Cicero

     „A változatosság gyönyörködtet” dünnyögte magában fél kilenckor Cicero, mikor felesége unott arccal kezébe nyomta szokásos reggeli instant kávéját s ő az ablakhoz lépett, hogy onnan boldog kíváncsisággal szemlélje Róma népét, amint az lót, fut, tolong, koccan, öklöt ráz, időt néz, leugrik vagy fölszáll, kárbejelentő lapot tölt ki és még megannyi beidegződött és programszerű cselekedetével szórakoztatta a gondolkodót. Cicero és felesége a Déli mellett béreltek egy kis lakást, ahonnan Cicero villamossal – néhány szeszterciusz fejében és két átszállással – tudott eljutni a Szenátus Tiberis partján tornyosuló épületéhez azokon a napokon, amikor sok ideje volt… általában sok volt, hiszen Cicero gondolkodó volt. Amikor nem volt, maradt a metró, de ott, Pluto (antik műveltségűeknek Hádész) alvilágában nem érezte jól magát, ezért választotta mindig inkább a Margit körutat, amin lassabban ugyan, de minden nap új élményeket kínálva vánszorgott vele lefelé a négyes villamos, hogy a folyó túlpartján, Jászai Mari* terén végleg elengedje akkorra hűtlenné váló utasát. Itt előfordult, hogy MekDonaldusz kilenckor nyitó tavernájában egy második kávéra is akadt ideje, amit felesége elől rendszeresen eltitkolt, és csak e kávé után ugrott fel szomorú, mély sóhajjal a kettes villamosra, ami már a Szenátus előtt tette le őt.

Igen, szomorú és mély volt a sóhaj, mert Cicero gondolkodó volt és sokszor támadt az a benyomása, hogy e tevékenységet senki sem űzi azon a helyen, ahová igyekezett.

„…igaz, máshol sem mindig” gondolta, és ez a gondolat újra mosolyt csalt arcára, amint ellépett a kaput őrző pretoriánus fényesen csillogó mellvértje előtt…. épp a homlokáig ért.

VM / 2014.07.01. / Vác

*egyes elfogult vélemények szerint e névből ered a „Jézus Mária” felkiáltás

 

 

 

a zebrán átkelő fiatal nő

Fehérvári út, klikk a képre

    Az itt látható kép elkészülte óta négy év telt el, és a jelenetet nézve nem csak arról nem tudunk semmit, hogy akkor hogyan és milyen körülmények között került a zebrán átkelő fiatal nő épp a fotós elé, de az is örökre fehér folt marad az utókor számára, hogy azóta mi történhetett vele… pedig érdekes volna tudni …. azt hiszem ….

    De Borzár ennek pont az ellenkezőjét állítja: szerinte a zebrán átkelő fiatal nő személye épp azért érdekes, mert semmit sem tudunk, azaz bármit elképzelhetünk róla. Borzár azt mondja, rém unalmassá válna a fotó, ha kiderülne, hogy központi alakja csak parizert vásárolt a sarki boltban, majd rögtön ezután elvált, visszaköltözött vidékre és ott újra felfedezte gyerekkori szerelme rejtett értékeit, akivel végül egybekeltek és most boldogan nevelik távolról sem közös gyermekeiket. Ez ugye bárkivel megtörténhet, tehát nem érdekes. Vagyis fogadjunk szót Borzárnak és ne akarjuk mindenáron meghatározni az elkapott pillanat vétlen főszereplőjének sorsát. Mert a fotó varázsereje épp az elvarratlan szálakban rejlik, pont abban, amit nem tudunk.

    Az írónak is van erről egy nézőpontja, amivel nem mond ellent Borzár véleményének, csak másra figyel. Szerinte a zebrán átkelő fiatal nő alakja itt allegorikus jelentőséget kap: egy személyben testesíti meg a várost, az ezernyi övéhez hasonló, de egymásról mit sem sejtő életet, melyek a kép minden egyes pontján jelen vannak: a bal oldali épület ablakai mögött, a ház alatti építkezésen, a Fehérvári úti vásárcsarnok pultjainál, a szemközti villamosmegállóban, vagy az elrohanó autók szélvédői mögött… és a millónyi többi életet is, amik végül mind – az Osztyapenkótól a Megyeri csárdáig – egyetlen történetté olvadnak össze. A városévá, aminek kövét a zebrán gyanútlanul átkelő fiatal nő is éppen ott kotpatja a fotón.

VM / 2014.06.29. / Vác

az író magánya

klikk a képre

Június vége felé mindig végtelennek tűnt a nyár. És 2014 júniusa különösen ilyen volt, mert május közepén az a megtiszteltetés érte, hogy megszűnt a munkahelye, így e kegyetlen sors arra kárhoztatta őt, hogy hajnalonként írjon és napközben a várost járva új témákat agyaljon ki magának, amikről a következő nap reggelén újra írhatott. Különös állapot volt ez, néhány ujjnyival túl a valóság határán, ilyenkor egy-két órára olyan világba lépett átt, amiben sokminden megtörténhetett, ahol az eseményeknek nem a realitás szabott határt, hanem az olvasó emésztőképessége, vagy amit ő annak vélt.

A lakás nyugatra néző ablakai elé ült. Az üvegen túli képnek különös mélységet adott a város házai köré éles kontúrokat rajzoló vízszintes reggeli napfény, ami ezekben az órákban a lakáson is keresztülsütött, kellemes meleggel kényeztetve a fotel támlája mögül kilógó vállait. Írt, gondolkodott, írt. Időnként felállt, kibámult az ablakon, maga elé dünnyögve kóstolgatta az egymás mellé rakott szavak ízét – néha olyan közel az ablakhoz, hogy lehellete párás foltot hagyott az üvegen, novellái tűnékeny lenyomatát. Visszaült, hogy szabadjára eresztett ujjai újra elrophassák szokásos egyperces táncukat a billentyűk felett és minden kezdődött előlről. Lassan nyolc óra lett és olyankor hirtelen úgy érezte, hogy „most jó”, csak rontana a helyzeten, ha tovább nevelgetné „legfrissebb gyermekét”. Néhány utolsó klikk után cipőt vett, esetleg slusszkulcsot és új vadászatra indult.

A pillanat foglalkoztatta, történeteibe mindig megpróbálta beleszőni azokat a sokszor csak másodpercekig tartó elillanó jeleneteket, melyek mindenki életében ott sorakoznak – végeláthatatlanul – és amikről mindig úgy érezte, hogy az emberek gondolataiban elnyomja őket egy hamis előrelátásba rejtett folyamatos és beteges aggódás a jövő miatt.

Pedig ő jól tudta, mennyit ér a pillanat: a nő mosolya, az aszfalt repedése, a fák falakon táncoló árnyéka, a nagytemplom hámló vakolata, vagy az üres, hajnali Váci út, amikor a házak hullámzó kirakatüvegein fel-felvillanva egészen Újpestig kíséri őt saját fényszóróinak tükörképe.

VM / 2014.06.27. / Vác

 

lakatlan vidék

Ébredéskor legelőször a túlparti fákat látta meg; előbb felkönyökölt, majd felült és kezével maga mögé támaszkodott. Tenyere alatt kerek kavicsokat érzett és fél percbe is beletelt, mire tudatában összekapcsolta a kavicsokat a különös csörgéssel, amit maga alól hallott; rájött, hogy fészkelődésével ő maga okozza a zajt. Valamiért a szemközti fákra figyelt, de lassan víz zúgására lett figyelmes és csak akkor kezdett tudomást venni az orra előtt hömpölygő folyóról – nem messze egy zátony kövei felett rohant át harsogva a víz.

„Hol vannak az emberek ?” kérdezte önmagát, mert körülnézett és kezdett neki ismerőssé válni a táj; az egyetlen különbség az előtte felderengő képhez képest az volt, hogy azon emberek is voltak. Azon a képen gyerekek játszottak a parton, valamivel hátrább pedig nők és férfiak ültek leterített pokrócaikon a fák alatt és a nevetgélés, meg a kiáltások az egész környéket betöltő kellemes zsongássá olvadtak össze a levegőben. De most csend volt; üres volt a part, egészen a folyó távoli kanyarulatáig a fák lombjain és a folyó vizén kívül semmi sem mozdult.

Távoli, mély, öblös ugatást hallott maga mögött. Hátranézett és a fák között felfelé vezető útról egy nagy szőrös fejből kíváncsi barna szempár meredt rá. Egész testével odafordult, mire az ugatás abbamaradt, az állat most kilógatta nagy vörös nyelvét és félrefordított fejjel figyelte őt. Ő előbb várt, majd lassan elindult a kíváncsi barna szemek felé, de azok nem várták meg, hogy odaérjen. A nagy, szőrös, foltos test megfordult és eltűnt az utat szegélyező alacsony bokrok mögött, csak egy felfelé kilógó, imbolygó lompos farok árulta el, hogy merre jár. Végigballagott a sövény mentén, majd az utca végén megint kicammogott középre és szomorú szemeit újra a férfira szegezte. Az még mindig a lejtő alján állt, de lassan elindult felfelé, mert úgy érezte, hogy az állat ezt szeretné.

VM / 2014.06.25. / Vác

amit tudok...

Írta az író negyven éves korában és ugyan azóta már eltelt három év, az íróban az érzés közben csak fokozódott; így e rövid írás mit sem vesztett mondanivalójából, függetlenül attól, hogy kiagyalóját – vagy olvasóját – Észak-Lengyelországban, vagy Dél-Norvégiában, vagy a Hungáriába torkolló zuglói mellékutcákban eszi-e épp fene.

Tehát, negyven évesen tudok:

rövidparkolni, e-mail-t küldeni, elhitetni a főnökömmel, hogy dolgozom, amikor valójában nem, megcsinálom a bojlert, ki tudom hívni a villanyszerelőt, értek néhány szót angolul s ezeket kimondani is tudom komoly, meggyőző, ugyanakkor magától értetődő módon, mintha naponta társalognék a királynővel. Meg tudok sütni egy rántottát és nem felejtem ki belőle a sót, ki tudom cserélni a légszűrőt, ismerek olyan embert, aki ki tudná festeni a lakásomat (már ha épp lenne lakásom), tudom hogy mi van a folyó másik oldalán s ebben olyannyira biztos vagyok, hogy már több éve nem jártam ott, ezért biztos vagyok benne, hogy azóta minden más lett, és ha átmennék, nagyon hiányoznának azok a régi dolgok.

Negyven évesen tudok még autót vezetni és ezt a hatóság által kiállított és birtokomban lévő okmánnyal igazolni is tudom, eltalálok a Nagyvárad térre és ezzel vidéki áruházak parkolóiban akár még villoghatok is, tudom, hogy merre megy a hetes busz és hogy mi az a Körönd, tudom mit kell hazudni egy állásinterjún, tudom milyen benzint kell venni – ez az oktánszám, amiről nem tudom, hogy mi, pedig kéne… – és tudom, hogy hány légkör kell a kerékbe (a hátsóba állítólag több). Meg tudok nyitni egy fájlt, és tudom, hogy milyen az optikai egér, de lassan elfelejtem milyen a másik, ezért már azt sem fogom tudni, hogy ez milyen, még ha optikai is, hiszen végül is csak egér… Rendet tudok tenni a földszinti tárolóban, tudok olyan arcot vágni, mintha szívemen hordanám a világbékét, bár távol álljon tőlem, hogy szépségkirálynők dolgába üssem az orrom, meg tudok lazítani egy csavart, tudok jobb kézzel kalapálni – talán ballal is, de ezt még sohasem próbáltam – az előbbi csavart vissza is tudom húzni és el tudom hitetni róla, hogy eredetileg volt vagy nem volt alatta alátét és mindkét lehetőségre tudok szolgálni fizikai magyarázattal…. És tudok még egy csomó dolgot, de sajnos e tudás minden apró kis elemének van egy egyetemesen érvényes közös tulajdonsága:

....az, hogy lófaszt* sem ér.

*rokonértelmű kifejezések: “fél krajcárt”, “kutyaugatást”, “levélsusogást” … “tőzsdei lufit”…-sem ér

Vajda Miklós / 2014.06.23. / Vác

 

Cabral



kép forrásához klikk a képre

Pedro Álvares Cabral portugál kisnemes volt; 1500 március 9.-én tizenhárom hajóval és ezerötszáz emberrel hagyta el Lisszabon kikötőjét azzal a portugál udvartól kapott feladattal, hogy az előző esztendőben sikeresen hazatért Vasco da Gama nyomán, Afrika megkerülésével, kelet felé érje el Indiát, ott létesítsen kereskedő telepeket és a lehető legtöbb fűszerrel térjen vissza Európába. Az út tizenöt hónapig tartott, a tizenhárom hajóból hét tért vissza és – bár nekem erre csak a feljegyzett „fogyásokból” sikerült következtetnem – durván az ezerötszáz ember fele is odaveszhetett. A brazil partok felfedezése természetesen nem volt a tervben, az a legtöbb forrás szerint a véletlen műve volt.

Volta do mar: így hívják portugálul azt a jelenséget, hogy az Atlanti óceán vize az afrikai partok mentén észak felé áramlik. Ez az oka annak, hogy a délnek tartó hajóknak előbb mélyen nyugat felé, a nyílt óceán irányába kell haladniuk, hogy ezt az áramlást kikerüljék. Így kerülhettek Cabral hajói olyan közel Dél-Amerikához, hogy a tengerészek a part közelségére utaló tengeri hínárt láthattak a vízben, és kíváncsiságukban még nyugatabbra hajózva ki is kötöttek az új kontinensen. Ekkorra egy hajó és a rajta lévő százötven ember már elveszett; a szövegek nem említenek ennek kapcsán vihart, vagy bármi más problémát, a hajót és legénységét egyszerűen nem látták többé.

Dél-Amerikából egy hajót visszaküldtek Európába a felfedezett föld hírével, a fő flotta pedig tíz nappal később hagyta el az amerikai partokat. Keletnek tartottak és az Atlanti óceánon, úton a Jóreménység fok felé viharba keveredtek, amiben négy hajó és velük négyszáz ember süllyedt el, köztük Bartolomeu Dias, aki néhány évvel korábban először érte el Afrika déli csúcsát. Az épen maradt hajók közül egy annyira eltávolodott a többitől, hogy velük – addigra már csak hét csonttá és bőrré soványodott emberrel – egy év múlva, a visszafelé vezető úton találkozott a flotta maradéka (akkorra két visszatérő hajó), a Zöld-foki-szigetek közelében, Beseguiche kikötőjében. A tovább haladó hajók tíz napra megálltak Sofala közelében, Kelet-Afrikában, hogy ott kijavítsák a vihar ejtette sebeket, majd továbbhajóztak és elérték Indiát. Calicutban sikerült jó kapcsolatot teremteniük a helyiekkel és kereskedőtelepet létesíteniük, ám az addigi hegemóniájukat féltő arab kereskedők nevében decemberben mégis egy háromszázfős, arabokból és hindukból álló csapat támadt raktárukra: ekkor ötven portugált öltek meg. Cabral egy napot várt arra, hogy a helyi hatóságoktól valamilyen magyarázatot kapjon a történtekre, de magyarázat nem érkezett, így a portugálok válaszul elfoglaltak és felgyújtottak tíz kikötőben horgonyzó arab hajót és egy napig ágyúzták Calicut városát. A küldetés értelmében a flotta létesített egy második telepet is, majd megrakta maradék hajóit fűszerekkel és 1501 január 16.-án visszaindult Európába. Egy hajójuk zátonyra futott Kelet-Afrika partjain, ezt Cabral parancsára felgyújtották. Cabral a leggyorsabbnak vélt hajót előre küldte, hogy otthon beharangozzák érkezésüket, de őket később viszontláthatta Beseguiche kikötőjében (ma Dakar), csakúgy, mint a fent említett egy évvel korábban elvesztett hajót. Ez utóbbi legénységéből addigra mindössze hét ember élt, ezek pedig olyan rossz egészségben voltak, hogy egyikük meghalt örömében, amikor egy év után meglátta honfitársait.

Cabral végül 1501 július 21.-én érkezett meg Portugáliába. Útja óriási nyereséget hozott a portugál koronának. Egyébként ezt a felfedezőutat úgy is számon tartják, mint az első a történelemben, ami négy kontinenst érintett. De nyolc hónap múlva a következő expedíciót – annak szervezése közben –  elvették tőle és ennek nyomán olyan rossz viszony alakult ki közte és az udvar között, hogy Cabral nevének kiejtése a király előtt száműzetést vont maga után.

Cabral mindennek ellenére, egy jó házasság révén jómódban élt tovább és valószínűleg 1520-ban halt meg, természetes halállal, hatvankét vagy hatvanhárom éves korában. Nevét az utókor századokra elfelejtette és csak akkor vették újra elő, amikor a XIX. században függetlenné váló Brazília érdeklődni kezdett saját múltja iránt.

VM / 2014.06.21. / Vác

egy légkulcs diszkrét ropogása

A déli hőségből még jócskán maradt az utcákon, de a magasabb házak egyre hosszabbra nyúló árnyékai már csaknem átértek a Külső Váci úton, és ez mindenki számára a munkaidő végének kézzel fogható ígéretét jelentette.

Az író a kis műhely munkafelvételén ült egy fotelben és reménykedett. Fél perce egy unott arcú szerelőruhás férfi elkérte az autó kulcsát, kisétált a parkolóba, beugrott a kormány mögé és elviharzott a kocsival arrafelé, amerre az író a műhely bejáratát sejtette; most a recepció ablakából leste, mikor jelenik már meg hű társának csőre a garázs felhajtóján. A nyitott átjáróból kellemes hűvös áradt rá; odaátról egy légkulcs fel-felpörgő hangja, nehéz vasak csapódása és a szerelők röhögése szűrődött át hozzá: valami, ami neki egykor szinte az otthont jelentette. Hasonló helyzetekben mindig ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy átsétáljon, kezébe vegyen pár szerszámot, megforgasson egy levegőbe emelt kereket, beszívja a fém, a gumi és az olaj szagát, vagy csak rátegye tenyerét egy emelő hűvös oldalára, de tudta, hogy így egy perc alatt ő válna a röhögések tárgyává, ezért inkább csak az ablakból várta, hogy azzal a másfél sötétkék tonnával végre beálljon valaki.

Akkor önszántából ment el, ahogy később szinte minden munkahelyéről: hajtotta valami, hogy olyat tegyen, találjon, érjen el, amire később igazán büszke lehet. „És most?” kérdezte mosolyogva önmagát, „most hol tartasz?” A válaszon először csak mosolya vált egyre szélesebbé, aztán kifejezetten erőlködnie kellett, hogy ne kezdjen el őrült módjára nevetni ott egymagában a fotelben. Szeme sarkából végre feltűnt neki egy szúnyogoktól pettyezett ismerős lökhárító, amint lassan araszolt felfelé egy emelő rámpáján és végül fejéhez egész közel állapodott meg az ablaküveg másik oldalán. Felállt, tekintetével végigsimította társa homlokát, aztán hátat fordított neki és átballagott a helység utcára néző ablakához.

„Szóval, hol is tartasz ? Lehet, hogy elkúrtad ?” kérdezte újra, most az odakint rohanó autók felé.

„Lehet, mind elkúrjuk valahol…”

„És föladod ?”

„… soha”

Öt lazítás, egy puffanás: mögötte elkezdett ropogni egy légkulcs, ő pedig halkan számolta a földre hulló csavarokat.

VM / 2014.06.19. / Vác

tizenkettő

Volt egy félreesőbb hely, aminek a Pagony összes lakója varázserőt tulajdonított: „Jézus és a tizenkét apostol” – így hívták. Ez egy ösvény volt, aminek két partján összesen tizenkét fa állt és a legvégén – „az asztalfőn” – feketéllett Jézus, egy villámcsapástól kiégett csupasz törzs, ami első látásra kissé ijesztőnek hatott zöld lombú szomszédai között. A hely varázserejét a Pagony lakói úgy fogalmazták meg, hogy annak, aki elindul az „apostolok” között, és az ösvényen egészen „Jézusig” sétál, valamiben jobbra fordul a sorsa. Ilyenkor Micimackó hazaérve mindig több mézescsuprot számolt meg az almáriumban, Tigris határozottan úgy érezte, hogy még magasabbra tud ugrani, Füles kevesebbet szomorkodott és Bagolynak mégtöbb érdekes történet jutott eszébe egyébként is szerteágazó családfájáról. Nyuszi a répaföldön, Malacka kis háztartásában fedezett fel addig sosem látott csodás változást, Kanga pedig Zsebibaba fejlődésével volt különösen megelégedve, így Zsebibabát ilyenkor valóban még többet engedték, hogy Tigrissel elmenjen játszani.

Róbert Gida otthon többször hallotta szüleitől, hogy az emberek is járnak ilyen helyekre, de az emberek azokat a helyeket sokszor hosszú évtizedekig építik, és a kettő között még az volt egy nagy különbség, hogy Kanga, Füles és a többiek gondolataiban sosem vált kötelezővé, hogy az ösvényen járjanak.

Róbert Gida pedig nem tudta…. mert időnként szégyellte ugyan… de ő úgy látta, hogy ezek csak fák…

VM / 2014.06.17. / Vác

 

március

Amikor először a parton jártak –  erre a „találkoztak” nem jó szó – egyikük sem ismerte meg a másikat, mert azóta eltelt több, mint tíz év. A nő figyelmét lefoglalta a kicsi gyerek, akit maga előtt tolt, a férfi pedig a közeli presszó hívogató ablakával kacérkodott, mert fázott ott lent, a folyó mellett, a márciusi szélben. De minden nap megfordultak arrafelé, és a harmadik napon mindketten rájöttek, hogy a másik „ő”, a negyedik napon köszöntek, az ötödiken beszélgettek, és egy hétig mindkettejük élete „úgy alakult”, hogy délelőttönként a folyó felé vezessen útjuk. A nő számára azonnal biztos volt, hogy a férfi nőtlen, mert a nők ezt látják a férfiakon, a férfi pedig sejtette, hogy a gyerek apja nem túl gyakori vendég errefelé. A nő említett egy férjet, aki „külföldön dolgozik”, de a férfi ezt nem feszegette, inkább magáról beszélt. Az író itt azon tűnődik, hogy vajon lehet-e ezt kapcsolatnak nevezni, de ez talán nem is fontos, mert úgyis csak egy hétig tartott; sehol sem voltak, csak a folyónál, sétáltak a délelőtti csendben, sohasem többet egy óránál, aztán egy nap a férfi nem jött, és másnap sem, és nemsokára a nő is másfelé vitte sétálni a babát.

Egyszer, hónapokkal később, a világ másik felén a férfi összeesett, mert kést szúrtak az oldalába; akkor egy percre eszébe jutott a nő és a hideg márciusi szél, aztán csak elterült a forró aszfalton és a körülötte sürgő-forgó embereket figyelte: arra gondolt, hogy talán nem is emberek, hanem angyalok…

VM / 2014.06.15. / Vác

hegynek fel

klikk a képre

A Naszály egy hegy, a Cserhát láncának legnyugatibb tagja és a városból, ahol élek, gyakorlatilag mindenhonnan látható. Amikor a kilencvenes években Magyarországon is megjelentek azok a kerékpárok, amikkel áttételeik miatt már jó meredek emelkedőkre is fel lehetett kaptatni, nem telt sok időbe, mire kialakult a hegyre járásnak egyfajta új kultúrája. Akik az egyszerű sétánál megerőltetőbb testmozgásra vágytak, újonnan vásárolt bringáikat a Naszály szerpentinjein próbálhatták ki. A hely közel van a városhoz, az út aszfaltozott, könnyen járható, így tavasztól őszig ide bárki egyszerűen betervezhet magának egy rövid de fárasztó másfél órás délutáni kalandot. Én sem vagyok kivétel ezalól, annak idején nekem is lett olyan hegyi kerékpárom, és már közel tizenöt éve többé-kevésbé rendszeresen feltekerek a hegyre. Ráadásul – mivel a szerpentinen minden tavasszal versenyt rendeznek és annak rajt- és célvonala természetesen egész évben ott van az aszfalton – mindenki mérheti magának saját idejét, amit később a weben össze tud hasonlítani a verseny nagymenőinek eredményeivel. Az emelkedő nagyon fárasztó – az én amatőr szintemnek mindenképpen az – de a monoton tekerés és lihegés közben az embernek sokminden eszébe jut, ezért tulajdonképpen még szellemi élményeket is kínál. Engem mindig a középső szakasz reménytelensége gondolkoztat el. Azért reménytelen, mert ezen a részen talán a legmeredekebb az út, a túrázó már jól elfáradt a korábbi emelkedőkön és tudja, hogy még körülbelül ugyanannyi van előtte, mint amennyi mögötte, és még azt is érzi, hogy lábaiból ugyanolyan kétségbeejtő gyorsasággal fogy az erő, mint tüdejéből a levegő. Ekkor az ember legszívesebben eldőlne, rá az aszfaltra, még a kormányt sem engedné el, csak heverne az úton és várná, hogy a fák közül megjelenjen valamilyen kóbor állat és elkezdje az arcát nyalogatni. De mégsem ezt teszi, hanem idegállapotában is visszavált egy fokozatot, a célvonal teljesen elveszíti korábbi jelentőségét, mert nagy célból lehetséges következménnyé degradálódik és a kerékpáros már csak a következő pedálfordulatra koncentrál. Minden egyes fordulat után nyom még egyet, és ezt addig folytatja, amíg nem tűnik gyanúsan könnyűnek a pedál, mert ha igen, az azt jelenti, hogy felért, akkor pedig már tényleg eldőlhet.

Odafent nem túl kellemes a klíma. Árnyék nincs, tavasszal és ősszel szörnyen hideg, nyáron pedig szörnyen meleg tud lenni. Én időnként úgy érzem, hogy egyszer onnan visz majd el az ördög. Rámklikkel és letölt magának.

 

VM / 2014.06.13. / Vác

 

plage

kép forrásához klikk a képre

„Az óceán” – kollégái így beszéltek a La Manche csatornáról, és a Szajna torkolat ködön keresztül felsejlő déli partjáról azt állították, hogy az már Anglia, pedig épp ugyanúgy a kontinens része volt, mint a városi plage, ahol álltak. A „plage” elnevezés a magyar fülnek csalóka lehet, mert Franciaországban az csak lapos, elméletileg fürdőzésre alkalmas tengerpartot jelent, de homokot már jóval ritkábban. Ezeket a partokat sokszor kaviccsal szórják fel, de az amit Le Havre-ban találtak, nagy kövekből állt, amiket a víz már szép kerekre nyaldosott és nagyságuk az ökölnyitől az emberfej nagyságúig terjedt; így egész könnyen kitörhette volna a lábát az, aki mezítláb megcsúszott rajtuk. De ők ezzel nemigen törődtek, a kaland szagától megrészegülve ugráltak bele – hol szemből, hol háttal – az „óceán” város felé rohanó hullámaiba.

Június vége volt, az első kint töltött vasárnap; három hónap munka, csavargás főzőcskézés és ... állt előttük, de most ezzel még senki sem foglalkozott. Ő sem. Inkább leült az egyik nagyobb kőre és Berkovicson* mosolygott, mert az éppen előtte futott át a víz felé és erről eszébe jutott a fotó, amit az Etap szálló recepciósa két órával korábban mutatott neki.

A fotón Berkovics* ugyanebben a ruházatban – gyakorlatilag egy szál lenge rövidnadrágban – szerepelt. A fotósnak azt a kritikus pillanatot sikerült megörökítenie, amikor Berkovics*, miután hiányos öltözékében felmászott az épület villámhárítójára és onnan egy ugrással megcélozta második emeleti szobájuk nyitott ablakát, épp kifelé kalimpáló lábakkal próbál hasmánt a szobába zuhanni.

Ő megnyugtatta a feldúlt recepcióst, hogy kollégája csak a folyosón őgyelgett és későn vette észre a csapódó ajtót, így a huzat kizárta őt a szobából, és azért volt kénytelen meztelenül átsétálni a recepción, mert nem emlékezett a kétnaponta változó ajtónyitó kódra.

 

VM / 2014.06.11. / Vác

*Minden igazi Berkovicsot tisztelettel tájékoztatok, hogy a fenti történetben nem róla van szó és egyben arra kérek, hogy ne másszon fel semmilyen villámhárítón.

Pont de Normandie

Végre, a hosszú májusi huzavona után újra nyár lett. Az ablak melletti fotelben még maradt estére negyed órányi meleg – a délutáni hőség utolsó emléke – ami bárkit arra csábított volna, hogy gondolatai mögé szökjön el a világ elől. Az író is ennek a csapdának esett áldozatul és már percek óta figyelte a fák falon táncoló árnyékát a fotelből; közben szavakat, mondatokat próbált fűzni egy cím köré, ami néhány órával korábban, még lent az utcán jutott eszébe.

A gondolat Le Havre óta motoszkát agyában – nem nevezte regénynek, vagy könyvnek, mert az elnevezést nem tartotta fontosnak, arról majd gondoskodjon az utókor – ő csak le akarta írni, ő csak üzenni akart a világnak, mert akkor is és azóta is szépnek és érdekesnek tartotta, ami körülötte történt.

Le Havre a legészakibb város a Szajna mentén, a folyó itt torkollik a Csatornába. Ők egy helyi erőműbe igyekeztek – tizenegy ember, akik jóformán mindannyian vadidegenek voltak a másik tíz számára. A kifelé vezető úton épp a német határt hagyták maguk mögött, és az apró buszban eluralkodó általános nyugalom, az este, meg a pályán rohanó fényszórók monoton ismétlődése megtették hatásukat: csak fél órája jártak Franciaországban, mire az utastérben csend lett. Csak elszórt horkolás hallatszott és ő egyedül maradt gondolataival a volán mögött. Kisvártatva azon kapta magát, hogy az autópálya kínálta tétlenségben terveket sző, és mire négyszáz kilométerrel nyugatabbra Párizs mellett nagynehezen ráleltek a Normandia felé vezető útra, ugyan maga is meglepődött döntésén, de tudta, hogy írnia kell.

VM / 2014.06.09. / Vác

a Normandia Híd – fotó forrásához klikk a képre

ismerősök

Van egy fa a környei országúton ami azzal a különleges tulajdonsággal bír, hogy képes meghallgatni az ember problémáit. Az utazónak csak annyit kell tennie, hogy lekanyarodik arra a rövid dűlőútra, ami a fa mellett véget is ér, kiszáll, a fa felé fordul és elmondja neki gondját, baját. Ezt megteheti némán, mozdulatlan ajkakkal is, így az időnként elsuhanó autók utasai sem fognak furcsákat gondolni róla. A válasz a levelek megértő susogása lesz, akkor az utazó megnyugszik - vagy legalábbis alkalmasnak érzi magát arra, hogy a következő nap reggelén is az élőkkel keljen – visszaül, indít és szépen továbbporoszkál a város felé. Talán már három éve is van annak, hogy utoljára találkoztunk, idén biztosan meglátogatom...

....remélem ott találom még.

VM / 2014.06.07. / Vác

üzenet... - kép szöveg nélkül

távol Argentínától

Az emeleti lakóról nem tudjuk, hogy kicsoda, még azt sem, hogy férfi, vagy nő. Valahogy mindig sikerül eltűnnie a kíváncsi szemek elől és csak azt látjuk, hogy a függöny el van húzva, vagy az erkély ajtaja ki van nyitva, vagy épp ezeknek az ellenkezője, hogy van-e éppen kitéve virág, vagy nincs, esténként dereng-e fény a szoba mélyén, vagy csak az utcai lámpák sárgállanak az ablaküveg tükrében…. Kis háromszögletű erkély ez, amit az építész egykor a ház levágott sarkából álmodott rá a tervrajzra; gyakorlatilag semmire sem jó, még arra sem, hogy Evita Peron csókot hintsen róla a válságban megfáradt argentín népnek. Igaz, a ház sem Argentínában van, hanem ott, ahol a Szilassy, Galcsek és Karcsú Arzén utcák egymásba futnak, a malom tőszomszédságában, ahol sötétedés után idősebb hölgyek már nem szívesen járnak, mert a malom már rég nem működik és ki tudja miféle alakok lakják azóta. Persze a kitudjamifélék nappal nincsenek ott, sötétedés után pedig az idősebb hölgyekről mondható el ugyanez, így lehet, hogy az előbbiek csak az utóbbiak rém- vagy egyéb álmaiban léteznek, és a malomban csak a macskák éjszakai vadászata okozza azokat a szörnyű és rémisztő zajokat.

Az emeleti erkély ajtaját most résnyire nyitották, mögötte apró parázsló pont mozog föl és le, és minden föl előtt, és le után sűrű, gondterhelt füst száll ki az egy szomorú, vastagkeretes szemüveg alól.

VM / 2014.06.05. / Vác