zuhanás

   Borzár már órák óta kóborolt, előbb kétségbeesetten, majd végképp megnyugodva az esőerdő fái között, amikor legutolsó lépése után eltűnt alóla a talaj. Egy hétköznapi életben nem fordul elő az emberrel, hogy tizenöt métert zuhan: Borzárnak furcsa volt, hogy a zuhanás néhány másodperce alatt még eszébe jutott néhány dolog abból az életből, amit minden jel szerint épp maga mögött készült hagyni – persze nem önszántából tette volna ezt, de ott, akkor, szabadesés közben a Yucatán kellős közepén nemigen jutott eszébe más opció, mint az, hogy valószínűleg a Föld bolygón eddig eltöltött negyvenöt évének legvégső pillanatait ízlelgeti. A víz hatalmasat ütött a fején és a tarkóján, azután csend lett és teste még másodpercekig rohant lefelé a gödör mély vizében. Felfelé nézett és látta, ahogyan a függőleges barlang szája lassan zsugorodik fölötte. Testét lelassította a víz, háta végül fák gyökereibe ütközött, amik behálózták a gödör fenekét, ő maga alá húzta lábait, megtámaszkodott az egyik víz alatti ágon és a következő pillanatban a felszín felé rúgta magát. Felfelé próbált úszni, de karjai rohamosan gyengültek, erőlködés közben minden egyes csapásnál behunyta a szemét, így nem is látta, hogy egyáltalán halad-e felfelé, vagy esetleg teste minden csapás után ugyanoda süllyed vissza a vízben; végül a víz ellenállása megszűnt, karja hirtelen már a levegőt hasította és a félresikerült tempó végén óriásit csapott a kis földalatti tó felszínére. Percekig mást sem hallott, csak a saját lihegését; hanyatt feküdt a vízen, időnként rúgott egyet a lábaival, hogy ne merüljön el és így lebegett, hogy kipihenje magát, közben pedig a barlang fölötte tátongó száját figyelte. Nem tudta eldönteni, hogy hol eshetett bele, mert odafent a perem minden íve teljesen egyformának tűnt. A fák körben mindenhol teljesen a szakadék széléig értek, gyökereiket pedig a vízbe lógatták. „Nem is csoda, hogy semmit sem vettem észre” gondolta „így viszont azt sem tudom, hogy merről jöttem, vagyis azt sem fogom tudni, hogy merre induljak tovább”. Különös érzése támadt és csak fél percnyi tűnődés után jött rá, hogy mitől: a szeme sarkából valami olyasmit látott, ami neki egyáltalán nem illett ide. Annyira lefoglalta tekintetét az odafentről beömlő fény, hogy nem is figyelt arra, ami a víznyelő alján, az árnyékban van. Szíve újra kicsit erősebben vert, lassan oldalra fordította fejét és a gödör falán, közvetlenül a víztükör felett észrevette, amit keresett: a víz fölé valaki lépcsőt épített… új lépcsőt…. ép fokokkal… Nem hitte el, amit lát, ezért többször újra felnézett a barlang szájára, azután újra a lépcsőre. Lélegzetvétele már teljesen megnyugodott, így a teste által keltett zajok már nem gátolták abban, hogy meghallja a külvilág hangjait. Zsivajt hallott, egészen távolról.. olyan zsivajt, amilyet az ember egy városi strandon hall miután felébred egy rövid alvás után: gyerekek nevetgélését, víz csobbanását… Még egy kicsit keringett a kis tóban, mert már élvezte a víz hűvös simogatását; már mosolygott örömében.

Pár perc múlva kiúszott a lépcsőhöz. Kikecmergett a kőre és csuromvizes ruhában támolyogva elindult, hogy megkeresse a hangok gazdáit.

VM / 2016.02.04. / Vác