hegynek fel

klikk a képre

A Naszály egy hegy, a Cserhát láncának legnyugatibb tagja és a városból, ahol élek, gyakorlatilag mindenhonnan látható. Amikor a kilencvenes években Magyarországon is megjelentek azok a kerékpárok, amikkel áttételeik miatt már jó meredek emelkedőkre is fel lehetett kaptatni, nem telt sok időbe, mire kialakult a hegyre járásnak egyfajta új kultúrája. Akik az egyszerű sétánál megerőltetőbb testmozgásra vágytak, újonnan vásárolt bringáikat a Naszály szerpentinjein próbálhatták ki. A hely közel van a városhoz, az út aszfaltozott, könnyen járható, így tavasztól őszig ide bárki egyszerűen betervezhet magának egy rövid de fárasztó másfél órás délutáni kalandot. Én sem vagyok kivétel ezalól, annak idején nekem is lett olyan hegyi kerékpárom, és már közel tizenöt éve többé-kevésbé rendszeresen feltekerek a hegyre. Ráadásul – mivel a szerpentinen minden tavasszal versenyt rendeznek és annak rajt- és célvonala természetesen egész évben ott van az aszfalton – mindenki mérheti magának saját idejét, amit később a weben össze tud hasonlítani a verseny nagymenőinek eredményeivel. Az emelkedő nagyon fárasztó – az én amatőr szintemnek mindenképpen az – de a monoton tekerés és lihegés közben az embernek sokminden eszébe jut, ezért tulajdonképpen még szellemi élményeket is kínál. Engem mindig a középső szakasz reménytelensége gondolkoztat el. Azért reménytelen, mert ezen a részen talán a legmeredekebb az út, a túrázó már jól elfáradt a korábbi emelkedőkön és tudja, hogy még körülbelül ugyanannyi van előtte, mint amennyi mögötte, és még azt is érzi, hogy lábaiból ugyanolyan kétségbeejtő gyorsasággal fogy az erő, mint tüdejéből a levegő. Ekkor az ember legszívesebben eldőlne, rá az aszfaltra, még a kormányt sem engedné el, csak heverne az úton és várná, hogy a fák közül megjelenjen valamilyen kóbor állat és elkezdje az arcát nyalogatni. De mégsem ezt teszi, hanem idegállapotában is visszavált egy fokozatot, a célvonal teljesen elveszíti korábbi jelentőségét, mert nagy célból lehetséges következménnyé degradálódik és a kerékpáros már csak a következő pedálfordulatra koncentrál. Minden egyes fordulat után nyom még egyet, és ezt addig folytatja, amíg nem tűnik gyanúsan könnyűnek a pedál, mert ha igen, az azt jelenti, hogy felért, akkor pedig már tényleg eldőlhet.

Odafent nem túl kellemes a klíma. Árnyék nincs, tavasszal és ősszel szörnyen hideg, nyáron pedig szörnyen meleg tud lenni. Én időnként úgy érzem, hogy egyszer onnan visz majd el az ördög. Rámklikkel és letölt magának.

 

VM / 2014.06.13. / Vác