március

Amikor először a parton jártak –  erre a „találkoztak” nem jó szó – egyikük sem ismerte meg a másikat, mert azóta eltelt több, mint tíz év. A nő figyelmét lefoglalta a kicsi gyerek, akit maga előtt tolt, a férfi pedig a közeli presszó hívogató ablakával kacérkodott, mert fázott ott lent, a folyó mellett, a márciusi szélben. De minden nap megfordultak arrafelé, és a harmadik napon mindketten rájöttek, hogy a másik „ő”, a negyedik napon köszöntek, az ötödiken beszélgettek, és egy hétig mindkettejük élete „úgy alakult”, hogy délelőttönként a folyó felé vezessen útjuk. A nő számára azonnal biztos volt, hogy a férfi nőtlen, mert a nők ezt látják a férfiakon, a férfi pedig sejtette, hogy a gyerek apja nem túl gyakori vendég errefelé. A nő említett egy férjet, aki „külföldön dolgozik”, de a férfi ezt nem feszegette, inkább magáról beszélt. Az író itt azon tűnődik, hogy vajon lehet-e ezt kapcsolatnak nevezni, de ez talán nem is fontos, mert úgyis csak egy hétig tartott; sehol sem voltak, csak a folyónál, sétáltak a délelőtti csendben, sohasem többet egy óránál, aztán egy nap a férfi nem jött, és másnap sem, és nemsokára a nő is másfelé vitte sétálni a babát.

Egyszer, hónapokkal később, a világ másik felén a férfi összeesett, mert kést szúrtak az oldalába; akkor egy percre eszébe jutott a nő és a hideg márciusi szél, aztán csak elterült a forró aszfalton és a körülötte sürgő-forgó embereket figyelte: arra gondolt, hogy talán nem is emberek, hanem angyalok…

VM / 2014.06.15. / Vác