egy légkulcs diszkrét ropogása

A déli hőségből még jócskán maradt az utcákon, de a magasabb házak egyre hosszabbra nyúló árnyékai már csaknem átértek a Külső Váci úton, és ez mindenki számára a munkaidő végének kézzel fogható ígéretét jelentette.

Az író a kis műhely munkafelvételén ült egy fotelben és reménykedett. Fél perce egy unott arcú szerelőruhás férfi elkérte az autó kulcsát, kisétált a parkolóba, beugrott a kormány mögé és elviharzott a kocsival arrafelé, amerre az író a műhely bejáratát sejtette; most a recepció ablakából leste, mikor jelenik már meg hű társának csőre a garázs felhajtóján. A nyitott átjáróból kellemes hűvös áradt rá; odaátról egy légkulcs fel-felpörgő hangja, nehéz vasak csapódása és a szerelők röhögése szűrődött át hozzá: valami, ami neki egykor szinte az otthont jelentette. Hasonló helyzetekben mindig ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy átsétáljon, kezébe vegyen pár szerszámot, megforgasson egy levegőbe emelt kereket, beszívja a fém, a gumi és az olaj szagát, vagy csak rátegye tenyerét egy emelő hűvös oldalára, de tudta, hogy így egy perc alatt ő válna a röhögések tárgyává, ezért inkább csak az ablakból várta, hogy azzal a másfél sötétkék tonnával végre beálljon valaki.

Akkor önszántából ment el, ahogy később szinte minden munkahelyéről: hajtotta valami, hogy olyat tegyen, találjon, érjen el, amire később igazán büszke lehet. „És most?” kérdezte mosolyogva önmagát, „most hol tartasz?” A válaszon először csak mosolya vált egyre szélesebbé, aztán kifejezetten erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen el őrült módjára nevetni ott egymagában a fotelben. Szeme sarkából végre feltűnt neki egy szúnyogoktól pettyezett ismerős lökhárító, amint lassan araszolt felfelé egy emelő rámpáján és végül fejéhez egész közel állapodott meg az ablaküveg másik oldalán. Felállt, tekintetével végigsimította társa homlokát, aztán hátat fordított neki és átballagott a helység utcára néző ablakához.

„Szóval, hol is tartasz ? Lehet, hogy elkúrtad ?” kérdezte újra, most az odakint rohanó autók felé.

„Lehet, mind elkúrjuk valahol…”

„És föladod ?”

„… soha”

Öt lazítás, egy puffanás: mögötte elkezdett ropogni egy légkulcs, ő pedig halkan számolta a földre hulló csavarokat.

VM / 2014.06.19. / Vác