a helyzet – mint mondtam – hétköznapi: van valaki, akit a
fejem fölé tettek és én úgy érzem, hogy ezért semmit nem tett le az asztalra,
azon kívül, hogy fényesre nyalja a seggeket – azokét, aki számít – és hogy két
éve szült egy gyereket.
ezt pedig egyszerűen képtelen vagyok más úton megoldani,
ezért még az előléptetés napján (16.-án) bejelentettem a főnökömnek – aki a cég
tulajdonosa is egyben –, hogy január 31.-ével elhagyom a cégét. az indokok
között elmondtam neki mindent, amit gondoltam, a következő kifejezéseket
használva: „egyetlen önálló gondolata nincs”, „hülye”, „igazságtalan”, „elszomorító”.
aznap korábban mentem el, másnap pedig később mentem be és
nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy valami baj van nálam, de persze jó
falusi álszent aggódás gyanánt mindenki rögtön valamely közeli rokonom
egészségügyi problémájára gondolt, azaz mindenki olyan arcot vágott, amilyent
ilyen szövegkörnyezetben kell, azaz valójában mindenki hatalmas ívben szart
mindent lefelé.
volt még egy hosszú beszélgetésünk, ahol újra világossá
tettem, hogy mi a problémám – ezúttal a cégvezetőt is bevonva (nem ugyanaz a
személy, az előléptetett egyébként az ő protezsáltja) –, aminek a végén
átszellemült és együttérző arckifejezéssel elmondták, hogy erre találunk megoldást
és kértek, hogy pihenjem ki magam.
én nem vagyok fáradt; sok munkahelyem volt már és tudom,
hogy ebbe mindenhol belebotolhatok, hiszen félős emberek mindenhol vannak és ők
mindig „a könnyebb utat fogják választani”, úgy, mint az elektromos áram: nem
az egyeneset, hanem ahol nincs ellenállás.
csak természetesen foglalkoztat, hogy megint el kell mennem
valahonnan, megint fogyni fog a pénzem, megint botcsinálta hazudozók fognak
mindenfélét állítani nekem a felkínált munkahelyekről, nekem pedig megint
azokat a pontokat kell kutatnom a mondókájukban, ahol nem mondanak igazat, el
fogják mondani ünnepélyesen, hogy „miklós, önt választottuk” és nekem néhány
nap múlva megint fel kell majd állnom, amikor kiderülnek a hazugságok, az
elhallgatott dolgok, és ezeket nem aljas külföldiek követik
majd el, hanem dicső honfitársaink.
csak egyetlen példát mondok nektek: én – remélem ez még nem
bűn ebben az országban – folyékonyan beszélek franciául. néhány éve egy magyar vállalkozó
csoportvezetői munkát ajánlott egy ottani erőműben. magyar karbantartók
munkáját kellett volna segítenem a nyelvtudásommal. nekem az lett gyanús, hogy a
magyar vállalkozó nem mondta, milyen erőműről van szó és azért lett gyanús,
mert tudtam, hogy sehol nincsenek jelen olyan nagy százalékban az atomerőművek,
mint Franciaországban és azt is tudom, hogy sokan kifejezetten
félnek – szerintem joggal, én is ilyen vagyok – a sugárzás által okozott
láthatatlan veszélytől. én egy beszélgetésünk közben közbeszúrtam a kérdést,
hogy „milyen erőműről van szó”. azt a választ kaptam, hogy „most nem emlékszem
a hely nevére, de egy épülő atomerőmű, ami még nem működik” és külön megnyomta
nekem az épülő és a nem működik szavakat. miután elváltunk,
én hazamentem és leültem az internet elé: egy órai keresgélés után sem találtam
semmilyen utalást arra, hogy lett volna az országban akkor bármilyen épülő
atomerőmű.
ezért undorodom már az egésztől.
hangsúlyozom: az én tapasztalataimban nem a „zsivány külföldiek” szoktak hazudni,
hanem hős honfitársaink.
ennyi: szeretem ezt az országot, már többször elhagyhattam
volna, de sohasem tettem, mert itt születtem és ide köt a sorsom, de gyűlölöm a
képmutatást.
VM / 2015.12.20.
No comments:
Post a Comment