pillanat

Hajnalban, amikor a nap már majdnem felért a horizontra, van egy pillanat, amikor a város templomtornyai már fényben fürödnek, de maga a város még sötétben van – ez legfeljebb két percig tart és ekkor a szemlélőnek olyan érzése támad, hogy a tornyokat alulról világítják, pedig nem így van. Azután az egész nyugati égboltot elönti a fény.

Volt egyszer egy munkahely, ahol egy tavasszal olyan személyi változások következtek be, hogy az egyik üzletág alkalmazottai közül kettő – akik szemben a többi dolgozóval nem léptek ki a cégtől – egyedül maradt az épület leghátsó irodájában. Ők idejük bizonyos részét az iroda ablakában, a szomszéd épület udvarán csavargó macskák szemlélésével tudták tölteni. Egyikük sem panaszkodott erre az állapotra, ami egyébként mindössze két hónapig tartott. A kettő közül az egyik ma is örül annak, hogy ez az állapot „legalább volt”.

Ha mondjuk Tatabányán, vagy Székesfehérváron dolgozol és csak hétvégékre, azaz csütörtök, vagy péntek délutánonként utazol haza, akkor a hétvége első és legkellemesebb nyugodt pillanatai az autópályán érnek. Csak repülsz a belső sávban, a tükörből még látod az alkonyat fényeit, előtted pedig először csak a hátsó helyzetjelzők piros erdeje vágtat veled együtt Budaörs felé, majd negyed óra múlva egy jobb kanyar után feltűnik a közös szakasz héliumfénybe merülő beton-ikertestje. Én ezt a helyet úgy szoktam nevezni: Budaörs űrkikötő.

Amikor leesik a hó, először minden szörnyen csendes lesz a városban, mert a hó minden hangot tompít. A kerekek fehér párnán járnak és a járókelők beszélgetése is máshogy visszhangzik mindenről – olyankor nagyon mély a csend. Azután jönnek a járda kövén csikorduló lapátok és néhány óra múlva felolvad az úttest hava is és a kerekek zaja egy egyszerű novemberi esős naphoz hasonlít már. De a hó utáni csend nagyon szép.

Ezek mind csak pillanatok, amiket észre kell venned, mert máskülönben elszöknek és azon kapod magad, hogy … éves vagy és semmi sem történt veled.

VM / 2015.12.30. / Vác

40+

Használati utasítás: mivel az egyes szám első személyben írt szöveg az olvasó szemében nagyképűnek tűnhet, „egy ismerősöm” kitalálta, hogy olyan helyzetekben, amikor mégis így szeretnénk írni, írjunk magunkról úgy, hogy „van egy ismerősöm, aki…”. Így „ő”-vé degradálódik az „én” és a történet rögtön emészthetőbbé válik.

… tehát …

40+

Van egy ismerősöm, aki már lassan öt éve tapossa ezt az utat és kutat azokban a kérdéserkben, amik a fenti életkor elhagyásával törvényszerűen felmerülnek az emberben. Ő a problémák megoldását mindig azzal kezdi, hogy legelőször megpróbálja megérteni őket – itt biztosan sokan elmosolyodnak, pedig gondoljunk csak arra, hogy véletlenszerűen kiválasztott száz emberből hányan fordulnak az ismerőseikhez, vagy valamilyen vallási csoporthoz, ha bármilyen, mondjuk a reggeli vizelésnél bonyolultabb kérdéssel találkoznak mindennapjaikban. A többség. Ismerősöm szerint ezek az emberek (százból durván kilencvenen) elfordulnak bármilyen probléma megértésétől, ők azt fogják gondolkodás nélkül tenni, amit mindenki más. Nem így hősünk, aki a többség által kínált válaszokat komoly kritikával kezeli. Neki azért sem felelnek meg feltétlenül a fenti úton született válaszok, mert ő úgy látja, hogy az „előírt” és dogmatikusan kántált életelveket senki sem veszi komolyan. Miért fogadná el akkor ő ezeket a válaszokat. Tehát számára egyetlen kiút marad: megérteni a problémát.

A probléma pedig a következő: „Negyvennégy éves vagyok, voltak céljaim, de elveszítettem őket: vagy azért, mert megvalósultak, vagy mert kilátástalan a megvalósításuk, vagy mert egyszerűen nem érdekelnek már. Viszont van még hátra legalább húsz év (de remélem akár másik negyven is) és nemigen tudom, hogy merre lépjek tovább, hiszen a régi célok így nem léteznek többé”. Itt jön lehetséges válaszként a képbe a vallásos maszlag, de annyira kétszínű és megalkuvó még ez az ateistának tartott ismerősöm is van, hogy erről semmit se nyilatkozzon, egyszerűen azért, mert van egy jóbarátja, aki az előbb említett népszerű utat követi és ismerősöm nem akarja sem vérig sérteni őt, sem vitába keveredni vele. Mindkettejük dícséretére legyen itt megjegyezve, hogy ők mindennek ellenére továbbra is jóbarátok. De annyit azért szükséges elmondanom, hogy ismerősömnek ez az út nem felel meg.

Vagyis marad a kérdés: „merre tovább ?”

Merre tovább akkor, amikor ültél már fényes autóban, jártál már az összes bevásárlóközpontban, láttál már nőt meztelenül (nők esetében férfit), jártál már külföldön és meséltél is erről irigykedő munkatársaidnak, utaztál már száztizennégynél gyorsabban az autópálya belső sávjában, építettél már nagyobb nappalit a szomszédénál, rúgtál már ki valakit és téged is rúgtak ki mások (többen is), játszottad már a világpolgárt a repülőterek üzleteiben, tudod, hogyan kell menni az Eiffel toronyhoz, vagy a Grafton Street-re, tudod, mit kell mondani egy állásinterjún ahhoz, hogy visszahívjanak, vagy ahhoz, hogy semmiképpen se hívjanak vissza, le tudod baszni a főnöködet…

…azaz, harmadszor is: merre tovább ?

Ismerősöm válasza egyszerű: ezeket el kell mondanod. A gondolataidat valahogy a világ tudtára kell hoznod, mert máskülönben állandóan ott fognak feszülni benned.

Erre pedig már évszázadok óta egyetlen igazi megoldás van: írd le.

Lehetőleg olyan helyen, ahol olvassák is.

Meglásd, megkönnyebbülsz. És így már célod is lesz, mert később majd újra írni akarsz és ez a cél – végre – nem függ majd feltétlenül össze az anyagi javakkal, vagy hatalommal. Épp emiatt válhat valódi, valóban értékes hatalommá – úgy, hogy nem is akarod, egyszer csak lesz.

VM / 2015.12.25. / Vác

nincs baj, csak elegem van

teljesen hétköznapi munkahelyi problémáim vannak, de az igazságérzetem – vagy ki tudja mim – nem engedi, hogy túllépjek rajtuk.

a helyzet – mint mondtam – hétköznapi: van valaki, akit a fejem fölé tettek és én úgy érzem, hogy ezért semmit nem tett le az asztalra, azon kívül, hogy fényesre nyalja a seggeket – azokét, aki számít – és hogy két éve szült egy gyereket.

ezt pedig egyszerűen képtelen vagyok más úton megoldani, ezért még az előléptetés napján (16.-án) bejelentettem a főnökömnek – aki a cég tulajdonosa is egyben –, hogy január 31.-ével elhagyom a cégét. az indokok között elmondtam neki mindent, amit gondoltam, a következő kifejezéseket használva: „egyetlen önálló gondolata nincs”, „hülye”, „igazságtalan”, „elszomorító”.

aznap korábban mentem el, másnap pedig később mentem be és nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy valami baj van nálam, de persze jó falusi álszent aggódás gyanánt mindenki rögtön valamely közeli rokonom egészségügyi problémájára gondolt, azaz mindenki olyan arcot vágott, amilyent ilyen szövegkörnyezetben kell, azaz valójában mindenki hatalmas ívben szart mindent lefelé.

volt még egy hosszú beszélgetésünk, ahol újra világossá tettem, hogy mi a problémám – ezúttal a cégvezetőt is bevonva (nem ugyanaz a személy, az előléptetett egyébként az ő protezsáltja) –, aminek a végén átszellemült és együttérző arckifejezéssel elmondták, hogy erre találunk megoldást és kértek, hogy pihenjem ki magam.

én nem vagyok fáradt; sok munkahelyem volt már és tudom, hogy ebbe mindenhol belebotolhatok, hiszen félős emberek mindenhol vannak és ők mindig „a könnyebb utat fogják választani”, úgy, mint az elektromos áram: nem az egyeneset, hanem ahol nincs ellenállás.

csak természetesen foglalkoztat, hogy megint el kell mennem valahonnan, megint fogyni fog a pénzem, megint botcsinálta hazudozók fognak mindenfélét állítani nekem a felkínált munkahelyekről, nekem pedig megint azokat a pontokat kell kutatnom a mondókájukban, ahol nem mondanak igazat, el fogják mondani ünnepélyesen, hogy „miklós, önt választottuk” és nekem néhány nap múlva megint fel kell majd állnom, amikor kiderülnek a hazugságok, az elhallgatott dolgok, és ezeket nem aljas külföldiek követik majd el, hanem dicső honfitársaink.

csak egyetlen példát mondok nektek: én – remélem ez még nem bűn ebben az országban – folyékonyan beszélek franciául. néhány éve egy magyar vállalkozó csoportvezetői munkát ajánlott egy ottani erőműben. magyar karbantartók munkáját kellett volna segítenem a nyelvtudásommal. nekem az lett gyanús, hogy a magyar vállalkozó nem mondta, milyen erőműről van szó és azért lett gyanús, mert tudtam, hogy sehol nincsenek jelen olyan nagy százalékban az atomerőművek, mint Franciaországban és azt is tudom, hogy sokan kifejezetten félnek – szerintem joggal, én is ilyen vagyok – a sugárzás által okozott láthatatlan veszélytől. én egy beszélgetésünk közben közbeszúrtam a kérdést, hogy „milyen erőműről van szó”. azt a választ kaptam, hogy „most nem emlékszem a hely nevére, de egy épülő atomerőmű, ami még nem működik” és külön megnyomta nekem az épülő és a nem működik szavakat. miután elváltunk, én hazamentem és leültem az internet elé: egy órai keresgélés után sem találtam semmilyen utalást arra, hogy lett volna az országban akkor bármilyen épülő atomerőmű.

ezért undorodom már az egésztől.

hangsúlyozom: az én tapasztalataimban nem a „zsivány külföldiek” szoktak hazudni, hanem hős honfitársaink.

ennyi: szeretem ezt az országot, már többször elhagyhattam volna, de sohasem tettem, mert itt születtem és ide köt a sorsom, de gyűlölöm a képmutatást.

VM / 2015.12.20.

szőnyegtündér

   Borzár sokáig csavargott az áruházban, mert ezúttal nem egy előre eldöntött célért érkezett, hanem egyszerűen csak belépett az utcáról hogy valahogyan elköltsön ötvenkilencezer forintot. Azért ennyit, mert ennyi volt az év végére kapott jutalma, amit ő is – összes kollégájával együtt – aznap kapott meg attól állami intézménytől, ahol állása volt. Lassan bolyongott a polcok között, figyelmesen szemügyre vette a legeldugottabb zugokat is, mert semmilyen érdekes cikkről nem akart lemaradni. Így járt osztályról osztályra, míg végül – háromnegyed óra elteltével – a „lakáskultúra” felirat alá nem ért. A feliratból persze semmit sem fogott fel – ismerjük el, hogy egyikünk sem olvasgatja ezeket –, de kénytelen volt megtorpanni a polcok közötti tér végét lezáró falra felakasztott, hatalmas, vörös, kék és okker színű szőnyeg láttán. Legelőször azt sem tudta, hogy szőnyeg, nem is oda nézett, hanem csak ballagott a sorok előtt és a közelgő otthoni ebédre gondolt, amikor – az egyébként szürke építőanyag-áruház egyhangúságát szilánkokra zúzva – látóterének legszéléről hirtelen valami nagy, meleg és színes inger robbant be tudatába, az a szőnyeg.

Három percig állt ott, egyhelyben. A szimmetrikus kék és sárga minták elöntötték tudatát és ezzel az ebéd gondolatát agya legrejtettebb zugaiba száműzték. A harmadik perc végére Borzár számára nem létezett más, mint a puha, vörös szőrszálak sokasága és a beleszőtt csíkok harmóniája. Lassan elindult a két polc között és ahogy a szőnyeg felé közeledett, az óriás színkavalkád minden lépésével duplájára nőtt, kiterült előtte és neki már nem kellett mást tennie, mint önkívületében bokáig gázolni egy immár végtelenre nőtt, puha, piros és barna fűtengerben egy távoli valószínűtlen kék horizont felé.

A nap sárgára festette az eget a szőnyeg felett; Borzár hirtelen gondolattól vezérelve ledobta cipőit és mezítláb gyalogolt tovább a meleg pázsiton. Bal oldalon, tőle nagyon messze, okker csíkok kísérték útját végestelen végig, amíg csak szeme ellátott.

„A horizont felé tartasz, úgy látom” jegyezte meg egy nő hangja a közvetlen közelében, de Borzár hiába forgatta fejét, senkit sem látott maga körül. Rekedtes, cigaretta marta hang volt és Borzár még egy dohányos nő szagát is érezni vélte maga körül: a cigarettás lehelletnek és az illatszereknek egyfajta egyvelegét. De közel s távol csak a hatalmas földgolyóvá görbült, végtelenre nyúlt szőnyeg enyhe szellőtől remegő, színes mintát rajzoló szálai vették körül. Már nem emlékezett arra, hogy hogyan került át ebbe a másik világba, többé nem volt számára sem áruház, sem utca, sem év vége, sem ötvenkilencezer forint, csak a talpa alatt hömpölygő végtelen színes szőrtömeg, a sárga ég és a kék horizont. Már a hangot is elfelejtette volna, de az újra megszólította: „ha nem válaszolsz, sohasem fogsz látni, én csak annak vagyok látható, aki észrevesz”. Borzár elhatározta, hogy nem válaszol, mert laposnak érezte a mesékből jól ismert „ki vagy ?” kérdést, amire jól tudta, hogy „a szőnyegtündér” lett volna a válasz és a válasszal együtt nyilvánvalóan megjelent volna előtte egy álomszép kreol nő olyan ruhában, ami viselőjének csípőjét és hasát is szabadon hagyja és ettől Borzár most viszolygott, mert egyszerűen nem volt kedve semmilyen társasághoz itt, a varázsszőnyeg okker mintáinak mentén véletlenül nyakába zuhant alkotói magányában. „Nem a szőnyegtündér vagyok” suttogta fülébe a dohányos hang makacs gazdája. „Akkor ki vagy” kérdezte dühösen Borzár és azonnal saját szájára csapott tenyerével, mintha ezzel semmissé tehetné elhamarkodott kérdését. „Fordulj ide és meglátod” szólt a kacagásba hajló válasz ezúttal Borzár mögül. Megfordult, de semmit sem látott csak ugyanazt az üres végtelent, amit az összes többi irányban. „Semmit sem látok” mondta szinte azonnal és máris sarkon fordult volna, mintha a kék horizonton valami halaszthatatlanul sürgős dolga lenne, de a nő suttogó hangja megálljt parancsolt neki: „csak figyelj…”

Különös szél kezdett fújni Borzár lábai körül; különös szél, ami végigrohant a szőnyeg vörös felületén és felborzolta szálait. Minden szál más irányban hajlott, a vörös és barna pázsit lassan emelkedni kezdett és egy perc múlva Borzár előtt embermagasságú hullámmá nőtt, a szálakat pedig úgy fésülte a fuvallat, hogy azok egy álomszép kreol nő mintáját rajzolták meg, akinek csípőjét és hasát meztelenül hagyta ruhája. De Borzár meglepődött, mert ez a ruha nem olyan volt, mint amit az ember a mesefilmekben lát, hanem olyan, amilyenekkel nyaranként a Józsefvárosban találkozhat: farmernadrág és kinőtt, összement tréningfelső, aminek gazdája egyszer levágta az ujjait és most szabadon mutogatta annak formás barna vállát (…a tréningfelső zipzárját bízzuk a férfiolvasók képzeletére). Színeket a sárga égboltról sütő nap öntött a lassan tökéletes formát öltő cigánylány képébe és ezek olyan élethű színek voltak, hogy Borzár teljesen természetesnek vette, amikor a lány immár hús-vér valójában odalépett hozzá és megszólalt: „átráztalak, mégis a szőnyegtündér vagyok… de nem én tehetek arról, hogy ti férfiak olyan hiszékenyek vagytok…”

„Most mit csináljunk ?” kérdezte a személyiségét ezúttal felvállaló hazudós szőnyegtündér és nagy fekete szemeivel sokáig nézte Borzár arcát. Ő érezte, hogy ettől a tekintettől szíve és az összes többi belső szerve előbb-utóbb apró cseppekre fog olvadni és lefolyik a bokájába, ahol végül olyan súllyá áll majd össze, hogy rövidesen nemhogy lépni, de egyáltalán mozdulni sem lesz képes. „Induljunk” nyögte ki csaknem teljesen lebénult állkapcsai között. Megkönnyebbült amikor konstatálta, hogy felemeli a bal lábát, előre lendíti azt, majd ugyanezt megismétli a jobbal. „Ezek szerint még képes vagyok járni” gondolta és színlelt hanyagsággal újra ugyanazt a szót vetette a szőnyegtündér felé: „Induljunk”, és így is tett – három lépést. „Arra semmi sincs” vágta rá ugyanolyan hanyagul a lány, farzsebéből öngyújtót és egy doboz cigarettát vett elő. Kivett egy szálat, gyors mozdulattal meggyújtotta úgy, hogy az első slukk után épp a visszatérő Borzár arcába fújhatta ki a füstöt. „Ezt ne csináld” mondta köhögve és a dühtől remegve Borzár, de a fekete szemekben bújkáló huncut mosoly nem azt mutatta, hogy Őnemtörődömsége egy percre is abba akarná hagyni a froclizást. „Miért ne ?” kérdezte a lány és nem mulasztotta el a következő adag füstöt is Borzár szemébe fújni. „Mmmert, …. mmmeert…. elfelejted, hogy egy szőnyegen vagyunk… igen, tönkreteszed a szőnyeget…” mondta remegő hangon Borzár. „Á, értem, meglehet, igazad van..” válaszolta a lány, de ugyanakkor jobb kezét maga mellé eresztve ujjával megpöckölte a cigarettát és hagyta, hogy a hamu egyenesen  vörös szálak közé essen. „… te pedig elfelejted, hogy én a szőnyegtündér vagyok, ami azt jelenti, hogy nekem itt mindent szabad. Te csak egy vándor vagy, aki – ki tudja miért – ma éppen erre járt, rövidesen eltűnsz majd a horizonton és soha többé nem térsz vissza. Én viszont itt maradok, én gondoskodom a rendről és a tisztaságról és te magad is láthatod, hogy ennek itt nincs híja.” Borzár nem szólt, mert nem jutott eszébe semmilyen ideillő frappáns mondat, inkább férfiúi hiúságában sértve a távolba nézett, arra, ahol a szőnyeg messzi okker csíkjai összeolvadtak az égbolt mélysárga tónusaival. „Na induljunk” adta ki a frissen lopott vezényszót a szőnyegtündér és elhajította a cigarettát, majd elindult abba az irányba, amerre Borzár tíz perccel ezelőtti önfeledt magányában eleve tartott. Erre a mozdulatra Borzár szervezete dobpergés-szerű pulzussal reagált; ő maga odaugrott, ahová az égő cigaretta repült, gyorsan letérdelt és elkezdett kutatni a szőnyeg vörös és barna szálai között, de semmit sem talált – a cigaretta egyszerűen eltűnt, mintha sose lett volna. Felnézett, maga elé meredt, mert nem értette, ami körülötte történik. „Ki vagy te ?” kiabálta Borzár és a lány felé fordult, de szava elakadt és összes bosszúálló gondolatát kiszorította fejéből a meghökkenés: a szőnyegtündér sehol sem volt, épp ugyanúgy eltűnt, ahogy az elhajított csikk. Borzár combizmai hirtelen megfeszültek, hogy a következő pillanatban felugorjon és előkerítse valahonnan ezt a szemtelen, nagyszájú és jóalakú látomást, de ez a pillanat nem jött el, mert Borzár rájött, hogy semmi értelme a végtelenbe nyúló óriásszőnyeg tökéletesen sík felületén bármerre bármit is keresni. Ami itt volt, az a szeme előtt volt. És itt semmi és senki sem volt. Inkább maga mögé támasztotta karjait, hátradőlt és gondolataiba merülve ücsörgött a szőnyegen. Súlya tenyere alatt szétnyomta a szálakat és lassan megérezte a durva alapszövet szálait. Észre sem vette, hogy a kezei és feneke alatti felület lassan süppedni kezd. Karja már csaknem könyékig mélyedt a vörös szőrök között, mire feleszmélt. Hirtelen lökött magán egyet, hogy kiugorjon a körülötte keletkezett gödörből, de ez sem úgy sült el, ahogy képzelte: először kezei, majd feneke alatt engedtek el a szövet szálai, a szőnyeg mindkét helyen szétrepedt, majd a két résből egyetlen hatalmas luk keletkezett, Borzár kiesett rajta és zuhanni kezdett egy valószínűtlenül mélyen lévő felszín felé. Fél perc is eltelhetett, mire képes volt megkülönböztetni épületeket az odalenti világból. Megismerte az áruházat és az utcát, ahonnan oda másfél órával korábban belépett. Az épület teteje rohamosan közeledett felé. Nem kerülhette el az ütközést, átszakította a tetőt, majd két polc közé, a földre hullt. Amikor felnézett, senkit sem talált maga körül, csak a polcokon túlról érkeztek hozzá zajok – olyan zajok, amilyeneket egy hóvégi péntek délután hall az ember, ha egy áruházban jár: bevásárló kocsik csörgése, futkosó gyerekek apró talpainak kopogása, a vásárlók köhögése, elfojtott beszélgetései egymással, amikor diszkréten összevesznek azon, hogy a kék, vagy a fehér vécéülőkét válasszák, végül pedig közös egyetértésben megveszik a rózsaszínűt, ami az összes közül a legdrágább, pénztárgépek távoli kattogása, kulcscsörgés, telefonok csipogása és a nagy fedett tér összes messzi és közeli hangja. Borzár lassan felállt. Semmi baja sem volt, leporolta ruháját és ugyanott folytatta délutánját, ahol alig egy órája abbahagyta: a falon lógó vörös szőnyeget bámulta elgondolkodva.

„Segíthetek” kérdezte egy rekedt hang a háta mögül és Borzár boldogan perdült meg, hogy végre vallatóra fogja azt a szemtelen és megdöbbentően vonzó kreol jelenséget, akinek legfrissebb kalandjait köszönhette. Csak egy piros mellényes eladót talált maga mögött, aki a hangon és női mivoltán túl semmilyen tulajdonságában nem hasonlított a szőnyegtündérhez. Borzár vigyora hirtelen udvarias mosollyá szelídült, egyet hátralépett, majd kis várakozás után megkérdezte az eladót, hogy mennyibe kerül a falra lógatott vörös-, barna-, kék- és okkerszínű szőnyeg. „Hatvennégyezer forint” hangzott a válasz, „… de mivel ez az utolsó darab, ezt kedvezménnyel adjuk. Várjon csak, megnézem…”. Borzár hagyta, hogy az eladó tegye a dolgát, ő maga pedig azon tűnődött, amit épp most mondott neki az eladó: „ez az utolsó darab”; vajon mi történt a többivel ? Ki vette meg ? Őket is meghülyítette az a bolond ?

„Szeretném elvinni” mondta Borzár az eladónak, meg sem várva a pontos árat. Az eladó mosolygott, Borzár pedig egész biztos volt abban, hogy mit fog most hallani tőle: „máris … egyébként ötvenkilencezer forintba kerül”.

VM / 2015.12.13. / Vác

tánc

   A jó képek véletlenül születnek, e fenti fotóra pedig ez többszörösen igaz. Először is azért, mert valójában nem a kép készítőjét célozta a szalagavató bálra szóló meghívás. Másodszor, ha rajta múlik, nem verekszi be magát a táncosok közelébe, hogy térdre ereszkedve ellője a fenti művet, őt oda küldték. Ráadásul a fenti mű el sem készül, ha a fotósnak elsőre sikerül lekapnia azt a képet, amiért valójában odatérdelt – ezen a képen csak véletlenül alakult úgy, hogy az előtérben álló fiatal férfi a gombnyomás pillanatában megfordult, megkerülte partnerét és a kép bal oldalára állt, ezzel a fotós tudtán és szándékán kívül tökéletes mértani egységet adva a látványnak. De minő szerencse, ez a sok véletlen végül azt eredményezte, hogy miután amatőr fotósunk másnap reggel tüzetesebben megnéztem az előző napi termést, ennél a darabnál azt dünnyöghette magának, hogy „de jó…”. Itt hadd jegyezzem meg, hogy ez csak az ő véleménye, hiszen jól tudja ő is, hogy sokan sokféleképpen „mérik” azt, mitől lesz jó egy fotó. Van akinek az a fontos, hogy élesek legyenek a kontúrok – nyilván azért, mert negyven után már a való életben sem azok, így eleve nagy kincs, ha az ember legalább időnként élesen lát. Vannak, akiknek a színek a fontosak és van olyan is, aki egy kép jóságáról aszerint dönt, hogy mennyi rajta az összes csupasz női bőrfelület. És van még millió más szempont, de hadd foglalkozzam most már csak azokkal, melyek szerint a képet elkövető fotós él.

   A kontúrokat felejtsük el, egyébként az impresszionisták ezt már közel másfél századdal ezelőtt megtették. Minél nagyobb ágyúval járod ezt a világot, annál kevésbé lesz esélyed valóban spontán és életszerű képeket készítened. Pedig mi másról szólhat a fotó, mint spontaneitásról, az egyszeri és soha többé meg nem ismételhető pillanatról ? A kép egy szalagavató bálon készült, ami ma már egyet jelent a keringővel. Azzal a forradalmian új tánccal, ami az emberiséget átvezette a feudalizmus jelentette kötöttségekből a demokrácia szabadságába. Mert ebben a táncban – akkor – szexuális korlátok omlottak le, hiszen itt a férfinak (bármely férfinak) megadatott, hogy nyilvánosan fogja át az áhított nő derekát és a nőnek (bármely nőnek), hogy nyilvánosan tegye kezét a vágyott férfi vállára. A képen látható fiatalok pedig épp abban a korban járnak, amikor ez a kérdés igazán felszínre kerül – persze, biztos van közöttük olyan, aki már rég... és higgyük el, olyan is aki még soha..., tehát elfogadhatjuk, hogy az ő életükben többé-kevésbé épp ez az a bizonyos pillanat. Az a pillanat, ami eddig még soha sem volt és már soha többé nem lesz így, csak most van, egyszer ebben a röpke kilencven évben. És micsoda szerencse – egy újabb – hogy a kép előterében álló, egészségtől kicsattanó pár remekül mutatja be ezt a pillanatot. A háttal álló fiatal férfit egyébként személyesen ismerem és tudom, hogy a maszk alól, amit az elmúlt tizenkét év vallásos neveltetése ráerőltetett, rendszeresen kivillan egy rejtett, de génjeiben ott hordott eredendő és egészséges merészség, sőt vadság, aminek – azt hiszem – kevés nő fog ellenállni az elkövetkező egy-két évtizedben.

   Persze, azt mondhatnátok, hogy biztosan elfogult vagyok és ódákat költök a rokonaimról, de higgyétek el, nem így van. Egyszerűen csak láttam egy pillanatot és el akarom nektek mesélni.

névtelen utca

   A névtelen utca házaira senki sem emlékezett. Ezért valahányszor az emberek a névtelen utcába tévedtek, mindig meglepődtek azon, amit ott láttak: „nézd, milyen bájos, nyugodt, kedves … jaj de szívesen élnék itt, távol a világ zajától, olyan csend van itt … az ember nem is gondolná, hogy mennyire gondtalanul élnek egyes helyeken…” mondták az emberek egymásnak, amikor a névtelen utcában jártak, úgy, mintha mindig első alkalommal látnák a helyet. „Milyen utca is ?” kérdezgették egymástól, amikor baráti beszélgetések alatt el szerették volna mesélni ismerőseiknek, hogy merre jártak legutóbb… „hol is ? … még a városra sem emlékszem”. A névtelen utcában az autók is alig-alig jártak, mert zsákutca volt és sehová sem vezetett. A lakók pedig – nekik az a kevés autó is sok volt, ami időről időre véletlenül betévedt, hogy végül leghátul hosszasan szerencsétlenkedve megforduljon a szűk helyen – szóval a lakók egy napon az utca egyetlen bejáratára is felszereltek egy behajtani tilos táblát (ki tudja, honnan szerezhették…). Ettől a naptól fogva csak ők, a lakók hajtottak be – mintegy fittyet hányva az önmaguk által kikiáltott új kresz szabályra. Pár évvel később, két költözés és egy haláleset okán, végképp eltűntek az autók és a névtelen utcában nem hallatszott már más, csak léptek, tölgyfaajtók nyikorgása, köhögés, halk szavak és minden délben egy közeli templomtorony harangjának kongása. Évek teltek el így, sőt, évtizedek. Gyerekek nőttek fel a csendben és amikor felnőttek, elhagyták a névtelen utcát. De a csendet, amihez hozzászoktak, lelkük mélyén magukkal vitték mindenhová, amerre jártak. Bármerre is fújta őket a szél a világban, mindenütt önkéntelenül ugyanazt a csendet keresték. És megtalálták. És egyre több ilyen hely lett; ezekről a helyekről pedig az új apák új fiai újra továbbvitték magukkal a csendet, szerteszét a világba. Végül, a tejút egy távoli sarlóján, egy naprendszer harmadik bolygóján, az ő időszámításuk szerint valahol félúton a második és a harmadik évezred között…

…csend lett.

VM / 2015.11.21. / Vác

Deák

A Bajcsy Zsilinszky Út legvégén, ott, ahol a Király utcából elindulva a lezárt és visszhangos Anker közön át a Deák térre téved a vándor, különös látvány fogadja majd tekintetét. Egy pár negyvenkettes férfi cipő, ami összekötött fűzőjénél fogva a 3. és 5. szám között áthúzott villanyvezetékre van fellógatva. Vajon hogyan kerülhetett e kiszolgáltatott helyzetébe a korábban nyilván szebb időket megélt lábbeli ?

Talán a pár cipő az alatta lévő hirdetőoszlopot jelöli, a hirdetőn lévő feliratok pedig titkos, ugyanakkor világrengető üzenetül szolgálnak a figyelmes olvasó számára. Olyan súlyos üzenet lehet ez, amitől kormányok buknak meg, válságok indulnak pusztító útjukra és démoni erők szabadulnak el, ha tartalma kitudódik. Hogy mik lehetnek ezek a gonosz és démoni erők ? Ezt e sorok írója nem tudhatja, hiszen ő a vasárnap délelőttöket nem az ismeretségek ápolásával tölti; de nála erre sokkal hivatottabb emberek, akik vasárnaponként jóval előrelátóbb módon – különböző szakrális ürüggyel – inkább az előbbi szenvedélyüknek hódolnak, biztosan tudják majd a választ. Ha nem tudják, majd kitalálnak egyet.

Lehet, hogy a cipőben el van rejtve valami. Mondjuk egy autó kulcsa. Ha megnyomod a rajta lévő gombot, kinyílik egy környéken parkoló autó zárja. Ha beülsz az autóba, kis cédulát találsz a műszerfalon, ami a város egy másik, elhagyatott pontjára hív; onnan egy harmadik, majd egy negyedik helyre vezet majd utad és végül olyan események sodrába kerülsz, ami végérvényesen megváltoztatja az életedet. Hogy jó, vagy rossz irányba ? Ezt te döntsd el. De ehhez előbb el kell jutnod Budapestre és fel kell másznod a cipőért. Ha nem találsz benne semmit, akkor valaki már járt ott előtted és elvitte a kulcsot.

Előfordulhat, hogy a cipőket az egyik ablakból dobták ki, de sohasem érhettek földet a vezeték miatt. Aki kihajította, minden nap ott sétál el alatta és már sajnálja, hogy úgy összeveszett a cipők gazdájával, hogy az azóta is a város másik szegletében tanyázik, valaki másnál… egész addig lesz ez így, amíg az a „valaki más” is az utcára hajítja majd emennek valamely ruhadarabját. Akkor az újra útra kel és lehet, hogy visszatér ide, a Deákra, hogy a.) kibéküljön, b.) visszaszerezze a cipőket, mert nem állhatja, hogy az ő ruháival van tele a város.

Vagy megtörténhetett az is, hogy…..

… sőt, lehet, hogy valaki felmászott az oszlopra és felakasztotta a cipőket…. de ez lehetetlen, hiszen akkor valakinek mezítláb kellett hazamennie.

VM. / 2015.11.13. / Bp.

abszurd

Van egy ismerősöm, aki valamivel több, mint egy éve újra a biztosítási szakma peremterületeire tévedt, tőle hallottam a következő történetet. Nem tudom, hogy ő mástól hallotta, vagy ő maga találta ki üres óráiban a saját szórakozására – egész biztosan képes (lenne) ilyesmire –, a történet és annak szereplői szempontjából ez már teljesen mindegy, hiszen ők a kitalálásuk pillanatában halhatatlanná válnak és végérvényesen, lerázhatatlanul és kitörölhetetlenül elkísérnek minket, egyszerű halandókat mindenhová.

Szereplők:

Kártérítési Ügyintéző (továbbiakban KÜ)

Betévedő Ügyfél (továbbiakban BÜ)

Színhely: egy biztosító kártérítési irodája.

Reggel van, a kártérítési ügyintéző épp az üzeneteit bogarássza egy számítógép képernyőjén, amikor a folyosóról lépteket hall. Előbb meglepődik, majd gyors mozdulattal eltűnteti képernyőjéről a nem ebbe a környezetbe illő anyagokat, hogy mire az ismeretlen léptek gazdája megjelenik a nyitott ajtóban, már teljes méltóságában fogadhassa őt.

BÜ: (bizonytalanul) jónapot… kívánok… nem tudom….

KÜ: (határozottan mosolyog a vendégre) tessék, miben segíthetek ?

BÜ: (továbbra is bizonytalanul, az ajtóban toporogva) …kérem, én …. de nem akarom….

KÜ: Nem zavar Uram, fáradjon be, foglaljon helyet (az elmondottakkal egyidőben feláll, kezet nyújt a továbbra is bátortalan ügyfélnek, majd egy kézmozdulattal a fal mellett álló két fotel egyikére mutat).

Leülnek.

KÜ: Kártérítési ügyben ?

BÜ: … háát, voltaképpen…. igen.

KÜ: És mi lenne a panasza Uram ? Baleset ? Jogtalan követelés ? ..netán haláleset ?

BÜ: …nem, épp ellenkezőleg, nekem az a problémám, hogy…. (nagy levegőt vesz, majd kétségbeesett, szinte kiabáló hangon fejezi be) HOGY ÉN MÉG ÉLEK.

KÜ: (elbizonytalanodva körülnéz, mert rádöbben, hogy esetleg egy őrülttel van összezárva és kollégái csak tíz perc múlva érkeznek meg) …éés, … mondja, mióta áll fenn ez az állapot ?

BÜ: (sóhajt) negyvennégy éve

KÜ: (elgondolkodva) hmm, én is annyi vagyok… És mondja, milyen kár érte ?

BÜ: Kérem, nekem gyermekkoromban állandóan azt szajkózta mindenki, hogy én milyen ügyes vagyok és hogy enyém a jövő és hogy ehhez csak annyit kell tennem, hogy végzem a dolgom és befogom a számat, most pedig …..

KÜ: (felcsillanó szemmel fejezi be az ügyfél megkezdett mondatát) … most pedig mást sem hall, mint hogy végezze a dolgát és fogja be a száját, ugye ?

BÜ: (meglepődve, elkerekedő szemmel) honnan tudja ?

KÜ: (fölényes mosollyal) ez a szakmai rutin Uram. De kérem folytassa !

BÜ: …igen… szóval aztán, amikor munkába álltam, minden média azt harsogta, hogy eljött a jó világ és megnyíltak előttünk a kapuk, én ezt elhittem és tettem a dolgom és befogtam a szám. De most…

KÜ: (miközben unottan figyeli saját golyóstollát, amit jobb kezében forgat és időnként koppint vele az asztalon) … de most azt látja, hogy a főnökeinek eljött a jó világ és ezért minden kapu megnyílik előttük.

BÜ: valóban…

KÜ: (gépiesen) tovább !

BÜ: Azt is mondták, hogy ezentúl szabadság lesz és mindenki ott dolgozik majd, ahol akar…

KÜ: (szája bal szegletében alig észrevehető cinikus mosoly jelenik meg) és most kidobták az állásábó ?

BÜ: igen, de én most már nem fogtam be a szám, hanem megkérdeztem, hogy most én hol dolgozzak ?

KÜ: … ők pedig azt válaszolták, hogy „ahol akar”.

BÜ: csak egyet bólint, de szóval nincs ereje válaszolni

KÜ feláll a székéből és az ablakhoz lép. Odakint közmunkások épp elkezdik a lehullott levelek összetakarítását. Szerszámaik meg-megcsikordulnak az aszfalton és ez behallatszik az irodába. KÜ ezeket figyeli és magában azt dünnyögi, hogy „azért lehetne rosszabb is”. BÜ ezt nem hallja, ő csak bámul, először maga elé, majd KÜ-re, mintha tőle várná a megváltást.

KÜ: Nézze, én értem, amire panaszkodik, de nem tudom, hogyan segíthetnék Önön. Ha van ötlete, hallgatom.

BÜ: (feláll, egyik kezét zsebre vágja, a másikkal gesztikulál, mint egy hetvenes évekbeli értelmiségi, közben fel-alá sétál az irodában. KÜ ezalatt leül és fejét jobbra-balra mozgatva kíséri BÜ-t) Épp a minap jártam egy temetőben, mert meglátogattam egy eltávozott barátomat. Innen jött az ötlet: az a sok ember, aki ott fekszik, ők is fizettek biztosítást, nem ? És nekik már nem kell elviselni ezt a sok bajt, vagy igen ? Fizessenek nekem abból, amit ők fizettek, amíg éltek.

KÜ: (újra felcsillan a szeme, de azonnal közönyt erőltet magára, hogy BÜ ne vegye észre, mennyire jónak tartja az ötletet) Értem… megpróbálhatjuk… bár… Nézze, ez számunkra is jelent bizonyos kockázatot… szóval… magának csak nagyon kevés maradna.

BÜ: … mennyiért dolgoznak ?

KÜ: ötven…

BÜ: százalék ?

KÜ: (bólint, de semmit sem szól)

BÜ: csináljuk

KÜ: plusz áfa (és keze a számítógép billentyűzete felé csúszik, mert úgy érzi, azzal szükség esetén megvédheti magát)

BÜ: rablók, és én mit csináljak ?

KÜ: Feküdjön a többi közé, ahol a barátja is van

BÜ: (hirtelen elakad a szava, lassan elmosolyodik és eszelős tekintettel néz KÜ-re) hogy magának milyen remek ötletei vannak…

KÜ: (újra visszatér az arcára a korábbi fölényes mosoly) Ez a szakmai rutin Uram, kérem, csukja be maga mögött az ajtót.

VM / 2015.11.07. / Vác

dragon

   Ljubljana városát a monda szerint a görög mitológiából ismert Iaszón alapította – a Földközi tengerhez közeledve többször találkozhatunk hasonló történetekkel: Lisszabon például Odüsszeusznak köszönheti létét – persze szintén csak a mondák szerint.

   Iaszón az aranygyapjú visszaszerzéséért hajózótt el Iólkoszból Kolkhiszba, mert a gyapjú a gazdagságot és a hatalmat jelentette birtoklójának. Kolkhisz ókori királyság volt a Fekete tenger legkeletibb csücskében. Ott Aiétész király őriztette az értékes és mágikus irhát és Iaszónnak erőre, cselre, csábításra, de főleg Héra segítségére volt szüksége ahhoz, hogy megkaparinthassa azt. Hazafelé – a történetek egyik fele szerint – Iaszón nem a Márvány tengeren keresztül hajózott (így el tudta kerülni az üldözésére küldött hajókat), hanem a görög mondákból jól ismert fordulat szerint óriási kerülőúton az Ister (Duna) torkolata felé. Onnan kalandos – és főleg, az antik világ bizonyos pontokon hiányos földrajzi ismeretei miatt, alig ismert – úton jutott a szárazföldön át az Adriára, majd onnan tengeren, sok szigeten és megpróbáltatáson keresztül haza, Iólkoszba.

   Az a hely, amit ma Ljubljanának hívnak, Iaszón útjának a Fekete tenger és az Adria közötti szakaszába eshetett. Iaszón – a monda szerint – itt győzött le egy sárkányt, minek nyomán város is alapult: ez a város, amit a képeken láthattok.

Ljubljanához klikk a képre

VM / 2015.10.31. / Vác

köd

   Szeretek egy ködös októberi reggelen az ablaknál, a fűtőtest mellett ülni és lefelé, a fák lombjain át bámulni az úton elrohanó autókat. Szeretem végiggondolni az éppen elmúló hetet és azt mondani magamnak, hogy „milyen jó, hogy ezen a héten sem vesztem össze senkivel”. …nem volt ez mindig így. Persze, most meg ne mukkanjon az, aki soha életében nem veszett össze senkivel, mert távolról sem gondolom, hogy a benne emiatt tomboló önzés és félelem, amit ő a világ felé egyszerűen csak „jószívűségnek” állít be, helyes, vagy egészséges lenne. Van egy ismerősöm, aki úgy vezeti autóját a forgalomban, hogy „ha már úgyis ki kell fizetni bírságra azt a harminc – negyven ezer forintot évente, akkor legalább legyen miért”. Talán igaza van. Igen, tudom, elég kétszínű dolog egy író „tollából” ez a „talán”. Akkor fogalmazunk így, amikor valamiről meg vagyunk győződve, de tudjuk, hogy a társadalom azt sohasem fogja nyíltan elfogadni – olyankor azt írjuk „talán” és a szó után jól odamondogatunk annak az „aljas” társadalomnak, amiben mi is élünk. Igen, „mi” is, nem csak „azok”, akik persze nem olyanok, mint „mi”. Mármint „azok”, akik maguk is úgy gondolják, hogy „ők” nem olyanok, mint „mi”, de itt már mi leszünk az „azok”, akik szerintük nem jól csinálják. Nem, nem fogom elismerni, hogy belebonyolódtam ebbe a szövegbe, mert úgy érzem, hogy az embernek kutya kötelessége feszegetnie a saját határait, vagyis olyan dolgokkal próbálkoznia, melyek valószínűleg nem sikerülnek majd, hiszen a világ épp emiatt fejlődik – igaz, „talán” időnként visszafelé. Akik ezt nem próbálják meg – merő önzésből – azok gondolják, hogy ők „jószívűek”.

Szóval, szeretek egy csaknem novemberi reggelen ilyen dolgokon tűnődni és nézni, hogyan tűnik el észrevétlenül a fákról a köd.

VM / 2015.10.30. / Vác

underground

A párizsi metró a legromantikusabb a földalatti hálózatok közül – legalábbis azok közül, ahová e sorok írója idáig eljutott. Azért, mert bonyolult, mert az állomások feliratai itt-ott olyan neveket rejtenek magukban, melyekkel kamaszkori olvasmányainkban találkoztunk először, mert filmek szólnak róla, mert fő- és mellékszereplők arcaihoz köthető…. mert ha odalent jársz, hajlamos vagy azt motyogni magadban, hogy „… igen… egészen biztos, hogy ezen a helyen rázta le Lino Venturát Alain Delon a Szamurájban…”. És nem csak a legromantikusabb, hanem szörnyen nehéz is benne eligazodni. Hogy érezhessük, mennyire, itt van a mindannyiunk által ismert budapesti metró térképe:

és itt van azé, amiben Alain Delon úgy el tudott tűnni abban a bizonyos filmben, 1967-ben:

Ha az ember odakeveredik, a feladat első látásra egyszerűnek tűnhet: el kell jutni A-ból B-be. De tételezzük fel, hogy – mondjuk – kétszer át is kell szállnunk. Tehát, csukjuk be a szemünket és bökjünk rá a francia főváros egy pontjára a térképen, majd keressük meg a legközelebbi állomást. Legyen ez az állomás az egyszerűség kedvéért az Anvers, ami csak egy megállónyira van a jól ismert Pigalle-tól, ahol ma is lányok (… hölgyek…) combjai hívogatják a céges oktatásra érkező tehetséges balmazújvárosi mérnököt a bárok nyitott ajtaján keresztül. És mielőtt vaktában elvesznénk az alagutak útvesztőiben, nézzünk ki egy célt, ez pedig legyen a város ellenkező oldalán, a Szajnán túl lévő Maison Blanche – a név nekünk önmagában is kuriózum lehet, mert fehérházat jelent. Az Anverstől legokosabb, ha sétálunk egy megállót, mert így máris kevesebb vadidegen nevet kell megjegyeznünk. Keletnek sétálva eljutunk a Barbés Rochechouart-ig és le is mehetünk a föld alá, konkrétan a 4-es vonalhoz; ne tévesszük össze a 2-es vonal lejáratával, ami mindössze ötven méternyire fut és szintén Barbés Rochecouart-nak hívják (!!), mert az másfelé vinne el minket. Ebben úgy lehetünk a legbiztosabbak, ha megjegyezzük, hogy nem a Porte Dauphine vonalához kell leereszkednünk, hanem a Porte de Clgnancourt-éhoz (ezek végállomások). Ha ez megvan, akkor már csak ki kell vállasztani a Porte d’Orléans irányt, oda kell állni a peronra, megvárni a szerelvényt és felszállni rá. Utazás közben csak arra érdemes figyelnünk, hogy nehogy elmulasszuk a leszállást a Montparnasse Bienvenue állomáson – persze odáig még sok idő eltelik, hiszen ez a táv hosszabb, mintha Újpestről Kőbányára utaznánk, de éppen ezért nem fogunk már emlékezni rá, amikor negyed óra múlva bemondják. De tételezzük fel a legjobbakat: mondjuk, hogy emlékeztünk rá, mert végig ott szorongattuk markunkban a metrótérképet és azt magoltuk, hogy „Porte d’Orléans… Porte d’Orléans…” és ezért fölényes magabiztossággal leszálltunk a szerelvényről a megfelelő helyen és most ott állunk a jövő menő párizsiak között és tanácstalanul nézegetünk egy tőlünk néhány lépésre tanakodó japán családot. Megnyugszik rajtuk a tekintetünk és kellemes érzés fűti át lelkünk: az, hogy legalább ők sem tudják. Ekkor a japán apuka boldogan felkiált, fordít egyet a térképen, erre családja többi tagja is felkiált és határozott lépésekkel eltűnnek egy átjáró közelben tátongó szájában. Reménytelenül bámulunk utánuk és megakad tekintetünk az átjáró feletti táblán: az van rá írva, hogy Gare Montparnasse. No, éppen ezt kerestük és lám megtaláltuk és otthon már hagyjuk is ki a japán család szerepét, mondjuk majd azt, hogy „azonnal feltűnt a kijárat”. Induljunk el az alagútban – a párizsi metró egyik jellegzetessége, hogy a közeli vonalakat gyalogos alagutakkal kötötték össze, így nem kell felmászni a felszínre az átszálláshoz – szóval induljunk el rajta és meg se álljunk, amíg meg nem látjuk azt, hogy Nation. Ne is vegyük észre a vonal másik végállomásának a nevét – azt, hogy Charles de Gaulle Étoile – hiszen az úgyis a másik irányba vezetne minket. Nos, a forgatókönyv újra ugyanaz: peron, várakozni, felszállni és lesni, hogy Place d’Italie – csak a biztonság kedvéért: ez a Corvisart utáni megálló lesz J. Ha elértünk a Place d’Italie-ra és sikerült is ott leszállnunk, akkor ne is keressük már a VilleJuif Louis Aragon-t, hanem menjünk fel az utcára és sétáljunk le a Maison Blanche-ig – meglásd, így sokkal egyszerűbb lesz. Ha pedig odahaza valaki megkérdezi tőlünk, hogy „hogy na, boldogultál a városban ?”, akkor vessük oda félvállról, hogy „egész egyszerűen”.

VM / 2015.10.17. / Vác

macskakő

Va Mi és Csi Im, a két keleti bölcs, kiléptek a térre és alaposan szemügyre vették a délutáni utcát. Mögülük, a nyitott ajtón kitóduló kávészag és a csészék csörömpölése még egy utolsó, közös kísérletet tettek arra, hogy hőseinket visszacsalják a kávéház mélyére, de ők erre rá sem hederítettek, hanem máris elindultak a város nyugati kapuja felé. Nem sietősen, csak úgy, hogy még jusson idejük megvitatni mindazt, amit a kis belváros délután öt órakor mutatni tudott magából.

„Különös,” mondta Va Mi és egy pillanatra megállt egy emeleti ablakból kihulló cigarettacsikk előtt „amikor az ember vidéken jár, mindig csupa jót, kedveset és barátságosat tételez fel a hely lakóiról, holott ez távolról sincs így, ott is épp ugyanolyan emberek laknak, mint bárhol másutt: ők is épp ugyanannyira önzők … vagy jók, hazugok …. vagy őszinték, felelőtlenek ….vagy épp …” de nem fejezte be mondatát, hanem ehelyett rálépett a macskakövön füstölgő cigarettára. Csi Im eközben hátra fordult, mert egy zeneiskola hatalmas, nyikorgó tölgyfa kapuja mögül négy, vagy öt nevetgélő fiatal nő lépett ki az utcára. „… azért mindenhol vannak helyi jellegzetességek” tette hozzá bölcsen és képzeletben megpróbálta a kis csoport kezeiben lévő hangszereket odailleszteni gazdáik megfelelő testrészéhez. Va Mi is megfordult és a távolodók közül felfigyelt a zongoristára. Azért gondolta – talán tévesen –, hogy a hölgynek ez lehet a hangszere, mert az ő kezében semmi sem volt. Magas, légies teremtés volt, megdöbbentette őt a látvány szépsége, de inkább semmit sem szólt, mert Cs Im ezen a téren kifejezetten gyakorlatias megjegyzései mindig felbosszantották őt. Inkább az órájára nézett és annyit dörmögött az orra alatt, hogy „mindjárt indul a busz”. Erre Csi Im alig észrevehetően elmosolyodott, mert a témaváltásból azonnal megértette, hogy Va Minek tetszett a magas nő. Újra hátranézett, elgondolkodott, de inkább nem beszélt arról, ami eszébe jutott.

VM / 2015.10.09. / Szfv.

az utcazenész, aki jól játszott

   Ez az utcazenész több dologban különbözött más utcazenészektől. Ez az utcazenész idősebb volt, mint általában a többi. Ennek az utcazenésznek jól állt a kezében a gitár. Abban is különbözött, hogy soha életemben nem fotóztam még utcazenészt, de őt igen. Ez az ember olyan volt, hogy mögé tudtam képzelni a csavargással eltelt éveket. „Ő is a vécén szarik” – mondta egyszer Kovalcsik a Souléia hotel félemeleti lépcsőfordulójában, amikor egy hasonszőrű alakról meséltem neki, szerinte túl nagy rajongással – „és ő is lehúzza” – tette még hozzá nagy bölcsen, míg a kulcsait keresgélte a zsebében.

Ez az utcazenész úgy dörmögött a húrjai alá, hogy jó volt őt hallgatni. Felkonferálta a dalait, ugyan nem lehetett érteni, hogy mit mondott, de így legalább bármit bele lehetett érteni, én ezt tettem, de már elfelejtettem, hogy miket találtam ki.

Ritkán lehet őt ott látni, nekem nyáron tűnt fel utoljára. Vajon merre járt azóta ? Biztosan vándorolt: valahol lemászott egy teherautó fülkéjéből, még egyet intett a sofőrnek, gyalogolt pár mérföldet, beért egy térre, leült egy padra, vagy csak a szökőkút kövére és játszott; azután továbbállt és új helyeken új terekre érkezett, ott is játszott; másnap felszökött egy tehervagonra, ami ki tudja merre vitte tovább, ő a vagon lemezfalának vetette hátát, a félig nyitott ajtón a tájat bámulta és dalokat írt – inkább költött. Végül ki tudja, hol állt meg vele az a tehervagon, ő leugrott, megint gyalogolt egy kicsit, megint beért valahová, megint leült a kőre… és így teltek az órák, a napok, a szeptember. Most újra itt van és a saját krónikáját énekli úgy, hogy én nem értem, de ő láthatóan élvezi. Egy hét múlva pedig ott felszik majd egy pótkocsi platóján, el- elszenderedik, de minden zökkenőre felriad, mert nem akarja, hogy véletlenül rápakoljanak pár tonna takarmányt, mert az nem csak őt, de a hangszert is tönkretenné, ami nem csak a fulladás, de a hangszer miatt is az élete végét jelentené.

Persze mondhatjátok, hogy ez mind nem is igaz, de én úgy sem fogom elhinni nektek.

VM / 2015.10.03. / Szfv.

254/a: Öt hullámos vonal

Csi Im sokáig tanakodott magában, mire a terem faláról kiválasztotta azt a képet, amelyikről leginkább el tudta képzelni, hogy reggelenként a tévé fölötti sarokból köszöntse őt ébredés után. Végül egy fekete hátterű alkotásra esett a választása; nem volt biztos abban, hogy pontosan mire utal a vászon tetejéről lefelé kanyargó öt fehér vonal, de ez csak fokozta vásárlókedvét. Máris otthoni foteljába képzelte magát, gondolataiban kávét szürcsölt és a látszólag találomra húzott vonalak jelentését latolgatta. Kisietett a recepcióra. A pult mögül kérdő tekintettel nézett rá egy középkorú nő, ő pedig azonnal elmondta neki, hogy mit szeretne. A recepciós türelmesen bólogatott, majd megkérdezte Csi Imet, hogy pontosan melyik képet sikerült kiválasztania és rövidesen kiderült, hogy a 254 / a jelűt. A hölgy ekkor felvett egy fehér telefonkagylót, néhány szót beszélt valakivel, majd amikor letette, megnyugtatta Csi Imet, hogy minden a legnagyobb rendben van, de türelemmel kell lennie addig, míg néhány óra múlva bezár a kiállítóterem, mert csak akkor fogják levenni a képet a falról, hogy Csi Im otthonába szállítsák.

Csi Im pedig megnyugodott. Boldogan lépett ki az utcára: ősz volt és a felhők alá ereszkedő nap hosszú árnyékok és vakító fény egymást váltogató csíkjaival töltötte meg a várost. Ő villamosra szállt, talált egy helyet az ablak mellett, oda leült és becsukta a szemét, hogy élvezze, ahogy a forróság el-elönti az arcát mindig, amikor a kocsi kibújt egy-egy ház maga elé vetett, rohamosan nyúló sötét lenyomata alól. Csak öt kacskaringós fehér vonalat képzelt maga elé.

Másnap reggel kilenckor csöngettek Csi Im vidéki otthonának ajtaján. Nagy, lapos, derékig érő papírdobozt hoztak. Csi Im aláírt egy elismervényt, megköszönte a szállítást és amikor a sofőr és társa eltűntek a lépcsőfordulóban, óvatosan betolta a vékony dobozt az előszoba folyosójára, onnan pedig abba a sarokba, ahol a tévé felett régóta díszért sikoltott egy nagy és üres falfelület. Kibontotta a dobozt, kivette belőle a fekete hátterű festményt és újra lenyűgözte a látvány. Épp úgy ült le, ahogyan azt előző nap a körúti galériában megálmodta: lassan, centiről centire ereszkedett bele foteljába és közben egy másodpercre sem vette le szemét az öt függőleges és kacskaringós fehér csíkról.

Fél óra múlva állt fel újra, hogy kiszemelt helyére akassza új szerzeményét. Különös dolgot vett észre a kép másik oldalán: nem csak felül, de alul is szereltek rá akasztót. Ezen eltöprengett, majd kíváncsiságból fejre állította a festményt és újra a fotelba ült.

VM / 2015.09.26. / Vác

céllövészet

forráshoz klikk a képre

Ne túl korán, ne túl későn, érezned kell, hogy eljött az a pillanat. Nincs más választásod, meg kell húznod a ravaszt és te döntöd el, hogy mikor és merre. Itt nincs szabadkozás, hiába okolod az időjárást, a fényviszonyokat, a főnöködet, hogy reggel ugatott a kutya a szomszédban, vagy hogy a „gaz imperialisták” ma is nyilvánvalóan ellened szövetkeztek a világ másik felén és elintézték, hogy neked ne sikerüljön. Itt csak te döntesz és ha rosszul, annak egyedül te leszel az oka. Nem lesz magyarázkodás, ezért jobban jársz, ha odafigyelsz és jól csinálod. Vagy ha elrontod – mindenkivel megesik – , ne titkold önmagad elől, hogy egyedül rajtad múlott. Ha erre képes vagy, akkor tíz perc múlva újra meg fogod próbálni, azután harmadszor és negyedszer is, egész addig, amíg nem sikerül az, amit elkezdtél. Van másik út is és azt is sokan választják: abbahagyják, elhazudják maguknak, hogy a világ nem engedi őket érvényesülni és ők ez ellen semmit sem tehetnek. Így kényelmes életük lesz, mert azután ezt az álláspontot minden helyzetben tudják majd alkalmazni, előbb utóbb találkoznak „sorstársaikkal”, akikkel nagy egyetértésben fogják hajtogatni, hogy „velünk kitolt a világ” – nincs ebben semmi meglepő, előfordul, hogy ezt egy egész nemzet vallja. De te akkor is választhatsz, ebben senki sem akadályozhat meg: a kihívást választod, vagy a könnyű utat – magadat okolod, vagy valaki mást.

VM / 2015.09.19. / Vác