konkurencia

   Amikor Borzár – hosszú évek kínkeserves munkája, gondolkodása és nélkülözése árán – végül milliomossá vált és már házat, autót, megfelelően szituált feleséget és minden más státusz-szimbólumot (ami egy hasonló cipőben járó embernek általában eszébe juthat) megvásárolt magának, legvégül egy életnagyságú zebrára is költött némi pénzt. Úgy találta, hogy házában a nappali, illetve az alsó szint alapvetően fekete-fehér színvilágát nagyszerűen kiegészíthetné az afrikai patás szobra és nem is késlekedett: egy reggelen megrendelte, kifizette, majd pár nap múlva a ház felső szintjére vezető lépcső íve alá helyeztette új szerzeményét, olyan szögben, hogy az fejével a ház bejáratán érkezők felé forduljon. A zebra szobra minden vendég tetszését elnyerte és Borzárról rövidesen beszélni kezdtek a kisvárosban, ahol lakott; úgy emlegették őt: „tudod, akinek az a nagy zebra őrzi a nappaliját”.

   Borzár boldog volt: ismertté – sőt, egyesek számára elismert művésszé – vált. Előre köszöntek neki az utcán, kezet fogtak vele, egy két kedves szóra megállították, érdeklődtek a hogyléte felől, ő pedig a felszínen visszafogott udvariassággal, de legbelül határtalanul boldogan fogadta az emberek nyájas udvarlását. Borzár előbb önmaga előtt is bátortalanul, majd később egyre öntudatosabban konstatálta: híres ember lett.

   Fél év múlva azonban olyan esemény következett be, ami az egész település társadalmi életét alapjaiban rengette meg, mégpedig az, hogy a környék egyik gázolaj-bárója vásárolt magának egy oroszlánt. „Micsoda ízléstelen kripli” gondolta Borzár, amikor hozzá is eljutott a hír „ez a dízelszagú segg azt hiszi, hogy elismerést szerez magának egyszerűen azzal hogy valamilyen szedett-vedett nagyvadat odaállít a háza elé ?” – ugyanis az oroszlán gazdája nem elégedett meg az állat szobrának diszkrét elhelyezésével a nappaliban: ő azt akarta, hogy ország-világ lássa a ragadozót, ezért a háza előtt lévő kis kertbe tétette azt. Borzár azt az ellencsapást találta ki, hogy konkurensét majd frappáns módon az „állatok királyának” fogja nevezni, amikor szó esik róla de erre már nem maradt ideje. Azért nem, mert a városban, ahol a magukra valamit is adó büszke polgárok és azok családtagjai egy centire sem szerettek volna lemaradni egymástól, gombamód elszaporodtak a különböző állatszobrok. Az oroszlán után néhány nappal egy erkélyen felbukkant egy jegesmedve, majd másnap valahol máshol egy gnú. A polgármester ismeretségi körében született egy bengáli tigris, kicsivel később pedig egy óriáskígyó… Az emberek így egy hónap leforgása alatt szépen „ellőtték” az összes ismert egzotikus állatfajt – valahol állítólag még egy mangalica sertést is betettek egy fürdőszobába, azt állítva, hogy az bizony kongóból való – és már senki sem figyelt arra, hogy ki milyen bestiát állított ki otthonában. Egyes lakberendezési üzletek csaknem belebuktak túlzott beszerzéseikbe, mert ők – megpróbálva lépést tartani a hirtelen megnövekedett kereslettel – a Serengeti Nemzeti Parkot is megszégyenítő vízilócsordákat tartottak raktáraikban (igaz, műanyagból). De a vadállat mánia nem tűnt el ilyen egyszerűen, hanem előbb Afrika-mániává alakult át, mert egyszer valahol egy közepesen ittas vendég azt állította, hogy abban nincs semmi különleges, ha valaki pár-százezer forintért hozat magának egy állatszobrot, hanem akkor lehet joggal dicsekedni egy ilyen alkotással, ha gazdája jár is az állat „szülőhelyén”. Több sem kellett a büszke helyieknek, sorban foglalták a repülőjegyeket a legkülönbözőbb egzotikus desztinációk felé, hogy reményeik szerint a lehető legmeghökkentőbb videofelvételekkel és emléktárgyakkal térjenek vissza néhány héttel később.

   Csakhogy így a vállalkozó réteg – azaz a helyi munkaadók többsége – kiköltekezett. A környék kis cégeinél elkezdett késni az alkalmazottak fizetése, sőt, sok helyen munkahelyek szűntek meg; olyan is előfordult, hogy egy egész vállalkozásnak kellett lehúznia a rolót, amiért nem tudta teljesíteni megrendeléseit. Kisvártatva, egy kellemes őszi délutánon az elégedetlen, munkanélküli és kifizetetlen emberek transzparensekkel a városháza előtti térre vonultak, hogy a polgármester lemondását követeljék – akinek egyébként ezúttal semmi köze nem volt a mindent elindító pénzszóráshoz.

   Borzár épp a közelben járt és szomorúan figyelte a hoppon maradt alkalmazottak dühös tömegét. Lassan az égre emelte szemét, de félúton – a városháza tornyának magasságában – elakadt a tekintete. Már régóta keresett valamilyen tárgyat, ami méltó lenne arra, hogy a nappaliban álldogáló, immár divatjamúlt zebra helyére kerüljön. Most úgy érezte, hogy a torony látványára megszületett fejében a forradalmi gondolat:

Elhatározta, hogy megszerzi, elhozatja, megtisztíttatja és házában elhelyezteti a Nochamp sur Chefurette-i apátság közelmúltban lecserélt bronzharangját…

„egy páncélos orrszarvút bármikor lehet szerezni, de ezt soha sem fogjátok lemásolni szerencsétlenek…”

VM / 2016.02.14. / Vác