az egeret húzogató mindenható kéz

Móni azt mondta, hogy ez a munka nem nekünk való, hanem húszéveseknek. Azért mondta úgy, hogy „nekünk”, mert ő mindössze két évvel fiatalabb nálam, én pedig negyvenöt voltam abban a pillanatban, és azon a munkahelyen nem a mi életkorunk volt az átlagos. A munka egyébként abból állt, hogy telefonhívásokat fogadtunk, a különlegessége pedig csak annyi volt, hogy ez nem az anyanyelvünkön, hanem egy tanult idegen nyelven történt, illetve, hogy nem csak továbbkapcsolgattuk a hívásokat – ezt ma már csak a hívásfogadó rendszerek végzik automatikusan – hanem többé kevésbé meg is válaszoltunk a kérdésekre… fogalmazzunk inkább úgy, hogy eljutottunk addig a pontig, hogy a hívó fél letette a kagylót és mi mindent elkövettünk azért, hogy ezt elégedetten tegye. Én vitatkozom Mónival – az igazsághoz tartozik, hogy akkor és ott nem ezt tettem –, mert szerintem éppen hogy húszéveseknek nem való ez a munka, akik ma itt vannak, egy-két hónap múlva ott, majd amott és közben folyamatosan a lehetetlent hajkurásszák - én is ezt tettem. Szerintem pont nekünk, negyvenen túliaknak való, mert nekünk már megadatott megismernünk a világ „kikötőit” – sőt, a „tengereit” és az azokon időnként dúló „viharokat” is – és nagyon jól tudjuk, hogy máshol sem találnánk ennél kellemesebb „partokat”. Mi már nem „szedjük fel a horgonyt” olyan könnyen, hanem inkább maradunk, ahol vagyunk, keresünk egy „jól védhető helyet a part mentén”, ott „tábort verünk”, „körberakjuk magunkat élesre töltött ágyúinkkal” és megtört, elnéző mosollyal üldögélünk a székeinkben, még ha azok mégoly értéktelennek is tűnnek… másoknak, de nem nekünk.

Különös, hogy ez a hely – egész közel a Lehel piachoz – légvonalban csak pár száz méterre van attól a műhelytől, ami huszonöt évvel ezelőtt az első és ezidáig legtovább tartó munkahelyem volt. Különös, hogy a XIII. kerület mennyi, egymástól időben és ismeretségekben egyaránt teljesen független emléket adott nekem. Annyit, hogy, ha mondjuk én lennék az a kis sárga emberke, akit a Google-maps-en az egérrel lehet húzogatni és Angyalföldön, vagy Újlipótvárosban találomra bárhol letenne „az egeret húzogató mindenható kéz” – bárkié is legyen az – mindenhol, minden sarokról, aszfaltrepedésről, tűzfalról, építkezésről, madárcsicsergős foghíjtelek-parkolóról, kolbászárusról és macskaköves-veszekedéstől-visszhangos utcáról lenne egy valószínűleg rövid és még így is kifejezetten unalmas történetem. Ugye erre mondják, hogy „otthon” ? Vagy „haza” – bár ezt a szót inkább hagyjuk szerencsétlenkedő, nemzetimádó politikusainknak. Tehát inkább otthon, vagyis az a környezet, amiben az ember kilép az utcára és véletlenül jut el arra a helyre, ahová indult, mert csak a lábai vitték, a feje teljesen másfelé járt. Azon gondolkodom, hogy le kellene ezt írni: azt a két és fél évtizedet, ami idáig történt. Ha az ember olyan honlapokra téved, ahol arról írnak, „hogyan írjunk regényt” – tudom, hogy nevetséges, sőt, ÉGÉS, hiszen az írás épp nem az a tevékenység, amit recept után lehet művelni – de ha mégis elolvassa az ilyen cikkeket, akkor mindegyikben azt fogja olvasni, hogy „óvakodj az egyes szám első személytől”, vagyis attól, hogy magadról írj. 

Na persze-persze. Azt is írják, hogy „ne fényképezz nappal szemben”….

VM / 2016.04.17. / Vác