három perc az idő végtelenjében

volt egy ember, aki negyvenöt éves korában megelégelte a tizenkilencedik munkahelyén tapasztalt vélt, vagy valós (maradjon meg az olvasónak a gondolat szabadsága arról, hogy melyik lehetett) igazságtalanságokat és úgy döntött, hogy egy vidéken eltöltött év után megpróbálja megtalálni a huszadikat, ezúttal – ha lehetséges – a fővárosban. 2016 január 11.-e volt, hétfői nap. A két ünnep között elküldött öt pályázatára két munkaadó válaszolt – rögtön az új év első hetében – és most, a második hét hétfőjén már második interjújára készült. Ez az ember mindig korábban érkezett mindenhová, mert szeretett pontos lenni, viszont nem szeretett kapkodni, így ezen a hétfőn is már negyed háromkor elhajtott a kérdéses épület előtt, megállt, kiszállt, körbeszaglászott, meglátogatta a parkolóórákat és belesett az épület portájának ablakán, hogy ne érhesse őt meglepetés, amikor majd három óra előtt öt perccel beszívja őt a forgóajtó. Miután mindent megtudott, amire kíváncsi volt, újra visszaült a volán mögé, indított és elindult egy közeli gyorsétterem felé. A pultnál kávét kért – nem is a kávé miatt, a kis műanyag pohár csak bizonyíték volt arra, hogy kifizette a háromszáz forintos belépőjegyet azért, hogy néhány percig az egyik ablak melletti asztalnál ücsöröghessen – a kávéval felsétált az emeletre és leült.

Az ablakból a Váci útra látott, arra a tíz kilométer hosszú aszfaltcsíkra, ami közel ugyanannyira ismerte az életét, mint ő maga. Nem gondolt kifejezetten semmire, csak hagyta, hogy a gondolatok maguktól lökdössék egymást fejében – a vizsgadrukk semmilyen formában nem jelentkezett, a műbőr boxban töltött három percig semmi sem létezett számára, csak a kávé, az ablak és a város, úgy, ahogyan éppen előtte hevert.

Legelőször a gumik zakatolását hallotta újra, abból az időből, amikor jó harminc évvel korábban apjával be-bementek Budapestre mindenféle „fontos” elintézendő miatt: akkor az egész utat – csaknem az egész általa ismert várost – macskakő borította, ezért született a kerekek alatt és a nagy sebesség miatt az a különleges, monoton morgás, ami a hazafelé vezető úton neki mindig garantálta az elalvást. Különös, most is lehunyta a szemét – pedig az a zaj már csak az emlékeiben létezett – és a macskakő okozta búgás néhány másodperc alatt a metró remegésévé alakult át. Érezte az égett gumi és fékszagot, amit a Moszkvából importált szerelvények ontottak magukból minden megállás után, látta maga előtt a rengeteg lábat, amint a mozgólépcső felé rohannak, hogy ne kelljen megrekedniük abban a kis pillanatnyi „dugóban”, ami a lépcsők bejáratánál annyira egymáshoz préseli a leszállókat az ajtónyitások után. Ő is ott tülekedett, majd fellépett a lépcsőre és az magával ragadta. Nagyon sokáig vitték őt felfelé a rohanó, fényes fém fokok, még a Deák téri állomás lépcsőinél is jóval tovább, jóval magasabbra; körülötte kivilágosodott minden, a vállán pedig már egyszerre érezte a nap melegét és egy leszálláshoz készülődő repülő apró ablakának hidegét. Kinézett a fénybe, gyomra aprókat emelkedett ahogy a hatalmas gépmadár centinként veszített magasságából, lent valószínűtlenül kicsi házak tűntek fel, előbb lakótelepek, később a Duna szürkéskék sávja, majd újra lakótelepek, de akkor már olyan alacsonyan járt, hogy a gép fordulásakor egészen közelről látta a Vecsés felé induló sárga buszokat. Végül a néhány perce látott, mélyen lent elterülő táj végérvényesen tapinthatóvá és vízszintessé vált, a kerekek aprókat fékeztek, az irdatlan fémtömeg ráült a betonra, megnyugodott és lágy gurulásban fejezte be aznapi útját. Visszafordult az ablaktól a folyosó felé és meglepődött: úgy találta, hogy az épp felé közeledő légikisasszony nem olyan elegáns, amilyen az a járatokon szokás: egy gyorsétterem egyenruháját hordta és unott arccal törölgette a körülötte lévő asztalokat.

Csak három percet aludt.

Álmában szép volt az érkezés, de az utazás kérdése mindig komor gondolatokat ébresztett benne, mert már tudta, hogy egyszer újra el kell majd mennie.

VM / 2016.03.13. / Vác