a vászonra festett idő

A balra látható kép a Szabolcs utcát ábrázolja, annak is a Lehel térhez közelebbi végét. Amikor Va Mi, az ismert keleti bölcs pénteken ezen a helyen járt, hirtelen – a macskaköves utca kellős közepén állva iszogató lakosok és egy öreg, szinte ottfelejtett autó letekert ablakából bömbölő zene ellenére – valami látszólag egyáltalán nem odaillő dolog jutott az eszébe: a romantika. Azaz a romantika, mint tájkép-festészeti irányzat: „letűnt korok zöld, buja természetbe ágyazódó romjai” – hozzáértők ilyen szavakkal szokták jellemezni a stílust. Az irányzatot igazán elismert festők tették naggyá a XIX. században: Turner, Goya, Delacroix és mások. Tudható, hogy Budapesten (sőt, Magyarországon) az ilyen képi élmény kifejezetten gyakori, így a romantikus festők bizony nagyszerű helyszínekre lelhetnének kis országunkban, ha valamilyen rafinált időtrükk segítségével idecsöppenhetnének. Ezen tűnődött Va Mi, miközben átsétált a félig-meddig már parkká változott foghíjtelek-parkolón; a helyiek lármája egyre távolabb került tőle, míg végül nem maradt vele más, mint a telek közepén álló fák madarainak csivitelése. Az ilyen romos, eldugott környékekben mindig talált valami megkapót Va Mi. Szerette meglapogatni a házak falait, vagy a fák oldalát, nézni a macskakő tompa fényét, hallgatni a házmester csoszogását a lépcsőházban. Olyan érzése támadt, mintha az a csoszogás már vagy száz éve visszhangozna ugyanúgy a falakról – ebben az esetben az egymást váltó házmestereknek tovább kellett adniuk a papucsukat, hogy a visszhang még évszázadokig is ugyanolyan tónusú maradhasson. Így töprengett a keleti bölcs és megállt az egyik fa alatt, hogy onnan csendben figyelhesse kicsit a szomszéd telken álló ház gangját. A második emelet egyik lakásának nyitott ajtaja mögött parányit mozdult a függöny. Előbb csak egy pár szemüveglencse lesett kifelé néhány pillanatig a fal mellől, aztán a függönyt elhúzta egy a szemüveghez tartozó ráncos és barna kéz és idős asszony lépett előre, hogy a gang korlátjára könyököljön. Óvatos könyöklés volt ez, olyan, mintha az öreg hölgy tudná: nem mindegy már ennek a korlátnak, hogy pontosan hol könyökölnek rá és az sem, hogy mekkora súllyal – az ő megfogyatkozott súlyát még elbírja a korlát, a léptét még elviselik a dúcok, amik az egész házban támogatták a függőfolyosókat, de már ő sem merne szaladni, vagy ugrálni rajtuk – még akkor sem, ha erre még képes lenne. Nekik így volt jó… vagy, ha nem is jó, ők elfogadták ilyennek a sorsukat: ház és öreg lakója lassan porrá, eggyé válnak az időben: egyszer majd leomlik a nagy, roskatag épület egyik oldala – olyan lassú és méltóságteljes zuhanás lesz ez, ami a sarkköri gleccserek pereméről leszakadó harminc méter magas jégormokéhoz hasonlít majd, amikor azok hosszú ellenszegülés után végkép engednek a tenger nyaldosásának és a mögülük feltartóztathatatlanul érkező jég erejének. Talán a fal magával rántja majd idős lakóját, vagy ha nem, akkor épp afeletti elkeseredésében roskad majd össze, hogy már soha többé nem hordhatja hátán a puha és óvatos lépteket. Vajon megfestené ezt Turner, vagy bárki más, ha itt járhatna ? – kérdezte önmagát Va Mi és még percekig figyelte a függöny lengését; az asszony akkor már rég visszacsoszogott omladozó otthonába.

VM / 2016.04.29. / Bp.