40+

Használati utasítás: mivel az egyes szám első személyben írt szöveg az olvasó szemében nagyképűnek tűnhet, „egy ismerősöm” kitalálta, hogy olyan helyzetekben, amikor mégis így szeretnénk írni, írjunk magunkról úgy, hogy „van egy ismerősöm, aki…”. Így „ő”-vé degradálódik az „én” és a történet rögtön emészthetőbbé válik.

… tehát …

40+

Van egy ismerősöm, aki már lassan öt éve tapossa ezt az utat és kutat azokban a kérdéserkben, amik a fenti életkor elhagyásával törvényszerűen felmerülnek az emberben. Ő a problémák megoldását mindig azzal kezdi, hogy legelőször megpróbálja megérteni őket – itt biztosan sokan elmosolyodnak, pedig gondoljunk csak arra, hogy véletlenszerűen kiválasztott száz emberből hányan fordulnak az ismerőseikhez, vagy valamilyen vallási csoporthoz, ha bármilyen, mondjuk a reggeli vizelésnél bonyolultabb kérdéssel találkoznak mindennapjaikban. A többség. Ismerősöm szerint ezek az emberek (százból durván kilencvenen) elfordulnak bármilyen probléma megértésétől, ők azt fogják gondolkodás nélkül tenni, amit mindenki más. Nem így hősünk, aki a többség által kínált válaszokat komoly kritikával kezeli. Neki azért sem felelnek meg feltétlenül a fenti úton született válaszok, mert ő úgy látja, hogy az „előírt” és dogmatikusan kántált életelveket senki sem veszi komolyan. Miért fogadná el akkor ő ezeket a válaszokat. Tehát számára egyetlen kiút marad: megérteni a problémát.

A probléma pedig a következő: „Negyvennégy éves vagyok, voltak céljaim, de elveszítettem őket: vagy azért, mert megvalósultak, vagy mert kilátástalan a megvalósításuk, vagy mert egyszerűen nem érdekelnek már. Viszont van még hátra legalább húsz év (de remélem akár másik negyven is) és nemigen tudom, hogy merre lépjek tovább, hiszen a régi célok így nem léteznek többé”. Itt jön lehetséges válaszként a képbe a vallásos maszlag, de annyira kétszínű és megalkuvó még ez az ateistának tartott ismerősöm is van, hogy erről semmit se nyilatkozzon, egyszerűen azért, mert van egy jóbarátja, aki az előbb említett népszerű utat követi és ismerősöm nem akarja sem vérig sérteni őt, sem vitába keveredni vele. Mindkettejük dícséretére legyen itt megjegyezve, hogy ők mindennek ellenére továbbra is jóbarátok. De annyit azért szükséges elmondanom, hogy ismerősömnek ez az út nem felel meg.

Vagyis marad a kérdés: „merre tovább ?”

Merre tovább akkor, amikor ültél már fényes autóban, jártál már az összes bevásárlóközpontban, láttál már nőt meztelenül (nők esetében férfit), jártál már külföldön és meséltél is erről irigykedő munkatársaidnak, utaztál már száztizennégynél gyorsabban az autópálya belső sávjában, építettél már nagyobb nappalit a szomszédénál, rúgtál már ki valakit és téged is rúgtak ki mások (többen is), játszottad már a világpolgárt a repülőterek üzleteiben, tudod, hogyan kell menni az Eiffel toronyhoz, vagy a Grafton Street-re, tudod, mit kell mondani egy állásinterjún ahhoz, hogy visszahívjanak, vagy ahhoz, hogy semmiképpen se hívjanak vissza, le tudod baszni a főnöködet…

…azaz, harmadszor is: merre tovább ?

Ismerősöm válasza egyszerű: ezeket el kell mondanod. A gondolataidat valahogy a világ tudtára kell hoznod, mert máskülönben állandóan ott fognak feszülni benned.

Erre pedig már évszázadok óta egyetlen igazi megoldás van: írd le.

Lehetőleg olyan helyen, ahol olvassák is.

Meglásd, megkönnyebbülsz. És így már célod is lesz, mert később majd újra írni akarsz és ez a cél – végre – nem függ majd feltétlenül össze az anyagi javakkal, vagy hatalommal. Épp emiatt válhat valódi, valóban értékes hatalommá – úgy, hogy nem is akarod, egyszer csak lesz.

VM / 2015.12.25. / Vác