városlakó

sohasem hagyta el a várost, mert legalább három emeletnek kellett őt körülöveznie ahhoz, hogy jól érezze magát. csak a médiákból ismerte, hogy odakint vannak sík és beépítetlen mezők, ahol gabonát termesztenek és tanyák (bár a híradók már ezt is cáfolták), ahol állatokat nevelnek. számára a hűtőpultban termett a vaj és a felvágott, a munkahelyi önkiszolgáló étkezdében az ebéd, a kávéházban pedig a kávé meg a tonik és neki ez tökéletesen megfelelt így. ritkán, kíváncsiságból a végállomásokig utazott a metrón, ott felment a felszínre, kiállt az esőbe – valamilyen ismeretlen oknál fogva ezeken a helyeken mindig esett – és azt vette észre, hogy ott nem visszhangozzák a zajokat a falak, hanem azok születésük első pillanatában elszállnak a merő semmibe. minden alkalommal különösnek találta a világ e távoli helyeit. tudta, hogy a szembejövő autók odakintről érkeznek reggel és oda ki tűnnek el valahogyan délután, de ő mindig visszafordult amikor elérte a raktáráruházakat – nem is kellett erre túlságosan figyelnie, mert sohasem volt dolga odakint; az ő világa csupán ötszáz négyzetkilométer volt. ez a világ viszont épp annyira volt függőleges, mint vízszintes, jóval inkább párhuzamos, mint szekvenciális: az úton sok sáv volt, a házakban sok ember élt, a gyorsétteremben több pénztár, a folyó fölött több híd, a városban sok kerület és a kerületekben sok utca volt – ez a számtalan körülötte zajló élet pedig megannyi történet rengeteg alternatíváját kínálta neki, amiket képzeletében millió módon kombinálhatott. számára a város kiszámíthatatlan összevisszasága jelentette a szabadságot. ott volt boldog.

VM / 2016.02.18. / Bp