Pont de Normandie

Végre, a hosszú májusi huzavona után újra nyár lett. Az ablak melletti fotelben még maradt estére negyed órányi meleg – a délutáni hőség utolsó emléke – ami bárkit arra csábított volna, hogy gondolatai mögé szökjön el a világ elől. Az író is ennek a csapdának esett áldozatul és már percek óta figyelte a fák falon táncoló árnyékát a fotelből; közben szavakat, mondatokat próbált fűzni egy cím köré, ami néhány órával korábban, még lent az utcán jutott eszébe.

A gondolat Le Havre óta motoszkát agyában – nem nevezte regénynek, vagy könyvnek, mert az elnevezést nem tartotta fontosnak, arról majd gondoskodjon az utókor – ő csak le akarta írni, ő csak üzenni akart a világnak, mert akkor is és azóta is szépnek és érdekesnek tartotta, ami körülötte történt.

Le Havre a legészakibb város a Szajna mentén, a folyó itt torkollik a Csatornába. Ők egy helyi erőműbe igyekeztek – tizenegy ember, akik jóformán mindannyian vadidegenek voltak a másik tíz számára. A kifelé vezető úton épp a német határt hagyták maguk mögött, és az apró buszban eluralkodó általános nyugalom, az este, meg a pályán rohanó fényszórók monoton ismétlődése megtették hatásukat: csak fél órája jártak Franciaországban, mire az utastérben csend lett. Csak elszórt horkolás hallatszott és ő egyedül maradt gondolataival a volán mögött. Kisvártatva azon kapta magát, hogy az autópálya kínálta tétlenségben terveket sző, és mire négyszáz kilométerrel nyugatabbra Párizs mellett nagynehezen ráleltek a Normandia felé vezető útra, ugyan maga is meglepődött döntésén, de tudta, hogy írnia kell.

VM / 2014.06.09. / Vác

a Normandia Híd – fotó forrásához klikk a képre