lakatlan vidék

Ébredéskor legelőször a túlparti fákat látta meg; előbb felkönyökölt, majd felült és kezével maga mögé támaszkodott. Tenyere alatt kerek kavicsokat érzett és fél percbe is beletelt, mire tudatában összekapcsolta a kavicsokat a különös csörgéssel, amit maga alól hallott; rájött, hogy fészkelődésével ő maga okozza a zajt. Valamiért a szemközti fákra figyelt, de lassan víz zúgására lett figyelmes és csak akkor kezdett tudomást venni az orra előtt hömpölygő folyóról – nem messze egy zátony kövei felett rohant át harsogva a víz.

„Hol vannak az emberek ?” kérdezte önmagát, mert körülnézett és kezdett neki ismerőssé válni a táj; az egyetlen különbség az előtte felderengő képhez képest az volt, hogy azon emberek is voltak. Azon a képen gyerekek játszottak a parton, valamivel hátrább pedig nők és férfiak ültek leterített pokrócaikon a fák alatt és a nevetgélés, meg a kiáltások az egész környéket betöltő kellemes zsongássá olvadtak össze a levegőben. De most csend volt; üres volt a part, egészen a folyó távoli kanyarulatáig a fák lombjain és a folyó vizén kívül semmi sem mozdult.

Távoli, mély, öblös ugatást hallott maga mögött. Hátranézett és a fák között felfelé vezető útról egy nagy szőrös fejből kíváncsi barna szempár meredt rá. Egész testével odafordult, mire az ugatás abbamaradt, az állat most kilógatta nagy vörös nyelvét és félrefordított fejjel figyelte őt. Ő előbb várt, majd lassan elindult a kíváncsi barna szemek felé, de azok nem várták meg, hogy odaérjen. A nagy, szőrös, foltos test megfordult és eltűnt az utat szegélyező alacsony bokrok mögött, csak egy felfelé kilógó, imbolygó lompos farok árulta el, hogy merre jár. Végigballagott a sövény mentén, majd az utca végén megint kicammogott középre és szomorú szemeit újra a férfira szegezte. Az még mindig a lejtő alján állt, de lassan elindult felfelé, mert úgy érezte, hogy az állat ezt szeretné.

VM / 2014.06.25. / Vác