coffee in space

a kép forrásához klikk ide

Hosszú vándorlás után VH-1132B40 végre rátalált arra, amiért több évtizeddel korábban útnak indították őt: élet jeleire bukkant. Véletlenül keveredett annak az apró, ismeretlen holdnak a közelébe, ahol keringőpályán akarta megjavítani az Argo-t és teljesen véletlenül fedezte föl egy kinti lebegésben töltött fárasztó nap után, hogy szkafanderének ráncai közé olyan parányi alkatrész szorult, amit saját hajójának egyetlen rendszerével sem tudott összefüggésbe hozni. Azért, mert az a kis fémdarab nem az Argo-ról származott. A hajó „szemei” folyamatosan figyelték a környező csillagok helyzetét és ezeknek megfelelően állandóan frissítették VH-1132B40 térképeit, sőt, az újonnan felfedezett objektumoknak nevet is adtak és így elkészítették az AEF-et, ami bizonyos biztonságérzettel töltötte el VH-1132B40-et. A térképek rendszerét ő maga nevezte el AEF-nek, mert több, mint két évtizeddel korábban, a naprendszerből kivezető egy év alatt maradt elég ideje arra, hogy az Argo könyvtárában böngésszen. Ott akadt rá Thészeusz történetére, ami ötletet adott neki az elnevezésre: Ariadné Elektronikus Fonala, amivel Thészeusz hazatalál majd, ha elvégezte feladatát. De az AEF-et a legutóbbi években már nem használta, egyrészt azért, mert bízott a HUB-ban, másrészt, mert maga is hozzá tudta képzelni környezetét a meglévő adatokhoz. A hírnök: így nevezte el a kis fém- , vagy tudj’isten milyen anyagú darabot, miután a szkafander ellenőrzésekor beléakadt a körme és miután később órákig nézegette az étkezőfülke asztalán. Hat óra is eltelt, mire lassú derengés, majd kételkedés után megfogalmazódott benne – előbb az agyában, majd a szívében is – , hogy az egycentis mütyürt valószínűleg nem emberek gyártották. Jobb keze szinte önálló életre kelt, ujjai automatikusan kezdték érintgetni az étkező falán lévő képernyőt és egy másodperccel gyűrűsujja utolsó lehellete után megjelent rajta az AEF. A Föld már nem volt a térképen, mert a Tejút ellenkező oldaláról fölösleges lett volna megjelölni. VH1132B40 ezért a Tejút magját tekintette „az otthon”-nak, mert egyedül ez a pont adott számára referenciát arról, hogy hol lehet az a világ, amit huszonöt évvel korábban a tudomány nevében elhagyott. Tudta, hogy körül kell néznie azon a holdon, ami felett most az Argo keringett. Az út alatti hosszú magányban, ahol csak a hajón lévő tárgyak, vagy a polírozott felületekről visszanéző tükörképe szolgálhattak volna számára társasággal, el kellett fogadnia, hogy önmagával szemben őszintének kell lennie: most sem tétovázott elismerni, hogy a mellkasában érezhető egy-egy dobbanás nem más, mint félelem. Lassan állt fel az asztal mellől és a gerinc folyosóján végigkapaszkodva a zsilipek felé indult, hogy előkészítse a „partraszállást”.

Alvás után indult el. Ereszkedés közben egy a hold felszínén tátongó óriási kráterre lett figyelmes, majd ahogy egyre közelebb jutott, a kráter közepén lassan egy város mesterséges körvonalai jelentek meg előtte – ő legalábbis ennek tudta beazonosítani a kékes por alatt pihenő óriási tárgyak rajzolatát. A város szélén három gigantikus henger hevert a felszínen, egymás mellett és mögöttük a felszínt borító por kékes színe egy-egy végtelen-hosszú sávban feketére és szürkére változott. Agya rejtett zugaiban elkezdett érlelődni egy gondolat, amit először saját magának sem akart elhinni. A komp felső ablakából a parkolópályán távolodó Argora sandított, hogy saját hajóját hasonlítsa össze a lenti dimenziókkal, majd újra lefelé kémlelt. Agya lassan egy hatalmas katasztrófa képét rakta össze; „nem történhetett másképp,” gondolta „ezek a tárgyak mérföldeken át szétszóródó mintát mutatnak, ezek nem épületek, hanem valamilyen irdatlan méretű jármű szanaszét heverő elemei; a kráter pedig akkor keletkezhetett, amikor az a jármű a csillagok közül idezuhant”. Kíváncsiságán újra erőt vett a félelem. Hogy megnyugtassa magát, elkezdte újra végigellenőrizni a Lynx funkcióit, amit addig a térdén keresztbe fektetve tartott. Szerette ezt a fegyvert, érintésére visszatért elszántsága. Hasán manuális szabályzásra kapcsolta át a ruhája alatti vázban dolgozó szervómotorok alapnyomását: nem tudhatta, hogy odalent milyen gravitáció fogadja és nem akart meglepetéseket. Most, hogy a hajó többi utasa már – így, vagy úgy – elhagyta őt, csak a saját előrelátására számíthatott… azon túl pedig a szerencséjére. Bár, már azt is tényként kezelte, hogy ennyi ismeretlen faktor között vajmi kevés esélye van arra, hogy újabb húsz év múlva viszontlássa azt a meleg színekben úszó nappalit és azt a fotelt, ahol annyit álmodott erről az utazásról. A komp lágy huppanással fogott talajt. VH1132B40 a rámpa zöld gombjához cammogott, jobbal előre tartotta a Lynx-et, sóhajtott és bal mutatóujjának egyetlen nyomásával lenyitotta a rámpát. Remegést érzett, a saját térdei remegését; érezte, hogy a ruha centis szigetelése alatt izzad a tenyere és fázik a mutatóujja. Kicsit engedett ujjai szorításán, mert attól tartott, hogy idegességében hiába süti el majd a fegyvert: „ez a ravasz minden meghúzással közelebb vihet az otthonhoz… kár lenne butaságokra fecsérelnem a tölteteit” gondolta. Három percig állt a komp nyitott kijáratában, aztán összeszedte bátorságát és ballal előrelépett.

Egy órája baktatott a kráterben a csillaghajó roncsai között, amikor elkezdtek körülötte sűrűsödni az össze-vissza horpadt, feketére égett és fehérre fagyott elemek. A dirib-darabok görbe falakká, a görbe falak pedig csövekké álltak össze; végül egy nagyobb, félig leszakadt tetejű irányítóban találta magát. Képes volt beazonosítani az egyes állomásokat, de különös volt számára, hogy az állomásokon dolgozó … még gondolatban is csak nagyon nehezen bökte ki és biztos volt abban, hogy téved, amikor ezt a szót használja … szóval azok az „emberek” láthatóan nem függőleges helyzetben foglalták el helyeiket. A körben lévő csupasz, törött konzolok a katasztrófa előtt nyilván az irányításra, vagy ellenőrzésre szolgáló eszközöket, képernyőket, vagy efféléket tarthattak és minden irányból körbevették az állomásokat, mintha felhasználóik nem a fej-kar-törzs-láb függőleges testfelépítéssel bírnának.

Újra izzadni kezdett, ezúttal a hátán, de nem akart a ruha hőszabályzójával bíbelődni, mert tudta, hogy nem azzal van a baj és azt is tudta, hogy ha most rossz felé figyel, pillanatokon belül szomorú véget érhet utazása. Valahol távol recsegni kezdett a hajó óriás teste és a hang lassan közeledett. Maga elé emelte legkedvesebb barátját, a Lynx-et és lassan körbefordult. Soha életében nem látott még mást, csak embert, de ami most közeledett, annak valami … vagy valaki másnak kellett lennie.

VH1132B40 elhatározta, hogy ha épségben visszajut az Argora, főz magának egy kávét.

VM / 2016.01.09. / Vác