repedések

a nyitott erkélyajtó mellett egy hajdan vörös és bézs szőnyeg volt, a szőnyegen egy kanapé, azon pedig egy ember ült, lábát egy dohányzóasztalra tette föl és az ölében lévő billentyűzetre pötyögte, ami éppen eszébe jutott; keze időnként megállt, olyankor az ember kicsit hallgatta a lassan ébredő  vasárnap odakintről beáramló zajait, majd visszafordult a kis felhajtott képernyő felé és újra szabadon engedte ujjait, hadd ropják tovább táncukat az előtte heverő ötven fekete billentyűn; fekete billentyűn fehér betű, fehér képernyőn fekete sorok – első ránézésre egyfajta szigorú minimalizmus volt ez számára, de jól tudta, hogy ez a fekete-fehér végtelen, látszatra száraz, ingerszegény és szigorú volta ellenére, a legnagyobb szabadságot adja annak, aki veszi a bátorságot, hogy elé üljön; többször találta már magát odaát, egy olyan kitalált… sőt, egy még annál is jóval vadabb, egy még megalkotásra váró világban, ahol bármi megtörténhetett bárkivel, ahol a jó vagy rossz dolgok létezésének egyetlen feltétele az volt, hogy valaki ideát leírja őket, megszűnésüké pedig az, hogy ugyanaz a látszatra mindenható kéz elég hosszan hagyja valamelyik ujját a backspace billentyűn; a szereplők mindkét oldalon egyaránt léteztek, talán egyes tulajdonságaik – az egyik vagy a másik oldalon – észrevétlenül át lettek lopva valaki másba és cserében ők is újakat kaptak, tudj’isten kitől, de ez nem is volt számukra fontos, mert nem foglalkoztak az örök nyughatatlan és állandóan változtató ujjakkal, amik az erkélyajtó melletti kanapéról kényükre-kedvükre irányították az előttük védtelen prédaként heverő sorsokat; az ujjak végén egy-egy kéz volt, a kezeken kar, a karok pedig egy testben végződtek jobbról és balról; a testen nyak, azon fej, a fejen egy arc, az arcban a száj fölött orr, annak két oldalán pedig két szem és bennük ott volt minden történet, minden amire ember gondolhatott, talán az is amire még gondolni sem mert; ezek az író szemei voltak; amikor ezek a szemek az utcán jártak, megesett, hogy elhagyott házak törött ablakai mögött ismerős arcra bukkantak… és az az arc egyenesen rájuk nézett…

„igen” mondta a túloldalról az a megbotránkoztatóan magabiztos tekintet „amit leírsz, az ideát van… még leírnod sem kell, mert amint megszületnek a fejedben, gondolataid átszivárognak a törött tükör repedésein és itt valósággá válnak… ezért jól vigyázz, hogy mit írsz, mert egy világ sorsát döntheted vele el… és…

azt hiszem, egyikünk sem tudja, hogy melyik oldal az igazi”

VM / 2016.05.29. / Vác