Cicero

     „A változatosság gyönyörködtet” dünnyögte magában fél kilenckor Cicero, mikor felesége unott arccal kezébe nyomta szokásos reggeli instant kávéját s ő az ablakhoz lépett, hogy onnan boldog kíváncsisággal szemlélje Róma népét, amint az lót, fut, tolong, koccan, öklöt ráz, időt néz, leugrik vagy fölszáll, kárbejelentő lapot tölt ki és még megannyi beidegződött és programszerű cselekedetével szórakoztatta a gondolkodót. Cicero és felesége a Déli mellett béreltek egy kis lakást, ahonnan Cicero villamossal – néhány szeszterciusz fejében és két átszállással – tudott eljutni a Szenátus Tiberis partján tornyosuló épületéhez azokon a napokon, amikor sok ideje volt… általában sok volt, hiszen Cicero gondolkodó volt. Amikor nem volt, maradt a metró, de ott, Pluto (antik műveltségűeknek Hádész) alvilágában nem érezte jól magát, ezért választotta mindig inkább a Margit körutat, amin lassabban ugyan, de minden nap új élményeket kínálva vánszorgott vele lefelé a négyes villamos, hogy a folyó túlpartján, Jászai Mari* terén végleg elengedje akkorra hűtlenné váló utasát. Itt előfordult, hogy MekDonaldusz kilenckor nyitó tavernájában egy második kávéra is akadt ideje, amit felesége elől rendszeresen eltitkolt, és csak e kávé után ugrott fel szomorú, mély sóhajjal a kettes villamosra, ami már a Szenátus előtt tette le őt.

Igen, szomorú és mély volt a sóhaj, mert Cicero gondolkodó volt és sokszor támadt az a benyomása, hogy e tevékenységet senki sem űzi azon a helyen, ahová igyekezett.

„…igaz, máshol sem mindig” gondolta, és ez a gondolat újra mosolyt csalt arcára, amint ellépett a kaput őrző pretoriánus fényesen csillogó mellvértje előtt…. épp a homlokáig ért.

VM / 2014.07.01. / Vác

*egyes elfogult vélemények szerint e névből ered a „Jézus Mária” felkiáltás