2054

Gyerekként rengeteg időt töltöttem apámmal, akkor a többi gyerek szülei általában még a munkahelyeikre jártak el reggelenként, de apám valahogy megtehette, hogy otthon maradjon velem és ott, a nagyszobában dolgozzon – ezt egész biztosan tudom, mert olyan sokszor hallottam, hogy "dolgozom", hogy az „anya”, „apa”, „enni” és „inni” után  talán ez volt az első szó, amit megtanultam. Koránkelő volt, sokszor már öt órakor ott ült a foteljában és a billentyűit nyomogatta, néha a keze megállt, olyankor fölnézett a képernyő mögül, kibámult az ablakon a fák lombjaira, de egy pillanat múlva újra szabadon engedte ujjait a klaviatúra betűi felett. Ez nyolcig, vagy kilencig ment így, akkor felállt és én alig vártam, hogy végre az ablakhoz lépjen, mert az mindig azt jelentette, hogy elindultunk valamerre a környéken „csavarogni” – ezt a szót azért tettem idézőjelbe, mert állítólag ugyanakkor tanultam meg, mint azt, hogy „dolgozom”.

Egyszer valahol Újpesten járhattunk – kicsi voltam, ezért a helyről csak homályosak az emlékeim – és nagyon megijedtem. Nem apa ijesztett rám, mert nem ő volt az oka, hanem egy nő, aki talán a metró aluljárójából került elénk. Én nem láttam, hogy honnan jön, mert a kék buszokat bámultam az utcán, csak arra lettem figyelmes, hogy apa valamilyen másik nyelven beszél ezzel a nővel és én egyetlen szavukat sem értem. A nő nagyon szép volt, a hangja dalolt és bár nem tudtam, hogy mit mond, mégis jól esett hallgatni őt. Apa nem örült neki, szokásos vidámsága teljesen eltűnt az arcáról és láttam rajta, hogy még a nő kinyújtott kezét is csak kötelességből fogadja el. Talán két percet beszéltek egymással, aztán a nő mondott valamit búcsúzóul, elment egy parkoló felé, mi pedig ott álltunk tovább az aszfalton és én mindkét kezemmel kapaszkodtam apáéba, mert egészen elengedett az a puha meleg szorítása, amivel fogni szokott. Végre rámnézett, fölkapott a karjába és akkor már nem vette le rólam a tekintetét. Azt mondta, hogy most nagyon vigyázzak rá, mert különben rögtön összeesik ott az újpesti aszfalton. Én erre átkulcsoltam a tarkóját és teljes testemmel betakartam a fejét és csak akkor engedtem el, amikor a hasam alól azt mondta, hogy most meg azért fog elesni, mert nem lát semmit. Amikor újra összenéztünk, a szemeiben megint az a régi mosoly fogadott és én inkább meg sem kérdeztem, hogy ki volt az a nő, mert nem akartam újra ilyen szomorúnak látni őt.

Most 2054 van, ő három éve ment el… nem szeretem ezt a kifejezést, mert azóta is úgy érzem, hogy idebent itt van velem, ott lakik és én fel tudom őt keresni és olyankor sokat beszélgetünk.

 

2014.06.01. / Vác

 

 

 

a sivatag virágzása

Négy óra volt, napos, enyhén szeles délután és a kisváros utcáit hirtelen megtöltötték a hazafelé tartó emberek, meg a tereken, állomásokon tengő-lengő, dohányozgató diákok, akik vihogva, röhögve nézegették egymás ruhájának trendi szakadásait a kora nyári napfényben.

A tér közepén állt, körülötte utasok siettek, buszok indultak, hamburgerek sültek, kutyák ugattak, ajtók csapódtak, papírgalacsint fújt a szél, párok békültek ki és vesztek össze újra, majd békültek ki mégis, most már nyilván végleg és örökké; néhány utcányira egy dízel mozdony füttyentett, feje fölött az emeleten függönyt húztak el, csak pár másodperccel azelőtt, hogy az ablakot bevágta a huzat, mert a másik oldalon valaki kilépett a lakásból a gangra, leszaladt a lépcsőn és kilépett az utcára, hogy a lépcsőházból áradó hűvös legutolsó szusszanásával még belehelje az épp ott ácsorgó író hátát, majd egy szempillantás alatt végleg eltűnjön az utcán teljhatalommal uralkodó nyári melegben.

Ez volt az. A szokásos egyórás előadás, ami minden egyes délután gyorsan, érthetetlenül, a semmiből épül fel, akár a chilei sivatag virágzása, és rövidesen épp ugyanolyan megrendítő sebességgel szűnik meg, amikor egy utca kanyarulatában eltűnik az utolsó autó, kihúz a vonat, kihajt a busz, vagy elkezdődik az államilag elismert* tanfolyam és az utolsó, tétova álmaiban néhány hét múlva képzett, de negyvenes éveire mindenképpen csődtömeggé vált alkalmazott is becsukja maga mögött a délutáni iskola ajtaját.

A felfordulásból csak egy csikk marad, amit az imént gyakorlott pöccintéssel az utcára dobtak és most ott parázslik a kiürült aszfalton.

 

VM / 2014.05.29. / Vác

 

*…és akkreditált is

 

országút II.

„Testvérek ?” kérdezte az idegen, miután kiszállt és fél percnyi ráérős gyaloglás után odaért a másik autó előtt tanakodó két utashoz. Azok mindketten meglepődtek, mert nem erre a kérdésre számítottak. A nő a bátyjára nézett, aztán vissza az idegenre és kinyögött egy „..hátigen”-t, de rögtön a mögöttük tátongó motorház felé sandított, mert szerette volna, ha az igazi problémával is foglalkoznának. „Mi történt ?” kérdezte emez az autó felé biccentve. Még a válasz előtt az árok felé fordult, mert egy közeledő teherautó épp feléjük kavarta az útszéli port; egy másodperc múlva mindhármuk ruhája olyan szürkésbarna árnyalatot kapott, amilyen George Lucas taszkeneinek is volt a negyedik részben. „Mi történt ?” passzolta tovább a nő a kérdést bátyjának, de nem fordult felé, mert a ruhájáról ütögette lefelé a port. „Hát…. nem megy….,” mondta a férfi, mire az idegen válaszul kibökte, hogy „aaaha”.

„És itt láttak valamit ?” Most már a motor fölé hajolt, remélve, hogy valamilyen egyszerű magyarázatot talál, de legbelül biztos volt benne, hogy műanyagon kívül semmi sem fog feltűnni neki. „Nem….. csak megállt”. „Akkor indítsa be” mondta az idegen és jobb kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy kulcsot fordítana el. A férfi tett két lépést az ajtó felé, de nem szállt be, hanem visszafordult a jövevény felé. „Nem lehet….. nem fog úgy csinálni…. tudja….”.

„aaaha”

Egy igazi regényben itt az következne, hogy „a nap csaknem zenitjére ért és az országút szürke aszfaltja kíméletlenül szórta izzasztó dühét három fogjul ejtett áldozatára”, de nem így volt. Hanem úgy, hogy „március volt, az évszakhoz képest kifejezetten hideg, és az idegen kezdett fázni, de valahogy még bele akart nézni a lerobbant autó csomagtartójába, hogy ne a saját takaróját kelljen odaadnia, amikor perceken belül itt hagyja a két utas egyikét, reményei szerint a férfit.”

„És hogy csinál ?”

„Hát sehogy.” Észak felé elég élesen rajzolódott az égre egy közeli hegy gerince, a báty azt nézegette és közben a fejét vakargatta, mint aki nem tudja, elmondja-e, amit eddig titkolt. Végül az idegen – miután végre észrevett egy pokrócot az autó hátsó ablakában – megelőzte őt.

„Nem gyulladt ki egy lámpa korábban ?”

„…milyen lámpa ?”, kérdezte a férfi átlátszó tudatlanságot színlelve.

„Mondjuk egy piros… amelyikben van olyan meg jel… meg ből jel is van benne…”

A nő tett két lépést lefelé az árokba, mert nem akarta kitörő röhögésével megsérteni testvérét. Úgy tett, mintha virágokat keresne.

„ … de igen… volt valami…”

Már az idegen is a mosolyával küzködött; figyelmét nem kerülte el a nő kuncogása, egyenesen felé fordult és csak akkor szólalt meg újra, amikor az újra rájuk figyelt. „Akkor én csak annyit segíthetek, hogy küldök a városból egy autómentőt.” Hüvejkujjával maga mögé bökött – a kanyar felől harang kongását fújta feléjük a szél – „…vagy egy szerelőt, de az is azt mondja majd, hogy vontassák be egy műhelybe.”

A testvérek egymásra néztek, majd egyszerre bólintottak beletörődően az idegen felé.

„Szerintem egyikük maradjon itt az autóval, a másik talán jöjjön velem, hogy ne itt kelljen fáznia.”

„Menj te,” mondta húgának a férfi, „esetleg gyere majd vissza azzal az autómentővel.”

A nő azt mondta, hogy „jól van”, egy pillanatra visszafordult az autó felé, de mindene nála volt már, így rögtön elindult a jövevény oldalán, hogy a városba hajtsanak.

„Miért ilyen messze állt meg ?” kérdezte, miközben a másik autó felé baktattak. Emez rá nézett és újra azt konstatálta magában, hogy mennyire szereti az okos tekinteteket. „Mert így van esélyem utolérni, ha valamelyikük el akarna szelelni vele.”

„…aaaha”

Egy igazi regényben itt az állna, hogy „a férfi és a nő legbelső énje biztosan érezte, hogy ez a találkozás mindkettőjük életét rövidesen örökre megváltoztatja majd”, de a metsző szélen kívül semmit sem éreztek.

VM / 2014.05.28. / Vác

 

poharak az esőben

… s az író, miután reggeli kávéjának legalját is kihörpintette és a horizonton húzódó Visegrádi hegység vonulatain kicsit nyugtatta szemét, így tűnődött:

Az élet olyan, mint a száz elárvult pezsgőspohár bármelyike, amit egy vasárnap valaki, a zuhogó eső elől menekülve egy templom lépcsőjén felejtett.

Persze az olvasó méltán mondhatná, hogy a hasonlat erőltetett, hiszen kinek jutna eszébe száz poharat tenni a váci nagytemplom lépcsőjére, ha pedig a példa nem valósul meg, akkor a hasonlatnak sincs helye. Ezért van itt a fotó, így már nyilván mindenki elhiszi, hogy sem Borzár, sem pedig az író nem fogott össze azért, hogy pezsgőspoharakat vigyen bárhová a szabadba csak azért, hogy megvárva a zuhogó esőt végre lefényképezhesse őket (… nincs is pezsgőspoharuk). Nem, ezek a poharak – maguk is a körülmények áldozatai – a sors szeszélyétől vezérelve kerültek ki a kőre a kisváros e szegletében és teltek meg ott egytől egyig enyhén habzó sárga folyadékkal, és életük e zord pillanatához csak különös adalékként szolgált az, hogy az épp arra járó Borzár és barátja még egy fényképet is készíthetett róluk.

Tehát miben is hasonlít egy ilyen pohárhoz az élet ?

Abban, hogy végül is nem tudod, hogy mi van benne, csak azt látod, hogy sárga. Ahhoz, hogy megtudd, előbb bele kell kóstolj.

VM / Vác / 2014.05.26.

motivációs levél

Motivációs levél a Taróc-Galóc* Kft-nek Széna-Szentpertelendre**

Tárgy: pályázat a meghirdetett univerzális sz.. gép munkakörre

Tisztelt Vezetőség,

Nagy örömmel olvastam az univerzális sz.. gép munkakörről szóló hirdetésüket, melyet Önök a karakó-galóc-megyei hírlap „egyéb apró / munka – házasság – haláleset – adok veszek” rovatában jelentettek meg.

Magam, eddig eltelt életem során, a világ számos pontján már komoly tapasztalatokra és nagy rutinra tettem szert a megjelölt pozícióban és boldogan állnék munkába az Önök széna-szentpertelendi** telephelyén, hogy a témában szerzett felkészültségemet ily módon bizonyíthassam. E célból magamról a következő erényeket, tulajdonságokat sorolnám fel a legnagyobb tisztelettel.

Már kora ifjúságomban arra vágytam, hogy Széna-Szent Pertelenden** – ha lehet, egy az Önökéhez hasonló vállalatnál – dolgozhassak, így nem kerülhette el figyelmemet az Önök bölcs vezetőjének, Alhidvégi Úrnak*** tevékenysége, aki már a megyei hírlap korai híradásaiban is derék erényességével, egyenességével és nyíltságával – kiváltképp az éjszakai gázolaj lefejtésekben – hívta fel magára a becsületes, hős példaképekre áhítozó helyi olvasók figyelmét. Tanulmányaim során is arra törekedtem, hogy a Galóc menti beszédmód elsajátításával később a lehető legkönnyebben illeszkedhessek be az Önök közösségébe, de sajna, mivel tanáraim nem jeleskedhettek az Önökre oly jellemző ékesszólással, az aljas, ellenszenves nyugat-európai kapitalista-imperialsták nyelvén, angolul voltam kénytelen tanulni, ami mára – bánom ugyan – folyékony nyelvtudássá fejlődött. Emellé, megpróbáltatásokban nem szűkölködő, nehéz életem sajnálatos következményeként járult az a csapás, hogy időközben egy másik nyelven is megtanultam, de erről szíves engedelmükkel nem is szaporítanám a szót, biztosíthatom Önöket, hogy e képességeimet a lehető leginkább titkolni fogom, ezzel mindent elkövetve azért, hogy derék, egyébként toronymagasan képzett mérnökeik sorából ki ne lógjak, ők súrlódások nélkül tűrjenek meg csapatukban.

Ami jövedelemigényemet illeti, kérem, osszák el az Önök által erre a pozícióra kigondolt járandóságot hárommal és ezúton definiált keresetem folyósítsák két havonta, én ilyen feltételekkel büszkén fogom vállalni ország s világ előtt, hogy olyan magas tisztesség ért, hogy az Önök csapatába tartozhatom.

Remélem, jelentkezésem felkelti érdeklődésüket és nemsokára színvonalas beszélgetés során ismerhetem meg Önöket személyesen.

Addig is mély tisztelettel,

a pályázó: Job Hopper

- - - - - - -

*kc => kitalált cég

**kh => kitalált hely

***ksz => kitalált személy

****kv => ezt iszom most…

VM / Vác / 2014.05.24.

két tenger között

(Menton, France folyt.)

A Vieille Ville dohos, hűvös, keskeny, zegzugos sikátorain keresztül ért fel a dombtetőre, de amint kilépett a házak közül, azonnal mellbevágta a városkára hirtelen rátörő áprilisi hőség. Körülnézett, és ugyan a kihelyezett terepasztal – ami a panorámához szolgált némi magyarázattal – Korzikát ígérte a horizont tetejére, ő hiába meresztgette a szemét dél felé, a tenger és az ég határán húzódó elmosódott páracsíkon kívül mást nem sikerült észrevennie. A vár falain belül csak a város temetője volt – valamikor Napóleon rendelte így – ezért nem is ment beljebb, hanem leült egy közeli padra, hogy a negyedórás lépcsőzés után kifújja magát. Ide nem jutott fel a lenti utcák lármája, csak a temető alatti úton gurult el időnként egy-egy autó Castellar felé, meg az ebédhez készülődés zaja hallatszott át itt-ott az út mögötti házak ablakaiból. Fölállt és párat lépett a lépcső korlátjáig, hogy a fakóvörös háztetők felett a másik irányban is kémlelje kicsit a tengert. Persze ott sem láthatott egyebet, mint azt a homályos csíkot az ég és a víz között, de már nem is erre figyelt. Emlékei újra egész messzire, jóval északabbra csábították; oda, ahová néhány évvel korábban csalta el őt az a sorsnak, istennek, vagy vak véletlennek nevezett erő, amit mindannyian bele tudunk magyarázni mindenbe, ami velünk történik. Normandiában, egy kápolnában találta magát. Erre a helyre egy szeles vasárnapon Dieppe mészkő szikláin lelt, de később észrevette, hogy kikötők felett sokhelyütt lehet találni hasonlót a világban. A falba illesztett táblákról azoknak a neveit olvasta, akik sosem tértek vissza a tengerről. Ők ezt a táblát kapták sírkő helyett, mert sírjuk csak odakint lehetett, valahol a francia és a brit partok között, a csatorna fenekén. Mindig megrázta őt az ilyen hirtelen és értelmetlen elmúlás. Sokan azt tartják, hogy ezt az érzést csak félelmeink és önzésünk okozzák; ő ilyenkor mindig arra a legutolsó pillanatra gondolt, amikor a kőbe vésett felirathoz tartozó hajdani intelligencia felfogta, hogy néhány másodperccel korábbi lélegzetvétele már fölösleges volt. Megfordult, kilépett a kápolna kapuján és azonnal átfújta tagjait a víz felől süvítő szél. Sietve megkerülte az épületet, mert egy szélvédett padra emlékezett a másik oldalon; meg is találta, ott a szél helyett csak enyhe szellő fújt, a nap viszont remekül átmelegítette a kis sarkot. Leült, összekuporodott és a napfényre bízta tagjait; néhány perc sem telt el, mire elszenderedett…..

… vagy fölébredt ?... „Ça va monsieur?”. Újra a mediterrán áprilisi melegben, a Vieille Ville felé vezető lépcsőn ült, annak a legfelső fokán, és egy nagypapa piros pozsgás arca mosolygott rá. „Il peut être dangereux de s’endormir ici” dünnyögte az öreg, amikor látta, hogy emezt csak épp gondolatai ragadták el egy kicsit, majd dudorászva baktatott tovább lefelé a lépcsőn és jobb kezében vidáman lóbálta a helyi Intermarché jelvényével díszített reklámszatyrot.

Az öreget már rég elnyelte a lenti lépcsőforduló, de dudorászását még percekig visszhangozták a szűk falak.

VM / Menton, Fr. / 2013.04.17.

Menton, France

klikk a képre

Reggel hét óra volt; pakolás közben néha alkalma nyílt lenézni a hegyoldalról Monaco felé, a várost félig-meddig eltakarta a tenger felől bekúszó és utcáin lassan tekergő, gomolygó köd. Egy hete érkezett ide, akkor odahaza mindenki nagy reményeket sejtve, csillogó szemmel búcsúzott tőle, de ő majdnem biztos volt abban, hogy valahol ebből a munkából is csak a szokásos nagy humbug válik majd. „Azért meg kell próbálni”, hajtogatta önmagának és mire elérkezett az a hajnal, majd utána az a reggel, és Nagykanizsán mégegyszer utoljára hazai benzinnel töltötte meg a tankját, minden kétely eloszlott a fejéből: „Érdemes volt elindulni” – gondolta – „ha nem kockáztatok, semmit sem kapok”. Most, egy héttel később korábbi érzelmeiben megerősítve boldogan hordta cókmokját kifelé a csomagtartóba. Szerencsére otthon még maradt helye, ahova következő héten visszamehetett, de még csak kedd volt, és mosolyogva gondolt előző napi hirtelen ötletére, hogy két éjszakára kivegyen egy szobát egy helyi szállodában és csak csütörtökön induljon el hazafelé. Ragyogó idő ígérkezett, így a következő két nap is felhőtlen kikapcsolódást ígért.

Menton; a francia riviéra legkeletibb városa, amikor innen az utazó kelet felé felhajt az autópályára, jóformán még ötödiket sem kapcsol, mire az olasz határhoz ér. Nyugati szomszédja Roquebrune, a két város olyannyira egybeépült, hogy a zsúfolt belvárosi utcákat járva csak egy tábla mutatja, hogy a járda repedése még az egyik, vagy már a másik hatóság restanciája. A roquebrune-i hegyoldalról pedig nyugatnak továbbtekintve Monaco partjait láthatják azok akiket épp iderángat a sors.

Fent a villában mindenkitől elbúcsúzott, a kerti felhajtó kapuja lassan végleg becsukódott mögötte, ő pedig beült az autóba és szépen leereszkedett a városba vezető hegyi szerpentinen, hogy néhány perc múlva a vasútállomás közelében hagyja másfél tonnás társát és gyalog fedezze fel a következő két napra választott átmeneti otthonát. Narancsfák, reggeli nyüzsgés az ébredező városban, a robogók hangjától visszhangos utca, a nyitáshoz készülődő presszók, sokszor számára is érthetetlen táblák és feliratok, ezek voltak első benyomásai. Lassan a tengerhez ért és néhány méterre a víztől leült a kövekre, hogy felhívja Borzárt. A partot szakadatlanul ostromló hullámok felé tartotta a telefont, hogy amaz hallja a hullámverést. Borzár azt válaszolta, hogy nem hall semmit, mert a vonaton ül és épp belépett a kocsiba a kalauz; erre ő azt mondta, hogy nem baj, Borzár képzeljen el olyan hullámokat a parton, mint amikor Alendelon elhatározza, hogy jó útra tér, de előtte még néhány percig a távolba néz. Borzár ezt elképzelte, felmutatta bérletét, aztán megbeszélték, hogy pénteken úgyis találkoznak és ebben a pillanatban a sors kezétől vezérelve megszakadt a vonal.

Már hétágra sütött a nap, maga mögött alkalmas sziklát talált és épp csak egy kicsit kellett hátracsúsznia ahhoz, hogy nekivethesse hátát és zavartalanul hallgassa a hullámokat.

folyt. köv.

VM / 2013.04.16. / Menton

 

 

kuszaPest

A címet – mielőtt a kerület lakói bárki mást hibáztatnának ezért – teljesen egyedül találtam ki, és az Egressy, Stefánia, Hungária és Thököly utak között megbújó, egyébként számomra kifejezetten vonzó városrészre utal. A negyed két ütőere az Ilka és a Gizella utca, melyek mentén, illetve végeiben sok kis étterem, büfé, kifőzde várja a környékbeli irodák izzadságos hajszában megfáradt dolgozóit, akik sokszor – nyilván a rengeteg rájuk szakadt munka kövekeztében – már fél tizenkettőkor az utcán őgyelegnek az aznapi ebédre vadászva. Van itt török, kínai, amolyan „európai” és helyi ízeket kínáló étterem, ezen kívül sok kis bolt, büfé, meg egy hentes is, akiknél épp ugyanúgy megtölthetjük a hasunkat, ha belépünk a tejjel és mézzel folyó Kánaán e kis eldugott szegletébe. A következő írás (és sok másik is, amit ebben a blogban olvashattok) ezeken az utcákon született, gyakorlatilag az étkezéseket követő kávészünetekben, illetve a kávéhoz vezető csavargások alatt; hogy az eredmény jó vagy rossz, kérlek, ti döntsétek el.

Külön köszönet Nórinak, Györgyinek és Robinak az inspiráló társaságért

Ami pedig a cím jelentését illeti (*): a probléma végül is elkerülhető, de ha mégis megtörténne a baleset, az sem rettenetes baj, nekem egyszer még egy kifejezetten előnytelen rücsköstalpú edzőcipőt is sikerült tökéletesen megtisztítanom miután beleléptem.

akkor jöjjön a szöveg:

Be szoktam ülni a Thökölyn egy pékségbe – az ablaknál van asztal, meg olyan magas bárszékek, ahonnan lehet kifelé bámulni a gyalogosokra, a házak ablakaira, meg a megállóba érkező buszok utasaira, meg minden másra – szóval be szoktam ülni, hogy megigyak egy kapucsínót. Ezt általában délben csinálom, úgy, hogy ebéd után valahogy lerázom a kollégáimat, nekik úgyis sok dolguk akad az irodában, nekem meg lényegesen kevesebb, úgyhogy én mehetek a Thökölyre a pékhez. Ott jó. Vannak helyes lányok a pult mögött, nyugdíjasok a pult előtt, az utcán időnként megáll a busz, a villamossín még ott van de villamos nem jön rajta, tavasszal elkezd sütni a nap és olyankor szerelmes párok is vannak és olyankor időnként elbőgöm magam, mert Suzanne jut eszembe, szóval olyan kopott, kutyaszaros (*), pesti romantikája van a dolognak, ami nekem bejön. Sőt, időnként felhívom Katit is és ha épp ráér, akkor egy jót beszélgetünk, amitől ha lehet, még különlegesebbé válik az élmény.

Ugyanis Kati a tíz év alatt, amióta ismerem, intézménnyé nőtte ki magát nálam. Akkor egy irodában egymás mellett töltöttünk el egy évet és mivel épp egykorúak vagyunk, kiderült, hogy minden gyerekkori emlékünk azonos, egyszóval remekül elröhigcséltük azt az egy évet, aztán telefonon meg szkájpon a következő kilencet. Közben ő ugyanolyan fiatal maradt, én meg negyvenhárom lettem.

De térjünk vissza az ablak melletti pulthoz, meg a kávéhoz, mert hát mi másért mennénk reggel munkába, mint ezért a kávéért, amit akkor, ott, az ablakban felelőtlenül szürcsölgethetünk, míg a munkahelyeken a társadalom felelősségteljes tagjai fáradságot és verejtéket nem sajnálva udvarolgatnak kolléganőiknek. Biztosan benned is sokszor megfogalmazódott már a kérdés: „ki az aki itt dolgozik?”. Mármint ki az, aki itt dolgozik a preszók pultos-lányain kívül? Hát… Háááát… Bevallom, elég sok mondatot kitöröltem innen, mire végül ez a szöveg így, ebben az állapotában belekerült ebbe a blogba, de így legalább senki sem sértődik meg.

De mindegy is, hogy itt vagy ott pontosan ki dolgozik, egyébként erre a kérdésre mindannyian tudjuk a választ, a lényeg az, hogy jól érezzük magunkat és amíg mindenki jól érzi magát, addig béke honol, ami mindenkinek jó.

Mire kávé után visszajutok az irodába, már majdnem két óra van, onnan már bárki kihúzza négyig, még fél lábon állva is, ha kell… de nem kell. Elméletileg négy húszig vagyunk, ahol a „húsz” a közel kétórás ebédidőt reprezentálja. Kollégáim erre a „négyhúsz”-ra azt szokták mondani, hogy ezt az időpontot mindenki belátása, de főleg lelkiismerete szerint tartsa be, amire én mindig a plafont nézve eltűnődöm és végül rendszeresen meglepődöm azon, hogy milyen csúnyán elbánt velem a sors ezen a téren, ugyanis négykor hűlt helyem támad.

VM / Bp / Thököly / 2014.02.26.

 

interjú (a körülmények áldozataként... VII.)

A hölgy még elszaladt valahová egy percre, ezért először az ablakhoz álltam és a lenti utcát figyeltem. Egész nap esett, de mostanra a nyugati égbolton már időnként megnyíltak a felhők és olyankor a várost hirtelen elárasztó délutáni fény a házak nyúlánk árnyékait vetette keresztül mindenen, amit keletnek rohanva mögöttük az utcán talált.

Kis helyiség volt: asztal, négy szék, egyszínű padlószőnyeg, a falakon a cég érdemeit magasztaló bizonyítványok, oklevelek, tervek, amit nyilván soha senki nem olvas el. A folyosóról közeledő léptek hallatán leültem az asztalhoz, magam elé néztem a falra és arra gondoltam, hogy az ablakon be- besütő nap épp az ő kosztümjén táncol majd amíg beszélgetünk. Belépett, elnézést kért, leült, papírokat hozott magával, azokat böngészte egy percig, aztán felém fordult, csupa olyan dolgot kérdezett, amit kell, én pedig mindig azt válaszoltam, amit kell. Bemutatta a céget, ami nagymúltú volt és komoly eredményei voltak és megtudtam, hogy az egész iparág referenciaként kezeli egyébként számomra teljesen ismeretlen nevét, én erre nagyon komolyan és elismerően és figyelmesen bólogattam, időnként közbeszúrtam, hogy „nahát” és csak remélhettem, hogy ő ezt nem fogja cinikus megjegyzésnek venni, pedig az volt. Áttértünk az idegen nyelvekre, ő azt kérdezte „méjáj eszk jú…”, én pedig azt válaszoltam, hogy „ofkorsz”, mire megkért, hogy akkor mondjak néhány szót magamról, én pedig mondtam. Most rajta volt a sor, hogy néha azt mondja hogy „aaha”, meg hogy „hmmm” és bólogasson és az önéletrajzomra írjon egy-egy szót. Végül mindezt megköszönte, én pedig éreztem, hogy mindjárt vége, de még a legvégén megkérdezte, hogy mennyi lenne, mire én mondtam, hogy mennyi. Ő erre elmondta, hogy ők ezt – mármint azt, hogy valójában mennyi lenne – hogy képzelték el, én pedig örültem, hogy nem is gondoltam rosszul, az a kis föle belefér, mert ha nincs föle, akkor én fogom a falba verni a fejem, mert mindig azt fogom hinni, hogy lehetett volna. Végül mégegyszer megköszönte, mire én ugyanezt tettem és éreztem, hogy egy percen belül fel fogunk állni. Így lett, elkísért az előtérig, megkérdezte, hogy ismerem-e az utat én pedig ismertem, mert azon jöttem be, kezet nyújtott, kezet fogtunk és mindketten azt mondtuk, hogy örültünk; ő elindult a folyosón, én pedig a recepció felé és biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogom látni őt.

VM / 2014.05.15. / Bp.

országút

The nearness of you: klikk a képre

Megfoghatatlan fekete csillogás, sötét, esőtől nedves aszfaltcsík; egybemosódik az éjszakával, csak az autók rohanó, tükröződő fénye és az emberi logika teszi itt-ott láthatóvá. Ha nem tudnánk, hogy valamikor egyenesre és simára építették, el sem mernénk indulni rajta. De tudjuk… és mikor ráhajtunk, megnyílik előttünk az idő és a tér állandó szövete. Párhuzamos világokat fűz össze, akik talán egymás létezéséről sem tudnának, ha nem nyújtózna közöttük az oszágút, a semmin keresztül. Maga is külön világ, külön törvényekkel. Minden emberi tudás és tapasztalat elveszíti jelentését és új értelmet kap benne.

Zuhogott. Az ablaktörlő másodpercenként új szeleteket tárt elé az éjszakából. Szemben kamionok vonszolták maguk alatt súlyos tükörképeiket a vizes, fekete aszfalton. Elrohantak, és maguk körül tömör párafelhőbe vontak mindent, ami útjukba került. Ahányszor elsiklottak mellette, egy másodpercig mindig vakon rohant bele a nagy párás átláthatatlan semmibe, átfúrta magát a ködön és a következő törlésnél újra ott világítottak előtte Tata fényei... mindig egyre közelebb. "Vajon van-e még egy olyan ember a világon, aki ezt szépnek találná: az esőáztatta novemberi országút valószínűtlen sötét csillogását?"

Norah Jones énekelt a műszerfal mögül, lassan, duóban egy fekete zongorával. Norah és a zongora nagyszerűek voltak együtt, mindig megvárták egymást, sőt, neki az volt az érzése, hogy őrá is várnak, amikor azokon a párafelhőkön kell átrohannia; hiszen volt idő, ezek rövid dalok és hazáig akár hármat is eljátszhattak belőlük. Felért az utolsó dombtetőre, innen már egész közelről látta az autópálya keresztben futó fényeit. Nem hajtott rá, hanem átrepült fölötte egy hídon, fordult egyet, aztán még egyet balra és egy áruház parkolójában találta magát. Norah és a zongora épp befejezni készültek azt a dalt; most rajta volt a sor, hogy várjon: megállt, levette a gyújtást, de nem szállt ki, hanem hagyta, hogy azok ketten addig játsszanak, míg kedvük tartja. "I'm not missing you" súgta utoljára Norah a műszerfal mögül, majd fél perc múlva a zongora utolsó hangja is halvány emlékké foszlott és nem maradt ott más, csak a tetőre hulló vízcseppek egyhangú kopogása és egy fekete, esőáztatta észak-dunántúli parkoló a szélvédő túloldalán.

Saját lépteit hallgatva indult a bejárat felé. Szerette a világot, érezte, ahogy végigcsurog a homlokán.

VM / 8119. sz. út. Környe – Tata / 2009. November 3. 19.50.

A körülmények áldozataként csavargóvá vált író története VI

Ő maga is meglepődött azon, hogy mennyire rosszul viselte. Az első pillanatokban azt mondta magának, hogy volt már ilyen, keresett már munkát és nem fog összedőlni a világ. A következő néhány óra alatt pedig összedőlt számára a világ. Este már csak bámult maga elé a fotelből és míg e bámulás közben egyre újabb, addig teljesen ismeretlen részleteket fedezett fel előbb a parkettát takaró szőnyeg mintájában, majd a nagyszoba falának repedései között, az élet értelmét latolgatta… a rossz irányból, mert nemigen érezte, hogy van neki.

El kellett telnie a hétvégének, aztán a hétfőnek, amikor a papír ügyek miatt még bent töltött fél napot és végül, mikor többé-kevésbé mindenkitől sikerült valamilyen formában elbúcsúznia és kilépett az utcára és már mélyen bent járt a városban, amikorra minden kiürült a fejéből, mert a tovatűnő emberek, házak, autók, villamosok, úthibák, lépcsőházajtó-csapódások, sörösrekesztologatások lassan kipumpálták tudatából az elmúlt majd’ egy évet, akkor egész hátul, valahol agyának egyik legutolsó fiókjából előmászott egy rég elfeledett érzés és egy büfé ablaküvegének tükröződésében boldogan konstatálta, hogy ez az érzés addigra már határozott mosolyt csalt az arcára.

Szótárakban rengeteg szinonímát lehet találni rá, mégis, ez a kifejezés talán a legjobb példa arra, hogy a nyomdafestéket kevésbé tűrő nyelv mennyivel pontosabban, frappánsabban tud megfogalmazni valamit, amire a körülírások távolról sem képesek ugyanúgy:

konkrétan az a szó, hogy „leszarom”.

VM / Bp / 2014.04.14.

 

 

 

 

Szczecin

.

Üdv Olvasó,

Szczecin, Lengyelország északi felén; a fotókat újra a képekre klikkelve láthatjátok, a bal link saját, a jobb pedig egy netes galéria.

Akkor nyílt alkalmam a várost látni, amikor tavaly decemberben a viharos időjárás miatt csak egy nap késéssel sikerült hazaindulnom. Ezt a napot Szczecinben töltöttem. Számomra – aki a lassú itthoni időjáráshoz szokott – Szczecinnek vad romantikája volt: súlyos, rohanó felhők, általában süvítő szél és szélsőségek között változó fényviszonyok. Ehhez járul a hanza-múlt, az épületek kopottsága, az Oroszországra emlékeztető úthibák és az Odera-lagúnára nyíló balti kikötő. Ha valaki megkérdezné, hogy szívesen élnék-e ott, azt hiszem igent mondanék, és nem is gondolkodnék sokat ezen a válaszon. Az emberek kifejezetten jók, a nők szépek és igazán feleségnek valók. Talán nem véletlen, hogy a legelterjedtebb lengyel női név az Ania (oroszban Аня), amit úgy kell ejtenünk, hogy Anya.

VM

távol Malajziától

„De szex legyen benne” – vágta rá Móni gondolkodás nélkül, amikor előálltam neki azzal a tervemmel, hogy regényt szeretnék írni. Hirtelen eszembe jutott egy cikk, amiben azt részletezték, hogy a sikeres regény legfontosabb hozzávalója az, hogy olyan dolgokról szóljon, amihez a hétköznapi ember nemigen jut hozzá, mert ha a téma bárki valós életében elérhető, a könyv senkit sem fog érdekelni. Így születhetnek – gondoltam – a boltokban látható „sikerkönyvek” (bár a könyvpiacon folyamatosan „kulturális”, „olvasási” és „könyvvásárlási” válságról beszélnek, mégis a boltok tele vannak „bestsellerekkel”), szóval azok a sikerkönyvek, melyekben mondjuk John, a sikeres, erős (egyébként magas is), fiatal, ugyanakkor meglehetősen tapasztalt, de főleg elegáns üzletember (lsd ókori görög szobrok), akit munkája épp mondjuk Malajziába szólít, a puszta véletlentől vezérelve pont az arrafelé csetlő-botló fiatal, tapasztalatlan, mégis okos és ügyes, vagy épp egy durva szakítást követően szánt szándékkal magányába süllyedő elkeseredett, ugyanakkor összetört lelkének romjaiban is álomszép lányba botlik és találkozásuk a távolkeleti tájak hátterei előtt vad románcba torkollik…. vagyis a végén megdugja. Nagy kópé ez a John. Móni kitalálhatta gondolataimat, mert meg sem várta, hogy bármit is kérdezzek, ő folytatta: „… azért, mert ha nincs benne szex, senkit sem fog érdekelni a sztorid és lehúzhatod magad a vécén”, végül még viccesen-gúnyosan hozzátette, hogy „írókám…”, azzal mint aki ráeszmél, hogy egy kicsit messzire ment, szégyellősen elfordította a fejét és szótlanul a jobb oldali ablakon nézett kifelé. Régóta ismertem őt és mindig ezt csinálta, amikor valami erőset mondott, de ekkorra már biztos voltam benne, hogy ő nem szokta szégyellni magát, ezt inkább csak a külvilág számára játszotta el, hogy olyan benyomást keltsen, mint aki igen…. pedig nem. Bekapcsoltam a ventillátort, mert odakint esett az eső és az álló autóban villámgyorsan fehérre lehelltük a szélvédőt. Úgy gondoltam, most jobb egy kicsit megsértődnöm, ezért nem válaszoltam, inkább kicsit hallgattam a tetőn kopogó esőt és közben elképzeltem őt, ahogy otthon levesz egy kötetet a polcról és érzéki kalandokra éhesen kedvenc foteljába huppan, vagy ágyára hever, vagy beleereszkedik a fürdőkádba, hogy a diszkréten csobogó meleg víz és a bódító pára hatására végül elaludjon, ezzel örök kárhozatra ítélve a könyv lapjait és az alsó szomszéd frissen festett falát.

Sohasem volt közöttünk több egyszerű barátságnál, ami nekem mégsem volt olyan egyszerű, mert én szerettem volna, hogy más is legyen, de….. mondjuk, hogy nem úgy alakult és ezzel az óvatos mondattal férfiúi büszkeségem sem szenved elviselhetetlen csorbát. Erre az érzésre önmagam számára is az volt a legerősebb bizonyíték, hogy évekkel később kapcsolatunk végül akkor szakadt meg, amikor Móni hozzá ment valaki máshoz és gyereket is szült neki, ki tudja, azóta talán többet is. Erre az impulzusra pedig a fent említett és születésünktől kezdve fejünkben dolgozó férfi büszkeségnek nevezett szoftver minden Mónira vonatkozó adatot törölt az összes tárhelyemről.

„Na mennem kell” – mondta Móni akkor, Pesten, a szélvédőn kopogó esőcseppek mögött, ekkor már újra felém fordulva – „írjál, ez jó ötlet…. és miről fog szólni?”

„Nem tudom…. de majd sokat dugnak benne jó ?” – ezt nem hagyhattam ki.

„Jó” – válaszolta kuncogva – „de az sem mindegy, hogy hol…”

„…. hát Kuala Lumpurban, hol máshol ?”

VM / 2014.05.10. / Vác

 

выход в город

Üdv Olvasó,

A mai napra Moszkvát ajánlom, vagyis azokat a képeket, amik tavaly ott készültek, amikor egy kollégám társaságában (nevezzük őt Vének) két hetet tölthettem a városban. Metróztunk, dolgoztunk, a Восход szálló tizenharmadik emeletén laktunk (az ottani szállodákban van tizenharmadik emelet) és elég sokszor a szuper-csapat zenéjét dúdoltuk. Ezért külön köszönet Vének, mert ő ezt akkor már tudta, én meg még nem, de mire hazaértünk ez a helyzet változott.

 

Az érdekesebb képek: …. mind az…. mégis: kilátás a Восход szálló tizenharmadik emeletéről ködben – kilátás ugyanonnan tiszta időben, este tízkor (!!) – a moszkvai metro peronja – a Tulába vezető országút – ortodox templom – выход в город – utcakép – és a legvégén a reptéri vonat poggyásztartóján megbújó lány.

A képekhez klikk a fotóra itt balra, vagy ide.

Holnapra írok mást, üdv

VM

másfél tonna (a körülmények.... V.)

Már negyed órája ácsorgott a romos házban. Odabent félhomály volt és egy közfal már kidőlt, így nehéz volt eldöntenie, hogy pontosan melyik helyiségben van, de a szoba közepén a törmelék között árválkodó fotel miatt ő a nappalira voksolt. A félhomályt az épület közepén szinte tapintható sárga pengeként szúrta keresztül a leszakadt redőny lamellái között beszökő délelőtti napfény. Sokáig kacérkodott az ottfelejtett fotellel, de végül inkább a földre telepedett, a fal tövébe. Tessék-lássék szétsöpörte lábával a törmeléket, odadobott egy újságpapírt és hátát a falnak vetve lezökkent a padlóra.

Furcsa, hogy az ember gondolatait mennyire képes megmozgatni egy elhagyott épület, képzeletében a lerozzant beltér máris közepesen használt otthonná változott, emberek jöttek-mentek benne, gyerekek, szülők, nagymamák és nagypapák, az évtizedek alatt egymást követő családok; a fel- felvillanó foszlányok néhány perc alatt jelenetekké, majd lassan történetekké álltak össze fejében, ő nem tett mást, mint behúnyt szemmel kísérte ezt a fonalat egész addig, míg a nappali közepén álló, hajdan a lakás díszeként tündöklő fotel azzá az elnyűtt bútorrá vált, ami most a ledőlt fal törmelékei között türelmesen tűrte hálátlanra fordult sorsát. Kinyitotta szemét, felállt, hogy végigsétáljon a falak mentén. Léptében meg- megérintette a ház hűvös tégláit, úgy érezte mesélnek neki, ő mindenesetre úgy döntött, hogy elhiszi ezt önmagának, mert nem akart kizökkenni réveteg állapotából.

Körülötte minden rosszra fordult, legalábbis ismerősei mind ezt mondták neki, ő pedig nem árulta el nekik, hogy valójában élvezi a zuhanást. Tervei voltak és most – úgy látszik a sors sokkal jobban tudja nálunk, hogy mi a jó nekünk – minden megvalósulni látszott ahhoz, hogy valóra váltsa őket. Kisétált a szabadba, lépett néhányat a ház előtt, visszafordult és egy keveset még járatta szemeit a rozoga épületen. Macskát képzelt a tetőre, végigkísérte óvatos lépteit a gerincen, majd elbúcsúzott tőle, amikor tudta, hogy az a kémény takarásában le fog ereszkedni a másik oldalon. Mosolygott, közel fél év óta először igazán, és nagyon örült neki.

Hátat fordított az épületnek, kilépett a kertkapun, beült, a kulcsot a váltó mögé szúrta, fordított rajta egyet és elindulás előtt még néhány másodpercig hallgatta az elölről feltörő enyhe morajt, amit válaszul kapott.

Imádta az érzést, ahogy másfél tonna nekilendült az országútnak.

VM / 2014.03.12. / Verőce

foto-blog

Üdv Olvasó,

mára nem írtam, mert a „kétnaponként” felénél vagyunk, viszont belinkeltem ide balra, a képre egy másik blogot, ahol csak fotó van. Az a címe, hogy „amerre-járok” és a képre klikkelve tudjátok elérni, vagy a fejlécen az „amerre járok” felirat is oda mutat.

Remélem tetszik majd, nézzétek, jó szórakozást !

holnapra pedig írok ide egy újat.

üdv

VM

a körülmények áldozataként csavargóvá vált író története IV.

A hatalmas balti semmit végeláthatatlan fenyőerdők váltották fel. Megnyugodva figyelte a tovasuhanó fákat a taxi ablakán át. Tőlük balra az erdő hátterében a derengést előbb csak fény, majd fényes sárga csík váltotta fel, a csík lassan koronggá nőtt és a fák folyton lemaradó törzsei mögött bujkálva kitartóan kísérte útjukat. Nem volt szomorú, az utazás körüli események egyébként is mindig jó hatást gyakoroltak lelkére, most pedig a járattörlés miatt nyakába szakadó szabadnap határozottan jókedvre derítette.

Szczecin, Lengyelország. A hirtelen viharosra fordult időjárás miatt itt kapott szállást egy belvárosi szállodában, elég korán ahhoz, hogy fél tízkor ismét az utcán találja magát. Néhány hete Jean Claude és az Író már jártak ezen a helyen, így most már nem ismeretlenül vágott neki az utcáknak. Hideg, időnként viharos szél fújt, de a rohanó felhők közül elő-előbukkanó nap a borulttól a szikrázó verőfényesig percenként változtatta a színeket, ami kifejezetten szórakoztatóvá varázsolta a várost; a szél pedig itt-ott, a védettebb utcákban egész elviselhetővé tompult. Tíz percnyi séta után bukkant rá a Tengerészeti Akadémiára és azonnal ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy belépjen az épületbe, annál is inkább, mert hajnalban még a repülőn felszolgált szendvicsekkel kalkulált, de így, a törlés miatt reggel óta kínozta őt az éhség. Otthon érezte magát, mintha csak abban az iskolában lenne, ahová gyerekkorában járt, tévedhetetlen szimattal közeledett folyosókon és fakorlátú lépcsőkön át a kantin felé, már hallotta az étkezés összetéveszthetetlen zajait, az utolsó folyosó végén még egyet fordult és hirtelen sok-sok kadétegyenruhás diák között találta magát, akik az asztaloknál ettek, csak úgy beszélgettek, vagy a pultnál álltak sorban ételért. A pulthoz lépett, felágaskodott, hogy néhány nevetgélő lány válla fölött megnézze, mit adnak, végül maga is beállt a sorba. Palacsintát evett, egy szendvicset, hozzá kávét ivott, majd mikor ezzel végzett, levonult a földszinti aulába, csak hogy egy padra leülve ejtőzzön néhány percet. De a diákok zsongása, az aula visszhangja és egy közeli konvektor melege megtették jótékony hatásukat, lassan a külvilág minden fénye és zaja eltompult körülötte...

Különös módon épp ugyanott, ugyanazon a diákokkal megtelt iskolai folyosón találta magát. Valami a bejárat felé vonzotta tekintetét, valaki bejöhetett a nagy tölgyfaajtón, mert a huzat meglengette az előtérben lógó nehéz függönyt. Maga sem értette miért, de feszülten figyelte, vajon ki érkezhetett, kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy a tereferélő diákok között végre megláthassa a belépőt.

Nyúlánk, karcsú, elegáns; a diákok egytől egyig oda fordultak, ahogy elhaladt mellettük, a fiúk megdöbbenve, a lányok enyhe irigységgel. Az író látta, hogy őfelé közeledik és önkéntelenül felállt, hogy hellyel kínálja a vendéget. De a lány nem ült le, csak megállt az író előtt és barna szemeivel csendben kutatott annak tekintetében. Percekig is állhattak így egymással szemben, végül a vendég felágaskodott az író arca felé, súgott valamit a fülébe és.... és ő már várta az ajkak puha, meleg érintését magán... de ehelyett csak enyhe rázást érzett a karján.

 

Az iskolai gondnok volt az és számára érthetetlen, de érezhetően barátságos szavak kíséretében mutogatott a kapu felé, ahol az imént, abban a másik világban még azt a gyönyörű álmot látta belépni. Felállt és engedve a gondnok puha erőszakának lassan elindult az utca felé.

Úgy tűnt, közben becsöngettek, mert a folyosók már teljesen néptelenek voltak. A mögötte föl-alá lengő csapóajtó még majd’ fél percig diszkrét nyekergéssel töltötte be az egyébként néma folyosókat.

 

VM / 2013.12.07. / Warsaw - Chopin Airport

a felkiáltójelek támadása

E novella hőse (az egyszerűség kedvéért nevezzük őt csak G-nek) egy napon, amint szokásos sétáját rótta a kisváros utcáin, amiben évtizedek óta lakott, különös és aggasztó jelenségre lett figyelmes. Észrevette, hogy a város egy közeli részén felkiáltójel-veszély dühöng, amire a városatyák a felkiáltójel-veszély jelzőtáblával hívták fel az arrajárók figyelmét.

Amikor Gé a táblához ért, először nem is merészkedett tovább az úton, mert attól tartott, hogy a tábla mögötti területen már bárkire rátámadhatnak többé vagy kevésbé kifejlett és ehhez mérten erőszakos felkiáltójelek. Először föl-alá sündörgött a tábla alatt, közben mobiltelefonját nyomogatta, nehogy bárkinek is feltűnhessen, hogy valójában miért áll ott, és be- bekémlelt az előtte tátongó utcába, hátha valahol felkiáltójelek ejtette áldozatokra bukkan. Persze, mivel ilyen szituációval még soha életében nem találkozott, azt sem tudta, hogy vajon milyen látható nyomok árulkodhatnak arról, hogy valakinek épp felkiáltójelekkel gyűlt meg a baja, de útja nem volt sietős, úgy döntött, rászán egy kis időt a kérdésre. Várakozásának gyümölcséül egy perc múlva enyhe nyikorgással kinyílt egy apró üzlet ajtaja és idős hölgy lépett ki rajta, aki – láthatóan fittyet hányva a fenyegetésnek –  lassan bandukolva eltűnt az utca távoli kanyarulatában. Gé fülelt, de semmit sem hallott. Ez a némaság számára arra utalt, hogy „vagy a felkiáltójelek képesek kifejezetten halkan véghez vinni támadásaikat, vagy…… de nem, az lehetetlen, hogy ne legyen veszély, hiszen akkor a tábla sem került volna ki”; nem olyannak ismerte a kisváros döntnökeit, akik csak pusztán egzisztenciájuk védelmében, alaptalanul hozogatnának ilyen vagy olyan döntéseket, nehogy szó érhesse házuk elejét, „nem, ők sosem voltak ilyenek”.

Gé súlyos töprengésbe merült, képtelen volt eldönteni, vajon biztonságban továbbsétálhat szokásos útvonalán, vagy inkább érdemesebb lenne aznapra egy kerülőutat választani és így egy nappal elhalasztani a probléma megoldását. „Persze” – gondolta Gé – „semmi sem garantálja, hogy a kerülőút veszélytelen lenne; lehet, hogy ott is épp úgy rámvethetik magukat ezek az aljas felkiáltójelek, vagy esetleg ott már épp kérdőjelek tanyáznak, akik nyilvánvalóan gyűlölik túlságosan büszke, egyenes szomszédaikat, így azt is, aki az ő területük felől jön”. Gondolataiból egy szembejövő gyalogos zökkentette ki, akinek feltűnhetett, hogy Gének a jelzőtáblával akadt gondja, mert előbb Gére, majd fel a táblára nézett érdeklődően. Gét egyre inkább bosszantotta, hogy mások olyan közönnyel járnak kelnek a felkiáltójel-veszély sújtotta területen, mintha csak egy csendes kisvárosi utcán bóklásznának, magában már dühöngött és dühében csípőre tette a kezét és most már nyíltan és provokatívan újra a táblára nézett és azt kívánta, bárcsak ne lenne ott és ő is nyugton mehetne tovább dolgára. Ekkor arcán a düh hirtelen átadta helyét az érdeklődésnek, mert feltűnt neki valami, amit eddig nem vett észre. A piros keretes tábla alatt kis kiegészítő-tábla is kapott helyet, amire az volt írva: „20h – 06h”.

„Ó én bolond” – dünnyögött magában Gé – „jobban kellett volna figyelnem, hiszen ott mutatja az a kis tábla, hogy nappal itt teljes biztonságban vagyunk… persze ők már tudták, ezért sétálgathattak olyan fölénnyel” – azzal ő is továbbment, magabiztos mosolyt erőltetett az arcára és elhatározta, hogy ha egy felkiáltójel jönne szembe, egyenesen a szemébe néz.

VM / 2014.05.04. / Vác

 

érzelemmentes dal (a körülmények áldozataként csavargóvá vált író története III.)

Írta az író, 2013.12.05.-én, egy napos délutánt követő sötét éjszakán, a távoli Észak-Lengyelországban.

Bocsásd meg Olvasó, amiért mindjárt, e kis mű legelső szavában hazugságra vetemedtem, de érzelemmentes dal nincs; ha bárki belekezdett ilyen művet írni, biztosan az alkotás legelső perceiben elfordult tervétől, hiszen rá kellett jönnie, hogy amire készül, az semmiről sem szól majd, a semminek pedig a legfontosabb tulajdonsága az, hogy nincs, így érzelemmentes dal sincs.

Mert érzelmek nélkül nem érdemes élnünk, érzelmek nélkül még a fülünk tövét sem érdemes megvakarnunk, ugyanis az azt jelentené, hogy viszketés sem volt, így a vakarást követő felszabadult érzést sem tapasztalhatjuk meg.

Live for nothing, or die for something (*) – mondta egyszer Sly és igaza volt.

Mert ha intelligenciánk bármi szépre vágyik a neki rendeltetett hét, nyolc, esetleg kilenc évtized alatt, amit a nagy visszabootolásig a Föld nevű bolygón kell eltöltenie, nem félhetünk időnként fejest ugrani kockázatos kimenetelű érzelmekbe; bár az író maga is így tett, és bizony csaknem nagyon ráfaragott, de végül jutalmul mást kapott.

Azt, hogy érte nyúlt egy kéz, sőt az a kéz azt is mondta, hogy máskor is érte nyúl majd és az író most azon töpreng, vajon így nem kapott-e többet.

Nagyon régi, elcsépeltnek tűnő, szinte az irrealitás határát súroló fogalom:

 barát

Ezt kapta az író, és bizony örül neki.

 

VM / Miedzyzdroje / 2013.12.05.

(*): „Élj semmiért, vagy halj meg valamiért” – Sylvester Stallone