Styx

…mondják, hogy egy távoli országban egy sárga taxi jár. Ez a jármű – bár külsejét tekintve sok hasonlóval összetéveszthető lenne – különbözik a többitől. Vezetője néma, arcát senki sem látta, rendszámára senki sem emlékszik – talán nincs is neki; és amikor egy esős hajnalon feltűnik majd az utca végén, miközben te a kék buszra vársz, próbáld meg elkerülni tekinteteddel, mert ha nem így teszel, a különös autó oda fog állni melléd, ki fog nyílni rajta az ajtó és a hátsó ülésről egyetlen és állandó utasa, egy elegánsan öltözött barátságos idős úr fogja neked felajánlani segítségét: „Szívesen elviszem Önt, bármerre is tart, hiszen magam is épp oda igyekszem”. Az utas modora túlságosan lebilincselő lesz ahhoz, hogy ellentmondj neki, örömmel ülsz majd be mellé, ő pedig csak akkor fogja elárulni neked kilétét, amikor az örökké néma sofőr már harmadszorra vált: „Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam Önnek, nevem Hádész Agaton és toborzó körúton járok, ugyanis – bár távolról sem kívánom untatni Önt kis vállalatom szakmai problémáival – csapatunk átmeneti fennakadással küzd megrendeléseink számát illetően, ilyenkor pedig rendszeresen ehhez az eszközhöz folyamodunk gondjaink orvoslására”. Téged továbbra is lenyűgöz majd a kifogástalan modor, mert ez a viselkedés túlságosan elüt a világban tapasztaltaktól ahhoz, hogy a mondatok valódi értelmét firtasd. A sofőr bekapcsolja a rádiót, amiből megnyugtató halk zene szól majd, olyan, amilyet repülőkön játszanak felszállás előtt, hogy megnyugtassák az utazóközönséget. Kifelé bámulsz az ablakon, élvezed, ahogy suhan melletted a táj, nem törődsz azzal, hogy már több, mint negyed órája láttad elrohanni melletted a város utolsó épületét. De lassan, gondolataid legmélyéről egyre feljebb kapaszkodik majd egy és amíg az erdő tovatűnő fáit bámulod azt motyogod majd hangtalanul magad elé: „mit is mondott, hogyan is hívják ?”. Eszedbe jut, amit korábban innen-onnan összeolvastál, azok az apró foszlányok, amiket addig rendszeresen megpróbáltál „műveltségként” felmutatni olyankor, amikor rajtad kívül mások is voltak a helyiségben – bárhol is volt az – abban a másik világban. Igen, így hívod majd, „másik”-nak ezt a világot, mert ekkorra bizonyossá válsz már abban, hogy nem lesz több alkalmad arra, hogy a város eső áztatta utcáit járd. Az autó balra kanyarodik és rövidesen egy folyó előtt, egy kompkikötő mellett áll meg veled. Többen várakoznak majd ott, olyan arcok, amiket addig még soha sem láttál, mégis az lesz az érzésed, ismered őket valahonnan – talán csak a közös emlékek miatt, hiszen mindnyájan ugyanabból az univerzumból érkeztetek ide a folyónak erre az innenső partjára: a tiédből. Az elegánsan öltözött idős úr mindenkit szívélyesen, sőt ünnepélyesen üdvözöl majd, azután lesétál a vízhez és a túlsó part felé int. Ekkor odaát felmordul egy komp dízelmotorja, rajtad pedig újra erőt vesz… előbb a félelem, azután pedig valami hihetetlen erő, amit talán már évtizedek óta nem éreztél magadban: változtatni akarsz. Érzed, hogy az elhatározás megszületett, de valamire még kíváncsi vagy: ha tényleg ez az a hely, legalább bizonyosságot szeretnél róla, hogy – ha másnak nem is, csak magadnak – időnként elmesélhesd majd. Végre megtalálod, amit keresel: egyszerű tábla, amilyeneken a folyókat szokták jelezni az út mentén, de erre nem latin betűk lesznek írva:  Στύξ, ez áll majd rajta. Mondják, hogy az emberi agy időnként csodákra képes – legalábbis olyan dolgokra, amikbe mi imádjuk belehazudni a csodát – te is el fogod olvasni: Styx. Nem is gondolkodsz majd tovább, tudni fogod, hogy neked még az innenső parton van dolgod, ezért visszaülsz a sárga taxiba, ezúttal a szótlan sofőr mellé és azt mondod neki: „nem kell megvárnia a kompot, vigyen kérem a Lenhossék utcába, az Üllőiből nyílik, egy órára szeretnék odaérni, mert várnak rám”.

VM / 2016.02.07. / Bp.