”. Téged továbbra is lenyűgöz majd a kifogástalan modor, mert ez a viselkedés túlságosan elüt a világban tapasztaltaktól ahhoz, hogy a mondatok valódi értelmét firtasd. A sofőr bekapcsolja a rádiót, amiből megnyugtató halk zene szól majd, olyan, amilyet repülőkön játszanak felszállás előtt, hogy megnyugtassák az utazóközönséget. Kifelé bámulsz az ablakon, élvezed, ahogy suhan melletted a táj, nem törődsz azzal, hogy már több, mint negyed órája láttad elrohanni melletted a város utolsó épületét. De lassan, gondolataid legmélyéről egyre feljebb kapaszkodik majd egy és amíg az erdő tovatűnő fáit bámulod azt motyogod majd hangtalanul magad elé: „mit is mondott, hogyan is hívják ?”. Eszedbe jut, amit korábban innen-onnan összeolvastál, azok az apró foszlányok, amiket addig rendszeresen megpróbáltál „műveltségként” felmutatni olyankor, amikor rajtad kívül mások is voltak a helyiségben – bárhol is volt az – abban a másik világban. Igen, így hívod majd, „másik”-nak ezt a világot, mert ekkorra bizonyossá válsz már abban, hogy nem lesz több alkalmad arra, hogy a város eső áztatta utcáit járd. Az autó balra kanyarodik és rövidesen egy folyó előtt, egy kompkikötő mellett áll meg veled. Többen várakoznak majd ott, olyan arcok, amiket addig még soha sem láttál, mégis az lesz az érzésed, ismered őket valahonnan – talán csak a közös emlékek miatt, hiszen mindnyájan ugyanabból az univerzumból érkeztetek ide a folyónak erre az innenső partjára: a tiédből. Az elegánsan öltözött idős úr mindenkit szívélyesen, sőt ünnepélyesen üdvözöl majd, azután lesétál a vízhez és a túlsó part felé int. Ekkor odaát felmordul egy komp dízelmotorja, rajtad pedig újra erőt vesz… előbb a félelem, azután pedig valami hihetetlen erő, amit talán már évtizedek óta nem éreztél magadban: változtatni akarsz. Érzed, hogy az elhatározás megszületett, de valamire még kíváncsi vagy: ha tényleg ez az a hely, legalább bizonyosságot szeretnél róla, hogy – ha másnak nem is, csak magadnak – időnként elmesélhesd majd. Végre megtalálod, amit keresel: egyszerű tábla, amilyeneken a folyókat szokták jelezni az út mentén, de erre nem latin betűk lesznek írva:  Στύξ, ez áll majd rajta. Mondják, hogy az emberi agy időnként csodákra képes – legalábbis olyan dolgokra, amikbe mi imádjuk belehazudni a csodát – te is el fogod olvasni: Styx. Nem is gondolkodsz majd tovább, tudni fogod, hogy neked még az innenső parton van dolgod, ezért visszaülsz a sárga taxiba, ezúttal a szótlan sofőr mellé és azt mondod neki: „nem kell megvárnia a kompot, vigyen kérem a Lenhossék utcába, az Üllőiből nyílik, egy órára szeretnék odaérni, mert várnak rám”.

VM / 2016.02.07. / Bp.

zuhanás

   Borzár már órák óta kóborolt, előbb kétségbeesetten, majd végképp megnyugodva az esőerdő fái között, amikor legutolsó lépése után eltűnt alóla a talaj. Egy hétköznapi életben nem fordul elő az emberrel, hogy tizenöt métert zuhan: Borzárnak furcsa volt, hogy a zuhanás néhány másodperce alatt még eszébe jutott néhány dolog abból az életből, amit minden jel szerint épp maga mögött készült hagyni – persze nem önszántából tette volna ezt, de ott, akkor, szabadesés közben a Yucatán kellős közepén nemigen jutott eszébe más opció, mint az, hogy valószínűleg a Föld bolygón eddig eltöltött negyvenöt évének legvégső pillanatait ízlelgeti. A víz hatalmasat ütött a fején és a tarkóján, azután csend lett és teste még másodpercekig rohant lefelé a gödör mély vizében. Felfelé nézett és látta, ahogyan a függőleges barlang szája lassan zsugorodik fölötte. Testét lelassította a víz, háta végül fák gyökereibe ütközött, amik behálózták a gödör fenekét, ő maga alá húzta lábait, megtámaszkodott az egyik víz alatti ágon és a következő pillanatban a felszín felé rúgta magát. Felfelé próbált úszni, de karjai rohamosan gyengültek, erőlködés közben minden egyes csapásnál behunyta a szemét, így nem is látta, hogy egyáltalán halad-e felfelé, vagy esetleg teste minden csapás után ugyanoda süllyed vissza a vízben; végül a víz ellenállása megszűnt, karja hirtelen már a levegőt hasította és a félresikerült tempó végén óriásit csapott a kis földalatti tó felszínére. Percekig mást sem hallott, csak a saját lihegését; hanyatt feküdt a vízen, időnként rúgott egyet a lábaival, hogy ne merüljön el és így lebegett, hogy kipihenje magát, közben pedig a barlang fölötte tátongó száját figyelte. Nem tudta eldönteni, hogy hol eshetett bele, mert odafent a perem minden íve teljesen egyformának tűnt. A fák körben mindenhol teljesen a szakadék széléig értek, gyökereiket pedig a vízbe lógatták. „Nem is csoda, hogy semmit sem vettem észre” gondolta „így viszont azt sem tudom, hogy merről jöttem, vagyis azt sem fogom tudni, hogy merre induljak tovább”. Különös érzése támadt és csak fél percnyi tűnődés után jött rá, hogy mitől: a szeme sarkából valami olyasmit látott, ami neki egyáltalán nem illett ide. Annyira lefoglalta tekintetét az odafentről beömlő fény, hogy nem is figyelt arra, ami a víznyelő alján, az árnyékban van. Szíve újra kicsit erősebben vert, lassan oldalra fordította fejét és a gödör falán, közvetlenül a víztükör felett észrevette, amit keresett: a víz fölé valaki lépcsőt épített… új lépcsőt…. ép fokokkal… Nem hitte el, amit lát, ezért többször újra felnézett a barlang szájára, azután újra a lépcsőre. Lélegzetvétele már teljesen megnyugodott, így a teste által keltett zajok már nem gátolták abban, hogy meghallja a külvilág hangjait. Zsivajt hallott, egészen távolról.. olyan zsivajt, amilyet az ember egy városi strandon hall miután felébred egy rövid alvás után: gyerekek nevetgélését, víz csobbanását… Még egy kicsit keringett a kis tóban, mert már élvezte a víz hűvös simogatását; már mosolygott örömében.

Pár perc múlva kiúszott a lépcsőhöz. Kikecmergett a kőre és csuromvizes ruhában támolyogva elindult, hogy megkeresse a hangok gazdáit.

VM / 2016.02.04. / Vác

kő

   Le Havre partjain sok olyan követ lehet találni, amin a tengervíz áramlása, meg a kövek összeverődése lyukat ejtett. E kövek mérete a képen kulcstartóként szolgáló egyszerű kavicstól az emberfej nagyságú „szikláig” terjedhet – ez utóbbiak olyan nagyok és nehezek, hogy reális baleseti kockázatot jelentenek a fürdőzőknek, mert könnyen a kövek közé szorulhat a lábuk. Az alsó képen lévő slusszkulcs gazdája is ott, a szajna torkolatánál gyűjtötte be kulcstartóját és a természet-vájta apró lyuknak köszönhetően csak annyit kellett tennie a kis dísszel, hogy, nehezen ugyan, de átfűzött rajta egy kulcskarikát.

   Azt mondhatnánk rá: „francia dizájn”, de persze nem az, hiszen a kis kavicsot emberi kéz talán most először érintette. Sőt… 

Le Havre városa nem túlságosan régi település és I. Ferenc király azért alapíttatta a kikötőt 1517-ben épp arra a helyre, mert a francia flotta rendszeresen a szomszédos Harfleur partjain állomásozott. Harfleur pedig inkább normann falu volt – Viking törzsek azért telepedtek meg Normandiában (innen a név: norman / eredetiben: norsemen = északi emberek), mert a francia (karoling) korona valamikor az első ezredforduló körül egyezséget kötött velük, mely szerint a vikingek földet és békés otthont kapnak Rouen-től északra, ha egyrészt nem fosztogatják tovább a francia falvakat, másrészt megvédik a délebbi területeket amikor majd más, várhatóan később érkező viking törzseknek is a fosztogatásra támadna kedve. Európában joggal félhették az északiakat, hiszen azok korábban, a szajnán felhajózva Párizst is megtámadták, de Szicíliában is jártak, sőt, egyes elméletek szerint megint más viking törzsek a Dnyeperen és a Volgán utazva komoly szerepet játszottak az orosz birodalom kialakulásában is. 
   Tehát szögezzük le: akkor ez a kavics normann. De korábban talán még kelta gyűjtögetőket is látott, tapostak rajta Cézár katonái, ez a kavics már volt katolikus, protestáns, kálvinista és anglikán kavics is, ismerte Samuel de Champlain-t és látta, amikor az 1603-ban elhagyta Honfleur kikötőjét, hogy öt évvel később az óceán túlpartján felépítse az „Abitation de Québecq” névre keresztelt kereskedőállomást, ami később egy egész tengerentúli tartomány nevévé vált; ez a kavics talán látta a Normandiát, az óriás gőzhajót és hallotta, hogy a hajó pár nap múlva New Yorkba érve elnyerte a kék szalagot, hallotta azt is, amikor Le Havre városát a földig bombázták (a város ezért hasonlít ma Tatabányához, vagy Dunaújvároshoz), tapostak rajta a világháború partraszállói, később pedig a túristák ezrei, időközben hajdani büszke kőből kis bölcs és lyukas kaviccsá kopott és elfáradt.

…vagy nem így volt ?

…mindenesetre most itt fityeg a kulcsomon.

VM / 2016.01.31. / Vác

minimalizmus

csak egy asztal, egy szék és egy gép. húsz percenként ellenőrzik, hogy van-e még cérna, ha nincs, hoznak. kilenckor reggeli és cigi, délben ebéd és cigi, kettőkor gong. a száztizenhetes munkaállomáson vagyok, rögtön a száztizenhatos után, egy sárga-fekete csíkos oszlop után a második (az az oszlop, amire valaki felragasztotta Madonnát, azután valaki letépte és most csak a két cellux-csík van ott a két leszakadt papírcsíkkal, amit a ragasztó ott tartott). reggel, öltözködés közben hallottam a tévéből a Nagy Vezetőt. … legalábbis azt hiszem ő volt: egy kövér disznó, aki a Kossuth stúdiójából nyilatkozott meg nekünk, halandóknak. egy asztalra tehénkedett és közben vakaródzott, mint Szumátrán az orangutánok a bozótban. eddig harcolt Európával, most éppen megvédte a támadástól. milyen szerencsés Európa, micsoda hősök vagyunk mi… ez nagyszerű. sok gondja lehet a Nagy Vezetőnek, nem olyan szép élete van, mint nekünk itt a gyárban. nekem például tegnap idemosolygott a lány a száztizenkilencesről. én úgy tettem, mintha nem venném észre, de persze közben észrevettem én. na majd holnap visszamosolygok… de ott van az a szemét hetvennégyes, aki olyan messziről is idejön a lányhoz minden marhaságért és őrá már többször is mosolygott a száztizenkilences. úgy látszik, nem veszi észre, hogy a hetvennégyes milyen alattomos és nem olyan egyenes és derék, amilyen én vagyok. nem is baj, majd jól rámosolygok a százhuszasra is és akkor majd megtanulja mind a kettő. délután másik busszal megyek és megint megnézem a cipőt. pénzem még nincs rá, de ha lesz, lehet, hogy megveszem. úgy láttam, hogy a száztizenkilences is azon a buszon jár. az a busz a négyes. én a tizenegyes busszal szoktam menni, de nyáron például gyalog. olyankor mindig veszek egy Balaton Szeletet a boltban. de van, hogy télen is veszek. régen az volt a kettes ABC. múltkor beszéltünk a pénztárosnővel pár szót. nem tudom, hogy hívják, csak hogy ő a hármas. mármint a hármas pénztár. ő azt mondta: „milyen hideg van”, én pedig azt, hogy „igen”. hazáig elfogy a Balaton Szelet, kidobom a papírt, aztán felmegyek a harmadikra, mert ott lakom. már nagyon rég lakom ott. szeretek így élni, mert olyan egyszerű, olyan könnyű… olyan…. minimalista. egyszer azt olvastam, hogy nyugaton ez már életstílus. akkor nekem jó, nem ?

VM / 2016.01.23. / Vác

coffee in space

a kép forrásához klikk ide

Hosszú vándorlás után VH-1132B40 végre rátalált arra, amiért több évtizeddel korábban útnak indították őt: élet jeleire bukkant. Véletlenül keveredett annak az apró, ismeretlen holdnak a közelébe, ahol keringőpályán akarta megjavítani az Argo-t és teljesen véletlenül fedezte föl egy kinti lebegésben töltött fárasztó nap után, hogy szkafanderének ráncai közé olyan parányi alkatrész szorult, amit saját hajójának egyetlen rendszerével sem tudott összefüggésbe hozni. Azért, mert az a kis fémdarab nem az Argo-ról származott. A hajó „szemei” folyamatosan figyelték a környező csillagok helyzetét és ezeknek megfelelően állandóan frissítették VH-1132B40 térképeit, sőt, az újonnan felfedezett objektumoknak nevet is adtak és így elkészítették az AEF-et, ami bizonyos biztonságérzettel töltötte el VH-1132B40-et. A térképek rendszerét ő maga nevezte el AEF-nek, mert több, mint két évtizeddel korábban, a naprendszerből kivezető egy év alatt maradt elég ideje arra, hogy az Argo könyvtárában böngésszen. Ott akadt rá Thészeusz történetére, ami ötletet adott neki az elnevezésre: Ariadné Elektronikus Fonala, amivel Thészeusz hazatalál majd, ha elvégezte feladatát. De az AEF-et a legutóbbi években már nem használta, egyrészt azért, mert bízott a HUB-ban, másrészt, mert maga is hozzá tudta képzelni környezetét a meglévő adatokhoz. A hírnök: így nevezte el a kis fém- , vagy tudj’isten milyen anyagú darabot, miután a szkafander ellenőrzésekor beléakadt a körme és miután később órákig nézegette az étkezőfülke asztalán. Hat óra is eltelt, mire lassú derengés, majd kételkedés után megfogalmazódott benne – előbb az agyában, majd a szívében is – , hogy az egycentis mütyürt valószínűleg nem emberek gyártották. Jobb keze szinte önálló életre kelt, ujjai automatikusan kezdték érintgetni az étkező falán lévő képernyőt és egy másodperccel gyűrűsujja utolsó lehellete után megjelent rajta az AEF. A Föld már nem volt a térképen, mert a Tejút ellenkező oldaláról fölösleges lett volna megjelölni. VH1132B40 ezért a Tejút magját tekintette „az otthon”-nak, mert egyedül ez a pont adott számára referenciát arról, hogy hol lehet az a világ, amit huszonöt évvel korábban a tudomány nevében elhagyott. Tudta, hogy körül kell néznie azon a holdon, ami felett most az Argo keringett. Az út alatti hosszú magányban, ahol csak a hajón lévő tárgyak, vagy a polírozott felületekről visszanéző tükörképe szolgálhattak volna számára társasággal, el kellett fogadnia, hogy önmagával szemben őszintének kell lennie: most sem tétovázott elismerni, hogy a mellkasában érezhető egy-egy dobbanás nem más, mint félelem. Lassan állt fel az asztal mellől és a gerinc folyosóján végigkapaszkodva a zsilipek felé indult, hogy előkészítse a „partraszállást”.

Alvás után indult el. Ereszkedés közben egy a hold felszínén tátongó óriási kráterre lett figyelmes, majd ahogy egyre közelebb jutott, a kráter közepén lassan egy város mesterséges körvonalai jelentek meg előtte – ő legalábbis ennek tudta beazonosítani a kékes por alatt pihenő óriási tárgyak rajzolatát. A város szélén három gigantikus henger hevert a felszínen, egymás mellett és mögöttük a felszínt borító por kékes színe egy-egy végtelen-hosszú sávban feketére és szürkére változott. Agya rejtett zugaiban elkezdett érlelődni egy gondolat, amit először saját magának sem akart elhinni. A komp felső ablakából a parkolópályán távolodó Argora sandított, hogy saját hajóját hasonlítsa össze a lenti dimenziókkal, majd újra lefelé kémlelt. Agya lassan egy hatalmas katasztrófa képét rakta össze; „nem történhetett másképp,” gondolta „ezek a tárgyak mérföldeken át szétszóródó mintát mutatnak, ezek nem épületek, hanem valamilyen irdatlan méretű jármű szanaszét heverő elemei; a kráter pedig akkor keletkezhetett, amikor az a jármű a csillagok közül idezuhant”. Kíváncsiságán újra erőt vett a félelem. Hogy megnyugtassa magát, elkezdte újra végigellenőrizni a Lynx funkcióit, amit addig a térdén keresztbe fektetve tartott. Szerette ezt a fegyvert, érintésére visszatért elszántsága. Hasán manuális szabályzásra kapcsolta át a ruhája alatti vázban dolgozó szervómotorok alapnyomását: nem tudhatta, hogy odalent milyen gravitáció fogadja és nem akart meglepetéseket. Most, hogy a hajó többi utasa már – így, vagy úgy – elhagyta őt, csak a saját előrelátására számíthatott… azon túl pedig a szerencséjére. Bár, már azt is tényként kezelte, hogy ennyi ismeretlen faktor között vajmi kevés esélye van arra, hogy újabb húsz év múlva viszontlássa azt a meleg színekben úszó nappalit és azt a fotelt, ahol annyit álmodott erről az utazásról. A komp lágy huppanással fogott talajt. VH1132B40 a rámpa zöld gombjához cammogott, jobbal előre tartotta a Lynx-et, sóhajtott és bal mutatóujjának egyetlen nyomásával lenyitotta a rámpát. Remegést érzett, a saját térdei remegését; érezte, hogy a ruha centis szigetelése alatt izzad a tenyere és fázik a mutatóujja. Kicsit engedett ujjai szorításán, mert attól tartott, hogy idegességében hiába süti el majd a fegyvert: „ez a ravasz minden meghúzással közelebb vihet az otthonhoz… kár lenne butaságokra fecsérelnem a tölteteit” gondolta. Három percig állt a komp nyitott kijáratában, aztán összeszedte bátorságát és ballal előrelépett.

Egy órája baktatott a kráterben a csillaghajó roncsai között, amikor elkezdtek körülötte sűrűsödni az össze-vissza horpadt, feketére égett és fehérre fagyott elemek. A dirib-darabok görbe falakká, a görbe falak pedig csövekké álltak össze; végül egy nagyobb, félig leszakadt tetejű irányítóban találta magát. Képes volt beazonosítani az egyes állomásokat, de különös volt számára, hogy az állomásokon dolgozó … még gondolatban is csak nagyon nehezen bökte ki és biztos volt abban, hogy téved, amikor ezt a szót használja … szóval azok az „emberek” láthatóan nem függőleges helyzetben foglalták el helyeiket. A körben lévő csupasz, törött konzolok a katasztrófa előtt nyilván az irányításra, vagy ellenőrzésre szolgáló eszközöket, képernyőket, vagy efféléket tarthattak és minden irányból körbevették az állomásokat, mintha felhasználóik nem a fej-kar-törzs-láb függőleges testfelépítéssel bírnának.

Újra izzadni kezdett, ezúttal a hátán, de nem akart a ruha hőszabályzójával bíbelődni, mert tudta, hogy nem azzal van a baj és azt is tudta, hogy ha most rossz felé figyel, pillanatokon belül szomorú véget érhet utazása. Valahol távol recsegni kezdett a hajó óriás teste és a hang lassan közeledett. Maga elé emelte legkedvesebb barátját, a Lynx-et és lassan körbefordult. Soha életében nem látott még mást, csak embert, de ami most közeledett, annak valami … vagy valaki másnak kellett lennie.

VH1132B40 elhatározta, hogy ha épségben visszajut az Argora, főz magának egy kávét.

VM / 2016.01.09. / Vác

újévi rejtvény

Azok a rejtvények a legérdekesebbek, amiket első látásra megoldhatatlannak látsz. Szerencsés esetben az ember sokszor találkozik ilyennel… de ez így nem is igaz, mert az ember eleve sokszor találkozik ilyennel és a szerencsés eset az, amikor elég időt tölt el velük ahhoz, hogy megoldást találjon rájuk. Ehhez viszont arra van szükség, hogy megállítsd az agyadban folyamatosan ott kavargó rohanást, de ez lehetetlen (lehetetlen?). Mert van a munkahely, van a család, van a gyerek, vannak a szülők, vannak a barátok (vannak?), vagyis van egy csomó egyszerű, de időt igénylő feladat, amit vagy a környezeted rótt rád, vagy saját magad vállaltad be, ami miatt talán már vered (vernéd) a falba a fejed, de inkább komoly ábrázatot öltesz magadra és folytatod: azaz tovább araszolsz a dugóban félúton az óvoda és a munkahelyed között, tovább rágod a kefét az irodában, mégsem kapcsolod ki a mobiltelefonodat és ezen a napon sem mondod meg „annak a hülyének” (bárki is legyen az), hogy mi a véleményed róla. Ez utóbbiban egyébként talán még az az előny sincs meg, hogy ő sem mondja meg a véleményét rólad, mert lehet, hogy megmondja. Tehát folytatod, mégpedig azért, mert így senki sem fog rád úgy nézni, ahogyan nem szeretnéd. Itt azért tegyük hozzá, hogy, ha valaki nyitott füllel jár bármilyen forgalmas helyen, a beszélgetések nagyon komoly százalékában van arról szó, hogy valaki mit hitt vagy mit fog hinni valaki másról, ami arra enged következtetni, hogy a taposómalom folytatása egyáltalán nem garantálja, hogy nem fognak úgy nézni rád, mint egy darab szarra (legalábbis, hogy nem fogod úgy érezni…) … sőt…. Tehát folytatod és másnap is ugyanabban a „mókuskerékben” találod magad. Napod egy pontján rádöbbensz (már megint), hogy hiábavaló mindaz, amit teszel, mert állandóan ugyanazokba az akadályokba ütközöl. Ekkor azt mondod magadban, hogy „nem adom fel”. Hadd kérdezzem itt meg: pontosan mit is „nem adsz fel” ? Ekkor azt „nem adod fel”, hogy megmutasd a környezetednek, hogy te is el tudod látni azokat a feladatokat, melyeket mindenki más el tud látni, vagyis semmilyen különleges képességet nem igényelnek. Azt „nem adod fel” ilyenkor, hogy bebizonyítsd önmagadnak, hogy te sem vagy hülyébb a sokéves átlagnál és ezt egy esetleges dicséret formájában hitelesen visszaigazolja neked az a hülye, akinek néhány sorral feljebb nem mondtad meg, hogy mit gondolsz róla.

… és akkor boldog vagy… (boldog vagy?)

VM / 2016.01.01. / Vác